Gazdag műsorkínálatával a 27. George Enescu-fesztivál több évforduló előtt is tiszteleg, így a 70 éve elhunyt Enescu művei mellett, többek között az ötven éve elhunyt Sosztakovics-, valamint a száz éve született Boulez-, a kilencven éves Arvo Pärt-, és a 150 éve született Ravel-szerzemények is megszólalnak. Dicséretes, hogy a fővárosi fesztivál egy-egy hangverseny-különlegességet az ország több városával is megoszt, amint az is, hogy rendszerint a Kolozsvári Transilvania Filharmónia is a rangos meghívottak listáján szerepel.
Sajnálatos módon, a Kölni Rádió Szimfonikus Zenekar (WDR Sinfonieorchester Köln) koncertje kimaradt az életemből, de hiányérzetemet pótolta az az örömzenélés és tökéletes hangzásvilág, amely az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar és Jan Lisiecki zongoraművész hangversenyén körülölelt. Ha koncertjüket csak néhány szóban kéne jellemeznem, legtalálóbbnak az igényesen összeállított program színvonalas művészi tolmácsolását emelném ki.
A hangversenyt Pierre Boulez (1925–2016) Mémoriale fuvolára és nyolc hangszerre (1985) című szerzeménye nyitotta. A mű eredetileg Sztravinszkij halálának emlékére komponált darabként látott napvilágot 1972-ben, és csupán három hangszerre íródott, de Boulez az idők folyamán kompozíciójának több változatát is elkészítette. A francia zeneszerző a darab „emlékezés” jellegét az 1985-ben komponált Mémoriale változatnak is megőrizte, ugyanis a fuvolaszólamot a fiatalon elhunyt Lawrence Beauregard kanadai fuvolaművész emlékének szentelte. Boulez azonban messzire elkerülte a sirató jelleget, a darabban inkább a virtuozitásra, a fuvola és a nyolc hangszerrel folytatott szellemes-játékos versengésre és dialógusokra összpontosított. Ezen az estén a fuvolaszólót Michael Cox, az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar első fuvolistája játszotta. Tolmácsolását a technikai bravúr, az óramű precizitás, a hangszínek játéka és a zenekarral folytatott ragyogó párbeszédek tették vonzóvá, emlékezetessé.
Az est várva-várt pillanata Jan Lisiecki 30 éves kanadai zongoravirtuóz fellépése volt, aki 15 éves korától a Deutsche Grammophon lemezkiadó művésze, jelenleg a világ egyik legelismertebb fiatal előadója. A magas, jóképű Jan Lisiecki már szimpatikus megjelenésével is belopta magát a közönség szívébe, azok pedig, akik felvételekről már ismerték fantasztikus művészetét, türelmetlenül várták, hogy zongoravarázsát élőben is élvezhessék. Ludwig van Beethoven (1770– 1827) 3. c-moll zongoraversenyét (Op. 37.) Lisiecki, mint egykor a „mester”, a zongora mellől dirigálva szólaltatta meg. Szép tónusú zongorajátékát a csillogó virtuozitás, a tisztán pergő skálamenetek, a könnyedén gyöngyöző futamok, a lélekkel megformált drámai és lírai kontrasztok, a színárnyalatok tobzódása emelte művészi magaslatokba. A lassú tétel a befelé forduló, mélyen érző Beethoven „dalolása”, amelynek költői szépségeit Jan Lisiecki élménypillanattá varázsolta. De igazi varázslat csak akkor születhet, amikor a szólista és zenekar egymás minden apró lelki rezdülésére rezonálva, együtt teremt harmóniát, szépséget. Ilyen varázslatos pillanatként értékelem a lassú tételben a zongorának a fagottal és fuvolával folytatott áriaszépségű párbeszédét, valamint a Largo-tétel végének megható könnyes búcsúját, amelyet a beethoveni meg nem alkuvás és életöröm robusztus ereje űz el a concerto utolsó tételében. Jan Lisiecki és a kamarazenekar Beethoven c-moll zongoraversenyének drámai feszültségekben és költői szépségekben tündöklő pillanataival teljesen megbabonázta a lélegzetét is visszatartó közönséget, amely a concerto utolsó akkordjai után hangos éljenzéssel és mindent elsöprő tapsviharral jutalmazta a felejthetetlen produkciót. Jan Lisiecki egy percig sem kérette magát, újból zongorához ült, és ráadásként Chopin lelket megérintő, fájdalmas cisz-moll Op. posth. noktürnjével intett búcsút a lelkes közönségnek.
George Enescu (1881–1955) Dixtuor fúvósokra (D-dúr, Op.14.) című alkotása 1906-ban született, és valójában két fúvós kvintettet ötvöz magában, amelyben két fuvola, két klarinét, két fagott, két kürt, egy oboa és egy angolkürt folytat párbeszédet. Az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar fúvósai egytől egyig kiváló művészek, minden hangjuk tökéletességről szólt. Mosolyukból ítélve Enescu népies erezetű, színekben tobzódó zenéjét felettébb élvezték, akár táncos karakterekről, akár elmesélő, elégikus, játékos vagy lírikus epizódokról szólt a zeneszövet, zenélésük igazi örömzenélés volt.
Szergej Prokofjev (1891–1953) a 20. századi neoklasszikus zene egyik legtehetségesebb képviselője. Az orosz zeneszerző szándéka az volt, hogy egy olyan művet komponáljon, amelyben Haydn és Mozart klasszikus szimfóniáinak formai világát a saját modern, egyedi nyelvezetével idézze fel. Így született meg rövid lélegzetű első D-dúr szimfóniája (Op.25.), melyet számozás helyett „klasszikus” melléknévvel látott el. Zenéje könnyed, humoros-játékos, magával sodró, zseniális hangszerek közötti párbeszédekkel, szellemes-incselkedő fúvósszólókkal. A szimfónia senki máséval össze nem téveszthető melódia-, harmónia-, és ritmusvilágán a balettzeneszerző Prokofjev kézvonása érezhető. Tomo Keller koncertmester vezetésével az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar tolmácsolásában Prokofjev Klasszikus szimfóniájának szépségei eljutottak oda, ahova szánva voltak – az emberek szívébe. A felejthetetlen koncertélményt a közönség ovációval kísért tomboló tapssal jutalmazta, a zenekar pedig köszönetképpen Ravel eredetileg zongorára írt Menuet sur le nom d’Haydn című zenekari miniatűrjével búcsúzott. Fantasztikus este, élménykoncert volt!
