Mintegy mellékesen megemlítettem, hogy a levélben jelzett dátum után néhány nappal később érkeztem, s csak reméltem, hogy ebből nem származik problémám. Monoton hangon megnyugtatott, hogy ennyiből még nem lesz baj, s én azonmód meg is nyugodtam. Miután közös erővel megfejtettük, hogy nem változtak az adataim, aláírtam két papírt, megköszöntem a szíves segítségét, s keziccsókolom. Bementem, elintéztem, ment minden, mint a karikacsapás. Pár napra rá egy „Hogy a ménkű csapna belé!” - kiáltással próbálkoztam belépni a banki alkalmazásba az ezredik jelszóbeírást követően is sikertelenül. Felhívtam hát a csillagkétezret, de mikor már háromnegyed órája szólt az idegesítő zene, leraktam a telefont nem túl nyugodt lelkiállapotban. Nincs más választás, be kell mennem a bankba – döntöttem el akkor.
Ismét beléptem az épületbe, s most a második asztalnál ülő középkorú nő inti, hogy foglaljak helyet, nála segítséget kaphatok. Egy szuszra ledaráltam, hogy a minap voltam adatfrissítésen, hogy nem tudok azóta belépni az alkalmazásba, hogy nem fogadja el a megadott kódot, s hogy már az ideg kap el. Elvégeztem előtte is a procedúrát, s most már látta ő is, hogy tényleg valami nem stimmel. Ezt egy „én megmondtam!” - pillantással pecsételtem, de míg a nonverbális kommunikációmmal voltam elfoglalva, addig nem vettem észre, hogy a telefonom idegen kezekbe került. Asztalnyi távlatból csak annyit láttam, hogy cikázik az alkalmazások között: ide lép, aztán oda, simogatja, szelídíti. Az ő szépen lakkozott körmei között sem engedelmeskedett a dolog. Új taktikával próbálkozott: letörölte az alkalmazást, majd ismét telepítette, de eredménytelenül. Ezután odahívta a szemüveges nőt, akinél az adatokat frissítettem, most már ketten nézték tanácstalanul a helyzetet, amaz pár perc múlva továbbállt, nem tudott segíteni, rejtély számára is az ügy. Emez pötyögni kezdett a klaviatúrán, írt a központnak, elmondta a problémát. Ez sem segített, még mindig nem tudott belépni. Végül azt a választ kapta, hogy a kártyám zárolva, mert amikor először próbálkoztam feltehetően náluk volt valamilyen probléma, de túl sokszor próbáltam belépni, ezért zárolták. Summa summarum az én hibám, de semmi baj, felírta a számom, és a következő 48 órában értesít, amikor sikerül megoldaniuk a problémát. Ismét illedelmesen megköszöntem a segítséget, s annak tudatában hagytam el a bankot, hogy seperc alatt pontra teszik az ügyet. Pár nap múlva még mindig vártam, hogy hívjon, mintha csak egy randevú után várnám, hogy a férfiú jelentkezzen. Felültettek – döbbentem rá. Elhatároztam, hogy akkor ismét bemegyek a bankba, de most odacsapok az asztalra!
Mire az épülethez értem, mégis inkább úgy éreztem magam, mint a feláldozásra szánt állat Plutó Kapujánál, s a földi poklomban ott vártak rám rövid szoknyájukban a dilettánsok. Mivel a középkorú nő – aki az emblémához hasonlóan, ám stilizálatlanul tett lóvá – éppen elfoglalt volt, ezért a terem hátsó részébe száműzött szőke hajú nő segítségét vettem igénybe. Mivel még élt bennem a sértettség az elmulasztott telefonhívás miatt, örültem is, hogy több szem többet lát módon ismét elmondhatom valakinek a problémám. Ahelyett, hogy elsütnék egy béna szőkenős viccet, talán elég annyit elmondani, hogy átéltem életem leghosszabb déjà vu-jét, ugyanis minden pontosan ugyanúgy zajlott, mint előző látogatásomkor: megpróbálta, nem ment, írt az illetékeseknek, nem tudták megoldani, felírta a számom, megígérte, hogy majd hív. Ezt az ígéretét három felkiáltójellel pecsételte rózsaszín öntapadó jegyzettömbjén, jelezve a helyzet komolyságát. Fel sem kell tennem a nagy kérdést, hiszen anélkül is mindannyian tisztában vagyunk a válasszal. „Az áldóját!” – mondtam ki ennek a nem papírképes megfelelőjét – s a legmocskosabb dühöt megélve, pár nap múlva ismét elindultam a bankba.
A középkorúra, és a szőkére már rá sem akartam pillantani, meg se lássam őket többé. A negyedik asztalnál ülő magyar nőt vettem célba, s határozott léptekkel vettem az irányt rendezett asztalkája felé. Már olyan otthonosan éreztem magam, hogy előbb a kabáttól szabadultam meg, majd kényelmesen keresztbe tettem a lábam, s csak azután kezdtem a szónoklatot, amely már annyira jól ment, hogy álmomból felkeltve is bármikor elismételtem volna. Mikor eljutottam a második hiába várt híváshoz, odaszólt az említettnek, aki úgy bólogatott, szinte nyakát törte, s mutatta nekem, hogy igen-igen, emlékszik, ott is van az asztalán az a bizonyos három felkiáltójeles papír, de nem kapott választ, ezért nem is hívott. Megértően mosolyogtam, minden őszinteség nélkül.
Egy kerek órán át ültem bent, ezalatt észrevettem, hogy minden második ügyfélnek az általam már jól ismert „most nem tudjuk megoldani, jöjjön majd be egy másik napon” választ adják az ott dolgozók. Továbbá egy munkahelyi pletykálkodásnak is részese lehettem, mert a szőkét, a középkorút s egy általam nem ismert dolgozót nagy élvezettel töltött el, hogy a szemüvegest egy férfi várta legalább húsz percen keresztül, míg az – a velem foglalkozót leszámítva – egyedüliként ténylegesen a munkáját végezte.
Én másban láttam a helyzet komikusságát, de ez más tál tészta. A nagy susmust kifigyelve teljesen belemerültem a helyzetbe, s mikor én is újra végig akartam volna mérni a várakozó férfit, a magyar nő visszarántott az én valóságomba, egy felhívtam-e a csillagkétezret kérdéssel. El is mondtam neki, hogy én biza hívni hívtam, de kivárni már nem tudtam, amíg kapcsolnak valakihez. Először az én telefonomról próbálta, de nem ment. Majd az övéről is, de azon se. Nem csöngött ki, de ezen a ponton, engem már semmi nem lepett meg. Miután kifejezte sajnálatát, megadta a telefonszámát, én meg az új hatalommal, amelyet a telefonszám biztosított számomra, s a dühvel, ami csak fokozódott bennem ezalatt az óra alatt, elindultam haza. Két napra rá felhívtam, s őszinte meglepődéssel fogadta a hírt: még mindig nem tudok belépni.
Rángó szemhéjjal ültem le elé ismét a piros székre. Majd a tanácsára megírtam egy kérelmezést, miszerint nem csalás, nem ámítás, én próbáltam hozzáférni a saját bankszámlámhoz az alkalmazáson keresztül. Ő ezt nagy szakértelemmel továbbította, s még egy új ötlete támadt: frissíti újra az adataimat, hátha. Felcsillant bennem a remény, s elismerően pillantottam rá: úgy tűnik álmában homlokon csókolta a múzsa, hogy ennyi új módszerrel előállt. Sajnos most sem mondhatok egy szőkenős viccet, mert a szemüveges nőnek – akinél csak hittem, hogy frissültek az adataim – barna haja van. Egy szó, mint száz, a napokban tényleg működnie kell, várjam a hívását, mert keresni fog!
Képünk illusztráció
