Mióta Kinga költő lett, én meg újságíró, interjút akarok vele készíteni. Nem(csak) azért, mert tíz éve barátok vagyunk, hanem azért is, mert újszerű, formabontó a látásmódja, kortárs költészete nem igényel pop kulturális paneleket és bulvárt ahhoz, hogy mai legyen. A magyar költészet napja közeledtével az alkalom maga magát kínálta, a beszélgetés megszületett.

– Neked mi az ősélményed a versekkel, irodalommal?

– Családi beágyazottsága van ennek a történetnek. Nekem apukám és a testvérem olvasott nagyon sokat, és amikor kimaradtak a gyermekkori játékok, átvette a helyüket a történetmesélés, karakterek kitalálása, azok különböző narratív szálakba való behelyezése.

– Hogyhogy kimaradtak a játékok?

– Bizonyos idő után már nem úgy viszonyulsz hozzájuk. Kialakul egyfajta gátlásosság benned, nem veszed annyira komolyan a játékot, mint ahogy gyermekkorodban. És ennek a helyére kellett valami, ez pedig az lett, hogy kitalálok különböző történeteket, belehelyezem magam különböző szituációkba. Igazából ez egy konstans alkotói folyamatban való létezés: ahogy egyre gátlásosabb leszel játék szempontjából, egyre kevésbé tudod komolyan venni magad ennek az aktusában, úgy jön be az alkotás.

– Amikor kitaláltál egy történetet, amelynek szereplője voltál, azt egyedül játszottad, vagy bevontad a szüleidet, a családodat is?

– Nem, egyedül játszottam. Voltak játszótársaim, akik kaphatóak voltak erre a típusú játékra, de amúgy én olyan gyermek voltam, aki nagyon jól elszórakozott egyedül. Volt olyan, hogy autóval utaztunk valahova több órán keresztül, én hangosan mondtam a sztorikat, és ők ezt kizárták, jól kezelték. Lehet, hogy hallgatták is, nem tudom. De nekem nem volt szükségem arra, hogy társaim legyenek, ez inkább magányos műfaj volt.

– Ez megmaradt? Hogy egyedül szeretsz alkotni?

– Igen, nagyon nehezen tudok csapatban dolgozni, ami az alkotást illeti. Vannak olyan emberek, akikkel kialakult ennek a dinamikája, ha hasonló az ízlésünk. Vagy épp ellenkezőleg, ha nagyon különbözően közelítünk meg valamit. Ez is tud produktív lenni. De én amúgy verset egyedül szeretek írni. 

– Miket meséltek a szüleid, miket olvastak fel?

– Anyukám volt az, aki felolvasott. A testvérem fantasy regényeket olvasott, tehát én is azt akartam, és akkor anyukám azokból olvasott fel, amíg én nem tudtam olvasni. Apukám pedig, ő nagyon izgalmas volt, történeteket talált ki. Mindig ugyanazokkal a karakterekkel dolgozott, de ezeket ő találta ki. És emlékszem, hogy annyira komfortos volt ezeknek a figuráknak a világa, hogy alig vártam, hogy meséljen, hogy visszatérjek ebbe. Ennek nincs írott lenyomata, ez a fejében volt. Most már nem tudok ezekhez a történetekhez vagy hősökhöz visszatérni, nem emlékszem rájuk, de az élményre igen. Az otthonosságra, arra is, hogy hol vagyok, amikor ez történik, a szoba melyik falára „vetítem ki” ezeket a történeteket. Apukám sztorijai nagyon erősen merítkeztek például a görög mitológiából. Ő nagyon szerette a különböző népek mítoszait, jól is ismerte ezeket, és szerintem ez alapozta meg a vonzalmamat a mitikus terek iránt. Otthonosnak érzem a teremtett világokat, az alternatív valóságok létezését. Az is nagyon izgalmas számomra, hogy ezeket össze lehet kapcsolni a jelennel, az időszerű kérdésekkel.

– Honnan jön egy tizenkettedikes diáknak az indíttatás, hogy bölcsészkarra, magyar–finn szakra felvételizzen? A magyart értem, de a finn honnan jött?

– Erre nagyon konkrét válaszom van. Amikor eldöntöttem, hogy bölcsészkarra akarok menni, mondtam Incze Éva tanárnőnek, hogy magyar irodalommal akarok foglalkozni, bölcsészkarra felvételizem, és mono szakos leszek. Erre azt mondta, hogy Kinga, szerintem valami nyelvet válassz még emellé. Ő hívta fel a figyelmemet ezáltal arra, ha ott a lehetőség, hogy az ember megtanuljon egy másik nyelvet, és egy másik kultúrával mélyrehatóbban foglalkozzon, azt kár elszalasztani. Azért lett végül a finn mellékszak, mert végig néztem az opcióimat, mindig is érdekelt a finn kultúra és, így hát azt választottam, ami a legszimpatikusabb volt. Meg érdeklődtem idősebbektől, és a finnesek mindig nagyon elégedettek voltak a szakkal.

– Visszatekintve, te is elégedett vagy a választással?

– Igen, szerintem nagyon jó döntés volt. Pozitív tapasztalat volt, családias a közeg, és jó szakemberek vannak ott. Segítenek abban, hogy ha te ezt akarod csinálni, és meg akarod tanulni, mondjuk a műfordítást, akkor adnak a kezedbe eszközöket. Mivel kevesen voltunk, azt éreztem, hogy jobban oda tudnak figyelni ránk.

– Megjelenik szerinted valahol ez a költészetedben? Foglalkozol ezzel célirányosan, hogy ha verset írsz, akkor tudatosan megjeleníted a finn kultúrát, ismereteket?

– Amit olvasol, az valamilyen szinten beépül a szövegeidbe. Nekem abban volt szerencsém, hogy egy szemináriumsorozat alkalmával fordítással is foglalkoztunk. Vagány volt, élveztem. Finn regényrészleteket fordítottunk magyarra. A párbeszéd, ami ezeken a szemináriumokon zajlott, az, ahogy a szövegekkel foglalkoztunk, egyáltalán az, hogy mi a műfordítás, adott egyfajta tudatosságot. Tudatosabban bánok a nyelvvel, ennek köszönhetően felismerem, hogy mit és hol kell nyelvileg finomítani egy-egy szövegben. Inkább ilyen szempontból van rám hatással, olyan nincs, hogy tudatosan behozok finn irodalmi motívumokat.

– Emlékszel az első versre, amit írtál?

– Amikor először laptop került a kezembe, arra használtam, hogy számtalan Word-dokumentumot hozzak létre, mindegyiknek adtam egy címet, és az volt a projekt, hogy minden címhez írjak valamit. A prózai művek nem lettek olyan kidolgozottak, nem is mindegyiket írtam meg. Ezek külön mappában voltak és a versek is. Emlékszem egy labirintusos és egy rózsakertes versre. Apukámnak mutattam meg őket, a labirintusos nagyon tetszett neki, nagyon érdekelte, pedig ő kimondottan kritikus volt a szövegekkel. Volt olyan, hogy feldobtam egy témát, amiről írni akartam, mire ő azt mondta, hogy az az ötlet teljesen elcsépelt, néztünk egy sorozatot, ez abból táplálkozik, találjak ki valami mást. Direkt utasításokat nem adott, viszont őszinte volt, éppen ezért voltam nagyon büszke a labirintusos versemre.

– Most is van benned ilyen iránytű? Hogy valakinek meg kell felelni?

– Biztos, hogy van, de inkább az a nagy kérdés, amikor leülök szöveget írni, hogy azt kinek szánom. Nem akarok olyan verseket írni, amelyek önmitologizálóak. Azt sem mondom, hogy olyanokat akarok írni, amelyekkel abszolút rezonálni lehet, hanem a részletek, amiket megírok, illeszkedjenek valamilyen univerzális keretbe. Biztosan meg akarok felelni némely irodalmi hagyományoknak, az olvasóknak, de nem tudok konkrét személyt mondani, akin múlna, hogy egy versem jó vagy nem.

– Te módszeres költő vagy, aki leül, és 10-től 14 óráig verset ír, vagy inkább az ihlet és a hirtelen ötlet ültet le dolgozni?

– Egyáltalán nem vagyok módszeres költő. Amikor konkrét témára, felkérésre írok, és annak határideje van, akkor előtte három nappal leülök, s azzal foglalkozom, hogy azon a témán gondolkodjak. Amikor szabadon írok, abszolút nincs olyan, hogy este héttől tízig van három órám, és azt írásra fordítom. Ha eszembe jut valami, s azt érzem, hogy foglalkoztat, leírom, de ha erőltetem, soha nem lesz olyan a vers, amilyet én szeretnék.

Malvina nem azért költözött a hegyekbe,
mert menekülni vágyott.
Elvonulása nem felszabadító,
nem is rejtőzködés.
A felejtést sem önszántából gyakorolta.
Ami maradt végül: a csúcsok nevei
meg néhány feleslegesnek hitt információ
a költözőmadarakról – nem volt nehéz hát belátni,
hogy hova is tovább innen.

(Lázár Kinga, Malvina a hegyekbe költözött – részlet)

– Van magadtól kedvenc versed?

– Nincs. Mindig változik a viszonyom a saját szövegeimhez. Van, amelyiket nagyon szeretem akkor, amikor aktuális, de az is előfordul, hogy eltelnek évek, visszaolvasom, s azt érzem, hogy ez mellélövés volt. 

– Vissza szoktad olvasni a szövegeidet publikálás után?

– Igen.

– És olyankor mit érzel? Van, aki elborzad, hogy uramisten, ez itt nem jó, azt nem úgy kellett volna.

– Vannak jobb és rosszabb versek. Nem vagyok tudatos üzenet szempontjából. Nem tudom célszerűen, mit akarok közölni, sőt sokszor olyannyira el tudom távolítani magamtól a verset, hogy még nekem is nehéz visszafejteni, hogy az adott szöveg milyen élményből táplálkozik. Nincsenek revelációim, hanem van egy sor, egy mondat, egy ötlet, egy kép, amire verset építek. Ez nem alanyi költészet, inkább karakter- vagy narratívaalkotás. 

– Olyan volt, hogy verset nehezen engedtél el? A „gyermeked” lett, és visszakozva adtad ki a kezedből?

– Nem, nincs ilyen. Esetleg olyan előfordul, ha azt érzem, hogy olyasmiről beszéltem, ami túl intim, akkor finomítok rajta. Azt érzem, nehéz nekem intimen megszólalni, de ez fejlődik, lehet, hogy egyre intimebbek a megszólalásmódjaim. Azt például soha nem éreztem, hogy a szerkesztő beleszól a szövegbe, és nekem az fáj. Én nagyon hálás vagyok azért, ha valakiben bízhatok annyira, hogy őszinte lesz velem, vagy megszerkeszti a szövegemet, és elmondja: na, Kinga, amit itt mondtál, hülyeség, pátoszos, giccses, cseréld ki. Ami nálam elég gyakori, a logikai bukfencek. A külső szem számára nem mindig érthető, hogy egyes helyeken mit akarok mondani. Jó, ha valaki ezekre felhívja a figyelmemet, nem érzem azt, hogy a lelkemet akarná formálni. Én úgy kezelem ezeket a szövegeket, mint tőlem független entitásokat. 

hajnalig figyelem Rémuszt az asztalnál 
kicsontolja az őzbakot a hosszú körme véres
felém nyúl fülem mögé piros csíkot húz
az ajkamig elér a fogaknál megáll

(Lázár Kinga, Rémusz-énekek – részlet)

– Van példaképed költészet-ügyileg? 

– Nem igazán. Ellenben egyszer kaptam egy tanácsot, amelyet próbálok megfogadni: ha valamelyik megszólalásmódot illetően azt érzed, hogy azonosulni tudsz vele, komfortos neked, könnyedén fogalmazol benne, akkor jó, ha olyanokat is olvasol, amelyek ennek szöges ellentétei. Tehát, ha érzem, hogy a motívumrendszerem rokonul valakiével, próbálok ettől eltérőeket is befogadni, hogy gyarapodjak. Hajlamos vagyok arra, hogy belekényelmesedjek ezekbe, ilyenkor könnyen meg lehet rekedni.

– Nehéz rávenni magad, hogy tudatosan ellene menj a komfortosnak, és ellentétes megszólalásmódokat keress?

– Nem, nem érzem annak, van bennem kíváncsiság, hogy ezek hogyan működnek, az is lehet, hogy első olvasásra nem is értem, amit látok. Lehet, annyira idegen tőlem az a világ, hogy megerőltető belehelyezkedni, olykor kényelmetlen, mert kitettség, de a kíváncsiságom erősebb.

– Vannak olyan témák, motívumok, amelyekkel te alapvetően nem foglalkozol a saját költészetedben, de egyszer leültél, és azt mondtad, hogy én ezt most megpróbálom?

– Érdekes, egyrészt, nekem nehéz volt férfi-női dinamikákat láttatni versekben. Azt hiszem, nagyon szeretek a női perspektívával dolgozni, és ebben mindig benne volt a férfi is, de nem ezt tettem a vers középpontjává. Tehát ennek az explicitté tétele nem volt könnyű. Másrészt érdekel, hogy olyan tárgyilagos költészetet működtessek, amelyben egyáltalán, semennyire nem vagyok benne. Tehát, amikor valami olyanról írok, amihez nem tudok személyesen kapcsolódni, csak megfigyelem. A nyelvvel való játékban ezt kipróbálnám. Sokkal tárgyilagosabban használnám a nyelvet, és eltávolodnék a látomásos nézőpontoktól.

Néhány év múlva ezt a tájat violaszínben nézzük meg újra.
Kicseréled az objektívet, a zsebedbe vörös köveket tömködsz.
Régen én is mindent időtállónak hittem, ami vörös.
Az arcom a tincseid árnyékában csíkosra pirul.

(Lázár Kinga, Badlands – részlet)

– Igen, hiszen te sokszor nyúlsz a látomásossághoz.

– Igen, ezért próbálnék meg arról írni, ami történik, és ami konkrétan megfogható, de nem ez az elsődleges szemléletmód nekem. Közvetlenül reagálni nem szoktam közéleti dolgokra. Legalábbis eddig nem próbáltam.

– De érzel erre affinitást?

– Persze, csomó mindenre érzek indíttatást, de nem minden élményhez találok nyelvet. Olyan nyelvet, amelyről azt érzem, hogy azon csak én tudnék megszólalni, és ne legyen az, hogy a másét használom, vagy mástól ellesem. Akkor látom érdemesnek megszólalni egy pozícióból, ha azt tényleg a magaménak érzem.

– Volt olyan, amikor megrekedtél? Jött egy téma, egy motívum, amelyre verset akartál építeni, és egyszerűen nem ment?

– Hogyne. Együtt voltunk nemrég Láng Orsi kötetbemutatóján, ott elhangzott a szerzőtől, hogy pillanatnyilag nem tudja, hogyan kell verset írni. Ezzel tudok azonosulni. Nekem is vannak periódusaim, amikor elképzelni sem tudom, hogy mit írjak, hogyan kapcsolódjak bizonyos témákhoz. Ha meg elkezdek koncepcióban gondolkodni, gyakorta belesülök, mert nem hagyom, hogy ösztönösen történjenek a dolgok.

– Ha már témáknál és motívumoknál tartunk. Úgy készültem mára, mintha nem ismernélek, és beírtam a neved a Google-ba. El- és újraolvastam publikált verseidet. Milyen vonzalmad van neked az őzekhez? Mondjuk el, hogy a te költészetedben központi alakok, hangsúlyos entitások az őzek, őzgidák, ünők, szarvasok.

– Egyrészt a tovaillanó mozgás. A tény, hogy igen, ez egy hús-vér test, de nem birtokolhatod. Látod egy pillanatra, s utána eltűnik. Ez nagyon vonzó. Másrészt a vadász és őz viszonya, amely erős vonzalmon és pusztuláson alapszik. Nem birtokolható, de mégis megvan a kultusza annak, hogy ezeket az állatokat levadásszák, és az agancsaikat kiteszik trófeának. Meg ez a dinamika az életben, hogy az ember mikor vadász, mikor préda. Illetve olyan környéken nőttem fel, ahol az őzek látványa elég gyakori. Ha átmész Barótról egy másik faluba, útközben őzet látni nem olyan ritka dolog. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelentenek nekem az őzek. 

– Köthető tehát ez és a vizek, a másik mániád, az erdővidékiségedhez?

– Igen, szerintem igen. Bár mostanában próbálok olyan verseket is írni, amelyek ezeket a mániákat parodizálják. Most meg fog jelenni egy versem, ahol utalok arra, hogy nem értem a megszállott vonzalmat az őzek iránt.

– És a vizekkel mi a helyzet?

– Elemi vonzódás, de nem tudom konkrét élményre visszavezetni. Egész életemben vízparton éreztem magam otthonosan, kényelmesen. Nyilván, az irodalom mindig foglalkozott a vizekkel, ez nem új keletű dolog, de az én mindennapjaimban nagyon fontos.

Ennek a tónak nincs partja.
Innen hallod az isteneket suttogni,
a csontjaidat nőni,
míg a mélyére megérkezel.

A mélyére megérkezel.
A víztükrön megül a suttogás,
a csontjaid roppannak.
S a hang nem száll felfelé.
Bármit mondtál még,
a felszín alatt megrekedt.
Buborékok jelzik az isteneknek:
itt voltál.

(Lázár Kinga, A felszín felől – részlet)

– Olvasva a szövegeidet, elég világos, hogy te ilyen természeti versíró vagy. A motívumrendszerednek, a mitológia mellett, a természet is szerves része. Ez mindig így volt? Te mindig a természetből fogalmaztál, ha verset írtál?

– Engem amúgy vonzanak az urbánus terek is, szeretem az ehhez kapcsolódó irodalmat, költészetet, de azt érzem, nem tudok eleget ahhoz, hogy verset írjak róla. Érdekes terek ezek, de sokszor azt érzem, nincs elég fedezete annak, hogy én erről beszéljek. Ezért nyúlok vissza a természethez, mert kényelmesebb, de remélem, nem marad mindig így. Mostanában kezdtem beleunni, és, nyilván, kimeríthetetlen téma a természet, de nem akarok mindig ezzel foglalkozni.

– A prózával hogy állsz?

– Nagyon szeretnék prózát írni. Az elmúlt időben sok olyan verset írtam, amely inkább a prózavers felé hajlik. Elindult egy lassúbb átmenet. Prózát olvasni is szeretek, természetesen, bölcsészkart végeztem, nem hiába.

– Hátsó szándékkal tettem fel ezt a kérdést, ugyanis nekem van két kedvenc prózám tőled: a Farkasvakság és a Rájuk nem vigyáz senki.

– A Rájuk nem vigyáz senkit iskolás koromban írtam, ez pont annak az időszaknak a terméke, amikor rengeteg dokumentumot nyitottam, és elnevezgettem őket. Az egy iskolás lány novellája. A Farkasvakság pedig ennek az előbb említett átmenetnek az egyik produktuma, állomása. 

– A Farkasvakságban elég erőteljesen megjelenik a férfi-női viszonyrendszer, de engem most inkább a nő része érdekel. Hogy vagy te a nőiséggel írás szinten? Inspirálnak konkrét nőalakok, vagy inkább a nőiség, mint olyan?

– Egyrészt, felelősséget érzek az iránt, hogy működtessem, és hogy etikusan működtessem a női perspektívát. Visszatekintve, biztos vannak olyan szövegeim, ahol ez nem sikerült. Többek között azért, mert kevesebb gyakorlatom volt ilyen téren. Másrészt, ebben benne van az én munkám is a saját nőiességemmel. Érdekes, hogy mondod ezt az inspirációt, biztosan konkrét alakok is vannak, de nem vagyok tudatos ilyen szinten, hogy pontosan lássam, mit miért csinálok. 

A nőket a csont után kell elnevezni, a csuklójuk mindig vékony, ékszereik rézből legyenek, előttük szenes víz. Az arcuk maradjon rezzenéstelen, hogy sűrűn vágyakoznak, csak akkor derülhet ki, ha egymás bokáján felejtik a kezüket. A nyelvet ne ismerjék jól, az információátadás mindig csak két test között jöhessen létre: szemmel, tenyérrel, vállal. Legyen háttérzaj, lehetőleg állatok hangja vagy vízcsobogás, ritkán a tenger.

(Lázár Kinga, Farkasvakság – részlet)

– Eltöltöttél három hónapot cserediákként Lengyelországban. Mit csinált ez az élmény veled költőként?

– Nagyon meghatározónak tartom ezt a negyedévet. Rengeteget voltam egyedül, lassan alakult ki a közösségem. Az első egy hónapban, azon kívül, amikor egyetemen voltam, egyedül léteztem. Sokat utaztam egyedül. Bárhová mentem, mindig szereztem barátokat, mindig volt társaságom, viszont alapvetően magamra számítottam, egyedül terveztem. Németh Zoltán irodalomtörténésszel sokat beszélgettünk a költészetéről. Írtam az Irodalmi Szemle Varsó-számába, vagy a Helikonban közöltem helyzetjelentéseket. Nagy kihívás volt naplóírói perspektívából megszólalni. Igyekeztem, hogy ne turistaszemszögből írjak, ami adta volna magát, hiszen a lengyel kultúrába nem volt beavatottságom. Na, ott írtam olyan verseket, amelyek az urbánus térhez kapcsolódnak, Varsó ugyanis nagyon város.

– Ijesztő volt egyedül lenni, távol mindentől?

– Nem, egyáltalán. Igényeltem is ezt, amikor odamentem, nem éreztem, hogy kimaradok valamiből, mert nem volt, akikkel együtt lógjak. Kifejezetten megnyugtató volt, hogy egyedül tervezek, nem érhetett olyan meglepetés, hogy az útitársam igényei ütköznek az enyémekkel. Lefoglalom a hostelt, ha nem jó, akkor is nekem kell ott ülnöm, nem másnak.