Assisi nagy szülöttje, Szent Ferenc egyénisége és életműve kimagasló jelentőségű az egyháztörténelemben. Nem töltött be magas tisztséget, tudós sem volt, sem áldozópap, de Krisztus tanításától és példájától ihletve olyan vonzóan élte meg és hirdette az evangéliumi szegénység eszméjét, hogy az évszázadok folyamán mindmáig százezrek, sőt milliók választották őt példaképül.
Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Posztókereskedő apja Assisi leggazdagabb embere volt, aki nem törődött azzal, hogy Ferencet iskoláztassa, latinul és franciául ezért csak hibásan beszélt, írni is nehezen tudott. Tékozlóan bánt a pénzzel, számlálatlanul szórta aranyait, ám egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet él. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, már nem a pénz, hanem a dicsőség és hírnév vonzotta.
Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal és apjával való összeütközést. Ferenc ekkor elhatározta, hogy egyedül Istennek fog szolgálni. Ez eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. 1209 februárjában a Porciunkula-kápolnában vett részt misén, ahol hallotta az evangéliumot: Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lukács 9, 3–5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól és meg kell valósítania a hallottakat. Mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna csuhában vándorolt és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel és ördögöket űzött. Eredetisége és hite ellenálhatatlan erővel vonzotta az embereket.
A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott, ezért Ferenc elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Tizenkét testvérrel ment Rómába III. Ince pápához, aki engedélyt adott nekik a prédikálásra, Ferenc pedig tiszteletet és engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a szerzetesi tonzúrát. A szegénységet Ferenc annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette mint „Krisztus menyasszonyát”. De egy idő után a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak csupán az alamizsnára, ezért dolgoztak is, többek között mint cselédek, betegápolók a leprások házaiban, vagy a parasztoknak segítettek a mezei munkában.
Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint értette az evangéliumot, odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken. Mivel tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban, úgy, hogy mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.
Amint Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett világot, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, baráti módon tudott szólni az állatokhoz is. Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, „Isten gyermekeit” bárki is bántalmazza. Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott.
Idős korában Ferenc szinte remeteként élt az Alverna hegyén és testén megjelentek a stigmák, Krisztus sebei. A halált is testvéreként üdvözölte, ahogyan a Napot fivérének, a Holdat nővérének nevezte. 1226. október 3-án halt meg, miután szerzetes testvérei saját kérésére ruhátlanul a puszta földre fektették. Már halála után két évvel szentté avatta IX. Gergely pápa, ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.
Miben áll a mai ünnep üzenete napjaink emberének? Elsősorban az Istenszeretet fontossága. Szent Ferenc ahelyett, hogy Isten haragjával fenyegetne, arról győz meg, hogy mind bennünk, mind pedig rajtunk kívül minden a Teremtőt illeti: semmi óhajtott jó nem jöhet mástól mint, Istentől.
Az ünnepi szentmiseáldozatot ma délután 6 órakor mutatják be a kolozsvári Ferences templomban.
