Bizonnyal sokan vannak még ragaszkodó barátok, sőt tanítványok légiói, akik kísértést éreznek arra, hogy továbbadják emlékét. De vajon a mai fiatalok lelkében és tudatában lesz-e, lehet-e értelme annak, amit hallanak? Ma, amikor a szó fokozatosan elveszíti értelmét, árnyalatainak egykori gazdagságát, átélhető-e még egyáltalán a kimondás bátorsága, halk, de csillapíthatatlan döbbenete? Vagy csak a nyílt diktatúra tehet teljes emberré. Csak az kényszeríthet kimondásra?
Nemes Nagy Ágnes Beszéd című verse jut ma eszembe. „Tenger beszéd. Inkább rideg / legyek mint a Húsvét-sziget. / S legyen bár mindez alkati: /én szobrot vágynék mondani.” Vagy a Flotta című költemény, amelyben 1956 hűtötten is forró élménye, a közvetlen vallomásba nem foglalt (mert nem foglalható) létállapot szólal meg. De hát lehet-e ma is élő az, ami a nyilvánosságtól elzárt sorokban (kádári diktatúra!) egykor még ott „lappanghatott”. A versben ma már csupán a „tanksor”, a „páncélosok robajának” említése kelthet közvetlen asszociációkat. Ha megjelenhet – a halálos ítéletek emberi nyelvet csúfoló lendületének háttere előtt, akkor még nyilván mindenkiben azt keltett volna. Ma már akkor sem biztos, hogy tudatosulhat az áttételes referencia, ha a zárósorokba mégiscsak félreérthetetlenül belerobban a kimondhatatlan kimondása: „Zúg, zúg, zúg a teljes éjszakán / a tanksor lent a Vérmezőn: / csitíthatatlan óceán.”
Vajon a mai fiatal, ha látja is a vers alatt a fogantatás dátumát (1957), képes lesz-e felfogni, hogy mit is kiált világgá az immár napvilágot látott költemény?
Vajon Cs. Gyimesi Éva egykori szavai generálhatnák-e ma is a beszéd, s még inkább a beszélgetés intenzitásának azt a felszabadító élményét, melyet egykor.
Tudom, számosan vannak tanítványai, akikbe ma is beledöbben: vajon más is úgy érzi, mondania, vagy inkább dadognia kellene valamit. Sokan szeretnék „továbbadni” (jelent ez a szókapcsolat még egyáltalán valamit?) azt, amit tőle, és csakis tőle kaptak, kaphattak. De vajon kinek adhatnák tovább?
Ma, amikor naponta tízezrek veszítik el egy – talán minden korábbinál értelmetlenebb – háborúban az életüket, akadhat valaki, aki értelmet láthatna bármiféle tiltakozásban? Effélére ma már végképp nincs példa. (A vietnámi háború napjaiban még lehetett!) Sem az immár „demokratikus” Oroszországban, sem idehaza…
Talán ő, ha még köztünk lehetne, megtehetné – gondolhatják az emlékezők. Még akkor is, ha a Húsvét-szigetek szobrai manapság már maguk is porladnak, mint a szikla.
Hiányzik. A hiány, a nagybetűs Hiány azonban – nyugtatom magam – élőbb a legharsányabb jelenlétnél is. Kevés élő ember mondhatja el magáról, hogy hiányzik valakinek.
Ő tényleg hiányzik, és bizonyosan nem csak nekem.
