Képek. Emlékek. Összefonódó, halk, visszatérő pillanatok. Anyák napjai, amelyek egykor maguktól értedődőek voltak: tulipáncsodálás a botanikus kertben, hosszú séták a Sétatéren, közös sütizések egy cukrászdában. Egy-egy közös wellnessezés, a gondosan kiválasztott virágcsokor – és az a félig komoly, félig mosolygó mondat: „Mondtam, hogy ne költsd a pénzed.” Te pedig csak magadhoz húzod, szorosabban, mint kellene, Ő pedig csak nevetve tiltakozik: „Jaj, megfojtasz.”
Most csend van.
Ez a nap már nem ugyanaz. Csak állsz benne, és próbálod megszokni a hiány súlyát. A világ közben zajlik tovább, mintha semmi sem változott volna – de benned minden más lett. A tévé harsog, ajándékötleteket kínál – idegen, üres zaj. Elkapcsolod. Mert tudod, hogy Neki nem ezek számítottak. Hanem az együtt töltött idő. Az, hogy ott voltál. Hogy figyeltél. Hogy meghallgattad. A kézen fogott séták emléke, amikor apró, ráncos keze a te kezedben pihent, és minden lépésben ott volt a szeretet csendes súlya. Az apró, közös pillanatok. Egy fodrászlátogatás, ahol a finom, ősz haját igazítják – és közben a lelkét is. Hogy tükörbe nézve ne csak az idő múlását lássa, hanem önmagát is szépnek érezze.
Büszke volt rád. Nem hangosan, nem hivalkodva – hanem mélyen, biztosan. Érted élt. Játszótársad volt, tanítód, védelmeződ. Támaszod. Néha cinkosod, néha görbe tükröd, néha hangtalan menedék. És igen – néha rajta csattant, amit a világnak szántál. És Ő mindig megbocsátott. Legalábbis hinni akarod, hogy így volt – mert ez puhítja a lelkiismeret éles széleit.
Most pedig itt ez a nap. Az első, amelyik már nem Róla szól – hanem a hiányáról.
És tudod, hogy vannak dolgok, amiket semmi nem pótol. Senki nem mondja ki úgy a neved. Senki nem aggódik érted ugyanazzal a csendes, feltétel nélküli szeretettel. Az ölelése örökre emlék maradt.
Óvatos mozdulatokkal nyúlsz a dolgaihoz. Tétova ujjakkal simítassz végig a ruháin, beleszagolsz a szekrényébe, mintha az illata még őrizné egy darabját. Lapozod az albumokat, és az idő visszanéz rád. Mosolyok, érintések, kimondatlan szavak.
Aztán elcsendesedik minden benned. Megérted, a szeretetnek csak egy formája maradt. Egy csokor virág a síron. Egy gondolat, ami hozzá szól. Egy emlék, ami nem halványul.
És valahol mélyen megszületik egy halk, gyermeki kívánság: milyen jó lenne, milyen szép lenne, ha a mennyben lenne látogatási idő.
B. E. N.
