Beszélgetés Ferencz-Nagy Zoltán költővel
„Szia! Zozó vagyok” – mondta egy ismeretlen brassói fiú 2019 őszén, a buszon Sátoraljaújhely felé. Ferencz-Nagy Zoltán, Zozó azóta nem csak számomra lett ismerős. Költőként és irodalmi lapszerkesztőként számos verset publikált, irodalomnépszerűsítő beszélgetéseken vett részt, mondhatjuk, hogy közösségépítő szerepe van. Idén, a magyar költészet napján Zozót kérdeztük versinspirációkról, történelemről, nemrég megjelent debütkötetéről, és még az urbanisztika is szóba került.
– Mi az ősélményed a történelemmel?
– Nem erre az ősélményes kérdésre számítottam. Furcsa kicsi gyermek voltam. A Viasat History-t túl hamar megtaláltam, amikor még jó volt, a régi szép időkben. Emellett mindig szerettem, amikor az oviban hoztak könyveket. Minden hónapban érkezett könyvválogatás, voltak egész jó, gyermekeknek való ismeretterjesztő kiadványok. És ezek között mindig a történelemről szólókat kerestem, és lapozgattam. Valamiért nagyon hamar lettek kedvenc történelmi korszakaim, melyik kisgyermeknek nem lesznek, akit ez érdekel? Igazából, ez az ovis könyvlapozgatás az ősélményem. Ott láttam lerajzolva valamit, ami más volt, mint az a valóság, ami körülvett. Olyan világot láttam, ami nem az enyém.
– Azért ezt kérdeztem, mert olvasva az új kötetedet, amiről külön fogunk beszélni, észrevettem, hogy több olyan versed van, amelyek olyan korokról szólnak, amikor te még nem éltél. Mivel magyarázható ez a fokozott érdeklődés irántuk?
– Ezek abban segítenek, hogy képiesíteni vagy nyelviesíteni tudjam a saját korom dinamikáit. Ezek nem olyan versek, amelyek teljesen visszahelyezkednek a múltba, nem látom ezeket klasszikus értelemben vett szereplírának vagy allegorizálásnak. A rétegeltség érdekel, hogy hol vannak azok a rések, ahol kiütközik valami, amiből tanulni lehet. Az egyik kedvenc gondolatom Alain Badiou francia filozófustól származik, aki A század című könyvében a 20. századot próbálja megérteni különböző költők versein keresztül: „márpedig, amit nem gondolunk végig, sürgetően jelen van. Ellentétben a gyakran hangoztatott állítással, a megismétlés tilalma a gondolkodásból és nem az emlékezetből származik”, írja. Olyan nyelvi közeget kell teremteni, ahol elgondolhatóvá válik, hogy mi volt a múlt. Megpróbálom a saját tapasztalataimon keresztül átszűrni azt, hogy az adott kor milyen döntéshelyzetek elé állíthatta az embert. Ezáltal jobban megtanulok tájékozódni a saját koromban. Nem gondolkodtam ennyit a kötet történelem-fókuszáltságáról, nekem nyilvánvaló volt, hogy ezeken a dolgokon keresztül a jelenem érdekel.
– Tehát nem az volt a célod, hogy történelmi verseket írjál, hanem annak szűrőjén keresztül üzenetet közvetíts, megéléseket átadj.
– Igen, beszéljünk akkor konkrét versről, ott van az Amikor Enkidu megtalálta a giccset című. Ott a férfi-férfi szeretetről – legyen az akár baráti, akár homoerotikus – próbáltam írni, megérteni a saját érzéseimet is ezzel kapcsolatban. Nyilván, kicsit megúszós ilyen úton megközelíteni, mert falat képezek saját magam és a téma közé, eljátszhatom, hogy nem is magamról írtam. Ettől függetlenül, ezeket nagyon alanyi verseknek tartom, rólam szólnak, attól függetlenül, hogy konkrétan nem én vagyok bennük. Egy másik példa az Azok a hatvanas évek című versem. Vonzanak a késő 50-es és a 60-as évek. Az űrkutatás lendülete, az, hogy a sok szörnyűség közepette az emberek eljutottak az űrbe. Ez is mennyire fura! Ha megfordítjuk a perspektívát, az űrbe jutás, és a gondolata annak, hogy mi úttörőek vagyunk, az emberi uralkodásvágynak a kiterjesztése. Ugyanakkor benne van a felfedezés gyermeki öröme is. Nem tudom elképzelni, hogy az az ember, aki kijut az űrbe, s szembesül azzal, hogy mennyire kívül került mindenen, ami emberileg megmérhető és felfogható, mit érezhet. De nagyon izgalmas megpróbálni elképzelni érzelmeket, akár a földdel kapcsolatosakat, akár szerelmet ebben térben. Tehát, tulajdonképpen, ezek a helyzetek, korszakok, mint a 60-as évek űrkutatása vagy a Gilgames-eposz kora gondosan megválogatott ürügyek arra, hogy megfogalmazzak engem érdeklő dolgokat.
„Az ajtót faragjuk nagyra,
kerete kígyós legyen,
s minden sarkán kilenc oroszlán
tigrismintás rekamién
bámuljon a távolba,
mondjuk meg Uruknak, Gilgames,
hogy újat hozott az Eufrátesz.” (Ferencz-Nagy Zoltán, Amikor Enkidu megtalálta a giccset – részlet)
– A beszélgetés elején azt mondtad, hogy furcsa gyermek voltál. Ez mit jelent?
– Az emberrel érzékeltették, ha elsőszülött fiúként jött világra. Nagyon szeretem a szüleimet, meg az egész családomat, de talán a felelősségérzetet belém nevelni fontosabb volt, mint az, hogy odafigyeljenek arra, hogyan ütköznek ki például a tanulási nehézségek. Azt mondták, ha bizonyos dolgok könnyen mennek, akkor nem kell figyelni arra, ami nehezebben. Nem igazán emlékszem arra, hogy sok barátom lett volna, igazán jó emlékeim sincsenek, egészen a hatodik-hetedik osztályig, amikor elkezdtem kamaszodni. A gyermekkorom jó volt, szép volt, de nem olyan, hogy azt érezzem, jaj, de szeretnék megint gyermek lenni. Alapvetően arra emlékszem, hogy frusztrált voltam, frusztrált az iskola, nem igazán találtam a helyem. Szerintem ezt sokan el tudják mondani. Sokan voltunk fura gyermekek. Nem pontosan tudom, hogy ennek mi az oka, de azért az oktatási rendszerhez is lenne egy-két szavam. Azt látom, hogy a 2000-es évek elején, 2010-ig elég nehéz volt szülőként értelmezni, hogyha mondjuk a gyermeked ADHD-tüneteket produkált. Nem volt meg a kerete annak, hogy ezzel szembe nézzünk, vagy segítsünk. Nem attól voltam fura gyermek, hogy érdekelt a történelem. Furcsának éltem meg a gyermekkoromat. Amikor visszagondolok, nem a méhzümmögés és a végtelen rétek jutnak eszembe. A felszabadulást a kora kamaszkor hozta el.
– Mi történt akkor, mi szabadított fel?
– Nagyon éles emlékem van erről. Elég sokan, sokat beszéltek már arról, hogy milyen katolikusnak születni. Nem lehet azt mondani, hogy erősen vallásosak lennének a szüleim, a nagyszüleim, sőt, egyházkritikus megjegyzéseket is hallottam. El kellett viszont menni templomba, és viszonylag intenzív vallási nevelést kaptam, mert hétvégi vallásórákon, cserkészetben szocializálódtam. Ott a vallás mindent átitat, emlékszem, hogy ez engem szorongásban tartott. Hatodikos vagy hetedikes lehettem, amikor felfedeztem a Rammstein-t, meg úgy általában a metálzenét. Emlékszem, ahogy hallgattam, arra gondoltam: na, ez biztos bűn, biztos, hogy sátánista, és amit most csinálok, az nagyon gonosz dolog. Egyik este lefekvés előtt, az ágyamban hallgattam a banda egyik számát, s arra gondoltam, hogy nekem ez tetszik, jól érzem magam tőle, nehogy már bűntudatom legyen miatta, csak azért, mert a vallástanár azt mondta: a metálzene, meg az AC/DC sátánista. Egyszerűen eljutottam arra a pontra, hogy megkérdőjeleztem az erkölcsi rendet, ami addig az életemet, a szorongásomat, a döntéseimet irányította, és ez felszabadító élmény volt.
„Emberek vagyunk az űrködök helyén,
a fizika így mutatja: itt még nem járt senki,
amit teszünk, első és megismételhető.” (Ferencz-Nagy Zoltán, Azok a hatvanas évek – részlet)
– Hogy jött ebbe a felszabadulásba az irodalom?
– Hamar megtanultam olvasni, már az első négy osztályban is szerettem, de nem voltam könyvmoly. Egészen későn kezdtem el úgy igazán sokat olvasni, azt kell mondanom, hogy nagyjából tizenegyedik osztály elején. Akkor jöttem rá, hogy ezt lehet aktívan élvezni. Akkor már voltak körülöttem emberek, akik írogattak verseket, és sokat olvastak, nekem ez később jött. Oké, olvastam a kötelezőket, tudtam, hogy létezik valami olyasmi, hogy költészet, jártam tantárgyversenyekre, de ott – őszintén – nem az olvasás részét élveztem, hanem azt, hogy írhatok. Hadd mondjam el azt, hogy az egyik számottevő élményem az irodalommal az, amikor mentünk Sátoraljaújhelyre, és te elszavaltad Pilinszkytől az Apokrifet.
– Tényleg? Én ezt el is felejtettem!
– Nekem nagyon meghatározó élmény volt, hogy ennyire lehet szeretni a költészetet, az irodalmat. Látnom kellett, hogy egyesek mennyire szeretik ahhoz, hogy engem is érdekelni kezdjen, s megkérdezzem magamtól, hogy miért foglalkozunk ezzel ennyit, hogy miért van ennyi ember körülöttem, akiket ez ennyire foglalkoztat, és, hogy miért van az, hogy én is írogatok, de nem olvasok annyit.
– Mit találtál benne, amitől te is annyira belevetetted magad, mint az általad megfigyelt kortársak?
– Hetedik–nyolcadikban volt olyan korszakom, amikor eléggé rákattantam Jókaira. A költészet felé az nyitotta meg az érdeklődésemet, amikor Dsida Jenőt tanultuk az iskolában, valamiért nagyon megfogott. Emellett, udvarlás gyanánt szerelmes versikéket írogattam. Láttam, hogy ez jó, én is élvezem, és az is, akinek elküldöm. Egyfelől pragmatikusan fogtam fel, ugyanakkor örültem a terapeutikus hatásnak, amikor robbantam szét a tizenéves dühtől, mindezt pedig leírhattam, és az mennyire jó volt! Általában terápiás célzattal álltam neki írni. Olvasás terén pedig elkezdtek jönni a regények, a versek, szerettem, olvastam. Aztán elmentem bölcsészetre, ott teljesen más világ nyílt ki. Azt nem is lehet két-három mondatban elmondani, hogy mekkora hatással volt rám a kolozsvári bölcsészkar, külön beszélgetést érdemel, mennyi jót művel az emberrel az, amikor ennyi mindennel találkozik.
– Egyértelmű volt, hogy bölcsész leszel?
– Nem annyira, tanár akartam lenni. Ahhoz nyilván a bölcsészet vezet. Úgy mentem oda, hogy volt valami fogalmam a filozófiáról, az irodalomról, tudtam, mi a különbség. De találkozni olyannal, hogy irodalomelmélet! Vagy azzal, hogy a filozófia nem áll meg Nietzschénél. Amikor elkezdtem többet olvasni, már körvonalazódott, hogy ezzel akarok foglalkozni, és a szövegeimre is kaptam jó visszajelzéseket. Például, a maturanduszhoz összeraktam – többünk ötletelése alapján – egy szöveget, ami egészen jól sikerült, és magyarórán megdicsérték a fogalmazásaimat. Ezek apróságok, de elég sokat számítottak.
– Van egy versed az új kötetben, Ahány költő, annyi a címe. Ugyanez a vers a Helikonnál úgy szerepel, hogy Igen, ez a vers Fekete Vincéről szól. Olvasva ezt, az ember láthatja a pillanatot, amikor először szembesültél a hús-vér költővel. Milyen embernek képzelted akkor a költőt?
– Ahogy a versben is leírtam, a költő valaki, aki halványan megvilágított szobában, igazi tollal, mahagóniasztalnál, kissé megsárgult lapokra ír, nyilván, az iskola is ezt a képet adja. S még akkor is, ha eljön közénk, és úgy néz ki, mint mi, ki tudja, hogy otthon micsoda asztalon micsoda lapokra ír!
– Ehhez képest milyen volt Fekete Vince?
– Támasztotta a fejét, de abban az egy órában, amíg beszélgetett velünk, valószínűleg nem nagyon változott meg a benyomásom. Egyetlen találkozás semmiképp sem elég ahhoz, főleg kisebb korban, hogy lássuk, létezik kortárs irodalom, és annak van relevanciája, pedig igazából mi is olvastuk (már akkor is), csak lehet, nem tudtunk róla.
„Tenyerén kényelmesen ült az arca,
sokat támaszkodott a költő,
a tankönyvek képein szoktak hasonlóképpen,
fél arcuk tenyérben, esetleg derekukat
mahagóniasztalnak vagy tóparti nyaraló
különféle csónakjainak dőltik.” (Ferencz-Nagy Zoltán, Ahány költő, annyi – részlet)
– És ehhez képest te milyen költő vagy?
– Szeretem azt hinni, hogy nem szorítom magam a négy fal közé. Nekem kellenek a közösségi akciók, hogy emberekkel együtt gondolkodjak arról, hogy mi az irodalom, és hogyan lehetne köré közösségeket formálni. Frusztrál, amikor úgy érzem, jól körülhatárolt buborékba kerülök, hogy én most költő vagyok, irodalmár, szerkesztő. Felmerül a kérdés, hogy mitől költő valaki? Milyen költő valaki? Lehet-e egyáltalán költőként viselkedni? Létezik-e ennek esztétikája az öltözködés, a magatartás szintjén? Az biztos, hogy egyre rugalmasabb vagyok, érzékenyebben tudok viszonyulni különböző helyzetekhez, emberekhez. Az, hogy én költővé válok, mindenképp pozitívumokat hozott az életembe. Egyáltalán nem fordulok befelé, nem bújok olvasmányokba, épp ellenkezőleg: arra vágyom, hogy járjuk az utcákat, üljünk, nézzünk ki a fejünkből, beszélgessünk mindenkivel, aki elénk kerül, gondolkodjunk együtt! Egyáltalán, próbáljuk magunkat elmozdítani a kényelmes, mahagóniasztal mellé helyezett bőrkanapéról. Ha költő vagyok egyáltalán, akkor olyan vagyok, aki fut a költőlét elől. Nagyon sok költő akarok lenni egyszerre, és egyik sem igazán.
– Ez felveti a kérdést, hogy költőnek tartod magad? Ha be kell mutatkozni valakinek, hogy ez a nevem, és ezzel foglalkozom, azt mondod, hogy költő vagy?
– Egyszer hátizsákkal kirándultam, vonattal utaztam, és hostelről hostelre vándoroltam. Zágrábban, az egyik szállóban jó csapat verődött össze, sokat beszélgettünk egymással. Ez az élmény segített abban, hogy rájöjjek, nyugodtan mondhatom: igen, én költő vagyok. Éreztem a kényszerét, hogy meghatározzam magam, mert ha az ember városról városra új társaságba kerül, kell mondani valamit. S ha azt mondtam, hogy még tanulok, nem volt elég, mert nem csak azt csináltam. A költészet fontos annyira az életemben, hogy megelőlegezzem magamnak a költőséget. Valószínűleg nem fogom letenni a pennát két hónap múlva, ez olyan dolog, ami mellett ki akarok tartani.
– Azt mondtad, fontos, hogy beszélgessünk az emberekkel, járjuk az utcákat, gyűjtsünk ilyen jellegű élményeket is. Van benned közösségszervező, irodalomnépszerűsítő indíttatás?
– A legjobb dolog katalizátornak lenni. Erre törekszem. Minden közösségben, ahol eddig megfordultam, azt próbáltam elősegíteni, hogy közösen gondolkodhassunk. Ne csak egyetlen ember projektje legyen, amin dolgozunk, ne alakulhasson ki olyan hierarchia, amin belül hatalmi pozíciókra hivatkozva számon kérjük egymást, és kellemetlen helyzetbe kerülnek az emberek. Most abszolút önkéntes dolgokra gondolok, mint például a Hervay Klub vagy az Echinox. Szerintem tényleg arról van szó, ha ilyen kis közösségekben nem merünk kísérletezni azzal, hogy milyen a hierarchiamentes szerveződés, akkor mit várunk a nagy egésztől? A művészeti közegek azok, amelyeknek érdemes törekedniük arra, hogy kísérletezzenek. Rúgják fel azokat a közösségszervező folyamatokat, amelyek szélsőségekhez, akár – végső esetben – egypártrendszerhez vezetnek.
– Ezekkel a válaszokkal nem mész ellen a baloldali, alternatív művész-imázsnak, ami rólad kialakult.
– Nem megyek ellene, mert ez vagyok. Ez nem olyan dolog, amelybe bele akartam futni. Itt igazából arról van szó, hogy amikor emberekkel kell együtt dolgozni, nagyon határozott elképzelésem van arról, hogyan lehet ezt úgy csinálni, hogy senkit ne kelljen főnöknek kikiáltani. Ha pedig mégis koordinátorra van szükség, az ne a szorongásait ossza lefelé, hanem fogjuk fel úgy, hogy bármivel foglalkozunk, az játék legyen, és ez hozza létre a tenni akarást. Higgyünk abban, amit csinálunk, és én hiszem azt, hogy mindezt kis közösségekben érdemes megpróbálni. Azt tapasztaltam, hogy azok a közegek, amelyek így működnek, nekem is jobbak s másoknak is. Több kreatív energia szabadul fel, nagyobb az érdeklődés. Lehet, kéne valami nagyobb szerveződés, de hát annyi idő van még előttünk, és sok mindent ki lehet próbálni.
– Azt mondod, határozott elképzelésed van a közösségi munka kapcsán. A köteteddel kapcsolatban is ilyen határozott voltál? Hogyan álljon össze, mi szerint épüljön fel, milyen versek kerüljenek be?
– Meghúztam a vonalat, hogy mely versekkel akarok dolgozni. Nagyjából legfennebb három éves versek kerültek be. Volt alapkoncepció, amit post it-ekkel kiragasztottam a falamra, ott eredetileg négy ciklus szerepel, de végül csak három lett. Sétáltam a főtéren, mentem találkozni a barátnőmmel, és hirtelen eszembe jutott, hogy várj, nekem három ciklus kell! Leültem ott a laptoppal a padra, átszerkesztettem, s újra elküldtem a kiadónak. A címet későn találtam ki, azt hagytam utoljára. Úgy gondoltam, hogy témák szempontjából eklektikus a kötet, ezért nem akartam tematikus címet adni. A Teljesen más kérdést kell feltenni cím megadja a kötet alaphangját, sokkal inkább, mintha az lenne a címe, hogy Brassó vagy valami ilyesmi. Cikluscímek sincsenek, nem akartam irányítani ilyen szinten a figyelmet. Próbáltam lehorgonyozni a verseket, hogy látszódjon, hogy ezek az én életemből vannak, ezért is illusztráltuk a kötetet a saját fotóimmal.
„Amikor sikerül mindent a leghatékonyabban összeolvasztani,
egy szóban fogok mindent közölni,
tekinthetitek afféle kinyilatkoztatásnak,
vagy egy új bibliai idő kezdetének,
az egy szó előtt s után,
így fogjuk számolni az időt,
s a szót felvésik majd a homlokzatokra,
a kulcscsontok fölé tetoválják,
s elpusmogják, ha túl közel csattognak a villámok.” (Ferencz-Nagy Zoltán, A kohók – részlet)
– Szerinted milyen hangulatot ad a cím a kötetnek?
– Azokat a szövegeket szeretem, amelyek nem hagynak nyugodni. Amelyekben a kérdéseket keressük, nem a megnyugvást. Van, amit úgy kell, és úgy érdemes olvasni, hogy megnyugodjunk, ezt nem akarom elvitatni, de azt érzem, hogy nekem is felforgató formában volt erre a kötetre szükségem. Azt szerettem volna ezzel a címmel, hogy akár én is úgy olvassam a verseket, amelyeket akár három évvel ezelőtt nagyon más hozzáállással írtam, hogy na, mi az a kérdés, amit fel kell tenni?
– Átnyálaztam ezt a kötetet, és kis post it-ekkel jelöltem bizonyos verseket. Egyfelől a kedvenceimet, másfelől azokat, amelyekkel kapcsolatban kérdéseim vannak. Kezdjük a kedvencemmel: Amikor Enkidu megtalálta a giccset. Mi a helyzet a Gilgames-eposszal, mi a viszonyod neked ehhez?
– Nagyon szeretem ezt az eposzt, elég sok fordításban olvastam. A kedvencem egy 70-es évekbeli angol fordítás. Tetszett a Gilgames–Enkidu-viszony is. Illetve az egyetemen olyan értelmezési perspektívákat kaptam, amelyekkel mélyebben tudtam értelmezni, hogy mi a helyzet Gilgamessel, Enkiduval. Hatalmilag hogyan viszonyulnak egymáshoz? Van-e egyáltalán hős ebben a sztoriban? Volt egy időszak, amikor nagyon érdekelt az antik, és a még antikabb irodalom. Mondjuk mostanában megint előkaptam Szophoklész drámáit, s azok filmes feldolgozásait. Azt szeretem ezekben a művekben, hogy sok szinten lehet őket olvasni, a saját élethelyzetedre is tudod vonatkoztatni, s addig aktualizálni, amíg nem szégyelled.
– Nem tematikus címet adtál, és cikluscímek sincsenek, hogy ne befolyásold az olvasót. Ennek ellenére, olvasva, az embernek akarva-akaratlanul feltűnik, hogy milyen témák mentén szerveződik a kötet. A történelmi ürügyű versek mellett két másik témát vettem észre: istenes vagy inkább vallási motívumokat hordozó versek. Ilyenként jelöltem meg például az Öt gonoszt vagy Az eljövendő titkos gyermekhezt. Mi alapján nyúlsz te ezekhez a témákhoz, motívumokhoz?
– Az alapélményem a katolicizmusból kifolyólag az, hogy a vallás, a hit elsősorban hangulati dolog. Mostanában eszkatológiailag pesszimista vagyok, amit egyszerűen úgy is meg lehet fogalmazni, hogy ja, de mi értelme bárminek? És ezzel próbálok ezekben a versekben szembenézni. Hogyha az embernek nincs hitbéli fogódzója, akkor miért kéne bármit csinálnia? És erre lehet az a válasz, hogy csak azért is. Miért kellenének a keretmesék ahhoz, hogy én megpróbáljak úgy viszonyulni az emberekhez, hogy az mindenkinek jó legyen? Miért kéne várni bármiféle megváltást, vagy halálon túli jutalmat, kitüntetéseket, pozíciókat? El kell-e várnunk bármit? Ezeken próbálok gondolkodni az istenes versekben, amelyek direkt nem klasszikusak, nem fohászok.
– A kötet kohókkal indít, és kohókkal zár. A másik nagy téma ehhez kapcsolódik, amit én egyszerűen csak iparnak neveztem el. Megjelennek a kohók, a vasút, az ipari forradalom vívmányai. Mi indít téged arra, hogy ezekből a helyzetekből fogalmazzál?
– Nem is iparnak, inkább infrastrukturális érdeklődésnek nevezném. Brassóban a traktorgyárhoz közel nőttem fel, ott biciklizgettem, a Traktor negyedben sétifikáltam, s elkezdtem felfedezni a környékemet. Közel volt az állomás, csomó izgi dolog: régi, üres csarnokok, ott felejtett gépek, kóborkutyák. Később aztán felismertem, hogy Brassónak mennyire jó az urbanisztikája, milyen jól ki van találva és építve, mondjuk Kolozsvárhoz képest. Nekem nagy sokk volt, amikor ideköltöztem, milyen szörnyű, hogy minden beszorul a völgybe, és urbanisztikailag mekkora káosz van. Az utolsó kor, amikor még volt rendszerszintű urbanisztikai elgondolás az országban, az úgynevezett létező szocializmusban volt. Csak ezért nem szabadna ezt mellőznünk, s igenis, átlagemberként is lehet elképzelésünk arról, hogy nézzen ki az utcánk, és hány park legyen a környékünkön. Nagyon érdekel, hogy mit kezdhetünk a 21. századi várossal, amelynek számtalan lehetősége van fenntarthatóan fejlődni. És mégis, néhány ember azt választja, hogy a meggazdagodás érdekében ingatlanmaffiáknak adja a dombjainkat, a zöldövezeteinket, hogy aztán újra kizsákmányoljanak a béreken keresztül. Ezt szörnyű dolognak tartom, legalább akkora bűnnek, mint a múlt századi diktatúrában a házak lerombolását a lakótelepek építése érdekében. A városok kaotikus terjeszkedése, a tömegközlekedési fejlesztések hanyagolása, az infrastrukturális érdektelenség jelenünkben nem kelt akkora felháborodást. Igenis legyenek elvárásaink ezzel kapcsolatban! Igenis, olyan vasutat akarok, amivel ugyanannyi idő alatt, vagy gyorsabban érek Brassóból Kolozsvárra, mintha autóval mennék. Nem úgy akarom végig ülni az utat, hogy minden szörnyű, lassú, és megint megálltunk a mező közepén.
„Mindig akkor kezdek el feszengeni,
amikor a vonat elhagyja Aranyosgyérest.
Keresztül kell zakatolni a dombok között.
A dombok tulajdonképpen dűnék.
A dűnék szőrösek.
A szőr tulajdonképpen növényzet.
A dombok tájegységbe rendeződnek.
A tájegység tulajdonképpen ok arra,
hogy ne érezzem magam otthon.” (Ferencz-Nagy Zoltán, A román állam 20 év után új vonatokat vásárolt – részlet)
– Téged ez dühít? Te erre haragszol?
– Szörnyen! Annyira bezárva kell éreznünk magunkat mindenhol, mert egyszerűen a távolsági tömegközlekedés a csőd szélén van ebben az országban. Kolozsváron elképesztően bezárva érzem magam. Gyalog 45 percnyire lakom a központtól. Csúcsforgalomban egy órát jövök busszal. Na, de ha gyalog jönnék, milyen út lenne? Van, ahol a járda alig 20 centi! Nagyon dühös vagyok azért is, hogy ennyi év alatt nem voltak képesek a vasutat nyugat felé megjavítani. Ha nincs autód, a rettenetesen működő szolgáltatások kegyelmére vagy bízva. Még középosztálybeli emberként sincs olyan mobilitásod, amilyent szeretnél. Persze, lehetne azt mondani, figyeljetek, ez van, így kell élni, de szerintem sokkal többet kéne tenni ezért társadalmi szinten, hogy ez igazán változzon. És mi még kivételezett helyzetben vagyunk, de gondoljunk bele, hogy ott élünk egy faluban, ahonnan a legközelebbi kisvárosba sincs busz.
– Ehhez kapcsolódva behozom A román állam 20 év után új vonatokat vásárolt című versedet. A lírai én vonatozik Kolozsvárból kifelé, és amikor elhagyja Aranyosgyérest, azt mondja, „a tájegység tulajdonképpen ok arra, hogy ne érezzem magam otthon”. Te itt nem érzed magad otthon?
– Nem.
– Mit jelent neked, hogy otthon érzed magad valahol?
– Nem tudnék maradéktalanul visszaköltözni Brassóba. Nem gondolom, hogy ugyanaz az otthon várna, mint ahonnan egykor lejöttem. Talán az emberek teszik ezt azzá, vagyis hol vannak olyanok, akikkel úgy érzem, hogy együtt szeretnék dolgozni. Jelenleg ez a város Kolozsvár, de ez is furcsa. Megnéznek a kolozsváriak, ha nem tudom a magyar utcaneveket, nem látom át a város történetiségét. Inkább utópikus vízióim vannak. Az emberélet perspektívájából az öt és fél év, amit itt eddig eltöltöttem, semmi. Nem is várhatnám el, hogy egy hely ennyi idő alatt az otthonommá váljon úgy, hogy albérletben lakom kint, a fenében. Azt szoktam mondani, hogy Kolozsváron áprilistól júniusig kellene laknom.
– És akkor az év további kilenc hónapjában hol lennél szívesen?
– Sokfelé. A legnagyobb fantáziám, hogy Londonban élhessek. Legalább néha. Igazából azt szeretném, hogy ne érezzem magam bezárva. Számomra az jelenti az otthont, ahol nem érzem magam bezárva.
