A cirógató októberi napsugár ünnepélyesen csillant meg a gyöngyös pártákon, fényes csizmákon. Népviseletbe öltözött fiatalok papírlapokra nyomtatott énekeket, verseket szorongattak a kezükben, közben lassan megtöltötték az úrasztala körüli teret. A tiszteletes asszony irányítása alatt az ifjak lassacskán megtalálták a helyüket, a vendégek is beültek a padokba Isten házában. Az ünnepség kezdetét a százéves templom harangjainak csengése jelezte.
Amint az orgonaszó elcsendesedett, Vincze Minya István esperes, a nyárszó-sárvásári gyülekezet lelkipásztora áldásra emelte a kezét, miközben ájtatos csend telepedett a helyre. Áldás után Kovács Eszter elénekelte a Nézz rám, Istenem című dalt, majd Vincze Minya István részletet olvasott fel a Kolossébeli gyülekezethez írott levél első fejezetének harmadik versszakából: „Hálát adunk az Istennek, és a mi Urunk Jézus Krisztus atyjának…”
FOTÓ: HOVER ZSOLT
Az igehirdetést azzal kezdte, hogy általában nem szokott bizonyos részeket kiragadni a bibliai versekből, ám ezúttal azért olvasta fel csak ezt a rövid mondatot, mert úgy érezte, ezek a gondolatok fejezik ki a leginkább azt, mit is érez annak kapcsán, hogy a kicsiny százéves templomot megtöltötték a gyülekezeti tagok, az elszármazottak és a vendégek. Kifejtette, hogy az emberek legtöbbször fizikai dolgok miatt szoktak hálásak lenni: ha van étel az asztalon, megvan a kényelem, illetve meg tudnak adni a szeretteiknek mindent, amit szeretnének. A gyülekezet jelen esetben is komoly fizikai megvalósulásért adhat hálát, hiszen úgy ünnepelték meg a templom fennállásának századik évfordulóját, hogy felújították a hajlékot. Az utóbbi két hét alatt példátlan anyagi és fizikai összefogás eredményeként sikerült a templom belsejét vakolni, kijavítani a hibás templompadokat és a templom piacterének a burkolatát kicserélni. Mindemellett kilenc esztendeje a gyülekezet folyamatosan felújította a templom mennyezetét. A régi födémre újonnan faragott kazetták kerültek, amelyek három gyülekezeti tag keze munkáját dicsérik: a legnagyobb részét Varga István, a többit Pálfi Csaba és Pálfi Attila készítette el. A mesteremberek gyönyörű mélyfaragást varázsoltak a mennyezetre, némelyik Umling-motívumokat idéz fel. Sajnos Attila már nem élhette meg az ünnepséget, méltósággal viselt hosszas betegség után néhány esztendeje elhunyt.
Vincze Minya István az ige kapcsán megjegyezte: Pál apostol elsősorban azért hálás, mert Kolosséban új gyülekezet jött létre, éppen ezért hálája elsősorban a lelki munka gyümölcséből fakad. A lelkipásztor hozzáfűzte, hogy a megfeszített munkának csak akkor van értelme, ha utána a gyülekezet meg is tudja tölteni a felújított hajlékot, tehát lelkileg is épülni, gyarapodni tud. Elmondta, hogy szinte kereken harminc esztendeje szolgálja már a nyárszó-sárvásári társegyházközségeket, éppen három évtizede, András napján költözött be a parókiára. Gyermekei már itt születtek, és tevékenyen részt vettek az egyházi életben, bár édesapjuk ezt soha nem erőltette.
Kép forrása: KALOTASZEGEN.RO
„Rendkívül hálás vagyok Istennek, amiért ilyen szép családdal ajándékozott meg” – vallja Vincze Minya István, aki e vidék lelkipásztori szolgálatának harminc évén túl immár tizenöt esztendeje a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperesi tisztségét is betölti. – A lányom orvos, a fiamból fogorvos lesz Isten segítségével. Amikor már kezdtek felcseperedni, ők is kivették a részüket a gyülekezeti munkából. A templomi ünnepségeken hangszeres játékkal kísérték a fiatalokat, a vallásórákon, ifjúsági rendezvényeken tevékenyen részt vettek. Sokszor feltették már nekem a kérdést, hogy miért nem irányítottam egyiket sem a lelkészi pálya felé, de ez részemről tudatos döntés volt. Nemcsak lelkészként, de orvosként is lehet az egyházat, illetve Istent szolgálni, és szerintem ezt meg is teszik majd.” Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár már kirepültek a családi fészekből, a lelkészcsalád gyermekei most is aktívan részt vettek a centenáriumi ünnepség szervezésében és lebonyolításában.
A hálaadás gondolatkörére visszatérve Vincze Minya István elmondta, hogy ezt nem úgy kell gyakorolni, ahogyan a farizeus teszi Jézus történetében. A hálaadás csak akkor hiteles, ha őszinte, képmutatás nélküli és szeretetből fakad: „A szív belső csendjében fogalmazódik meg az igazi hála.” Kifejtette, hogy bár az ember gyakran másmilyen csodákra számít a hétköznapi életben, mint amivel szembesülnie kell, a Szentírás tanítása szerint a legnagyobb csoda a hit, a remény és a szeretet, ezek között is a legnagyobb a szeretet. Ezeket az értékeket nagyon meg kell becsülnünk. A lelkipásztor azt kérte Istentől, hogy száz év múlva ugyanúgy tudjanak hálát adni a majdani gyülekezeti tagok, mint ahogyan a mostaniak.
„Nekem Isten nem adott mamutgyülekezetet, de hiszem azt, hogy a kis gyülekezetekben is munkálkodik a lélek, és megtermi a maga gyümölcseit az állhatatos lelkipásztori munka.” – jelentette ki a lelkész, majd hozzáfűzte, hogy a kis gyülekezeteket nem szabad lebecsülni, inkább fel kell karolni, mert ha ezek a kicsi gyülekezetek megszűnnek, utána a nagyok kerülnek sorra.
A hirdetések rendjén kiemelte, hogy bár kaptak külső támogatást is, a munkálatok összegének 80 százalékát a gyülekezeti tagok önkéntes adományaiból teremtették elő. Megköszönte a fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő Jókay alapítvány támogatását, amely a kezdetektől segíti a gyülekezet gyermekeinek oktatását. Az egyéb adományok rendjén szóba került Péntek András neve, akit először kereszteltek az újonnan épült sárvásári református templomban, pontosan száz esztendeje: hozzátartozói adománnyal adóztak a több mint egy évtizeddel ezelőtt elhunyt családtagjuk emlékének.
A régi templom nem egészen a mostani helyén állt hosszú évszázadokon keresztül, a fából épült hajlék az 1900-as évek elején teljesen tönkrement. Életveszélyes állapota miatt az akkori esperes bezáratta a templomot, így a gyülekezet éveken át az iskola épületében gyűlt össze vasárnaponként. A hívek áldozatos fáradozásának köszönhetően 1923 októberében, Csog Sámuel lelkipásztor szolgálatának idején új templomot avathatott a sárvásári gyülekezet. A templomtesthez nemrég hozzáépítettek egy kisebb, hűthető helyiséget, ahova az elhunytakat helyezik el, mielőtt végső nyugalomra kísérnék ki a temetőkertbe. A virrasztás és a temetés is a templomból történik istentiszteleti keretek között.
FOTÓ: HOVER ZSOLT
Az ünnepi istentiszteleten a köszöntések során azok az elszármazott gyülekezeti tagok is szót kaptak, akik ugyan már nem élnek állandóan a településen, de mindig visszahúzza őket a szívük, és a távolban is szeretettel gondolnak erre a kis kalotaszegi falura, Sárvásárra.
A lelkipásztor-esperes kifejtette: minőségi életet igazán csak a szülőföldjén élhet az ember, ezért tért vissza Kalotaszegre harminc esztendővel ezelőtt, hiszen a gyökerei Kalotaszentkirályhoz kötik. Lassan lejáró esperesi mandátumát is úgy fejezi be, hogy hálát érez a szívében, amiért Isten erre a vidékre helyezte. Az elmúlt tizenöt esztendőben is úgy végezte elöljárói hivatását, hogy szülőföldje gyülekezeteinek az érdekeit tartotta mindig szem előtt. „Sajnos a tövis, ami betegségként ott van a testemben, megnehezíti néha a munkámat, de igyekszem ezzel is megküzdeni. Mindig ott van előttem a keresztjét értem cipelő Jézus példája, aki nekem, az ő gyermekének is erőt ad a keresztek hordozásában” – fogalmazta meg végül lelkipásztori hivatásának ars poeticáját.
