Az olasz mester drágakő szépségű, szoprán-, mezzoszoprán-, tenor- és basszusszólóra komponált halotti imáját, filharmonikusaink David Crescenzi szakavatott vezényletével, a két éve elhunyt Gheorghe Roşu énekművész emlékének szentelték, akinek szép csengésű basszushangját számtalanszor csodálhattuk nagyszabású vokál-szimfonikus művekben, így Verdi remekművének tolmácsolásában is.
Giuseppe Verdi (1813–1901) Requiemjének ősbemutatójára 1874. május 22-én került sor a milanói San Marco székesegyházban, a zeneszerző vezényletével. Verdi megrendítő erejű gyászzenéje, amely már a bemutatón hatalmas sikert aratott, mind a mai napig világszerte, a koncertpódiumok egyik legtöbbet játszott halotti miséje. Az idők folyamán egyes esztéták, kritikusok a művet inkább „operásnak”, mint egyházinak ítélték meg. Igaz, a gyászmise nem dogmatikus értelemben szolgálja a liturgiát, de vallásossága – annak ellenére, hogy Verdit többen ateistaként emlegetik (!?) – megkérdőjelezhetetlen. Monumentalitása miatt a mise túlnőtte a szertartás kereteit, ezért a kezdetektől fogva inkább a hangversenytermekben talált megfelelő „otthonra”.
Verdi Requiemje filharmonikusaink repertoárjának is egyik sokat játszott remekműve, amely a zene- és énekkar, valamint a szólórészeket éneklő Diana Ţugui (szoprán), Veress Orsolya (mezzoszoprán), Remus Alăzăroae (tenor) és Alin Anca (basszus) magas színvonalú művészi tolmácsolásának köszönhetően, ezen az estén is megható szépséggel töltötte be a közönség lelkét. A harmonikus egységből kiemelném: a mélyvonósok szólamával, majd a kórus halk dallamaival kezdődő mű szívbe markoló fájdalmának pianissimón elhangzó sóhaját, az énekkar és a szólisták közötti dialógusok szépségét, az Isten, illetve Krisztus fenségét hirdető Kyrie-ben; a félelem és rettenet drámaiságával többször visszatérő, eget-földet rázó Dies irae-t, és az áhítattal megszólaltatott Lacrymosa érzelmi hullámzásait, könnyes drámáját; a szólisták között megvalósult érzékeny dialógusokat, az együtténeklés harmóniáját a rekviem különböző tételeiben, és a ringatózó-lírikus csellórészleg szólóját az Offertorium-ban; Veress Orsolya drámai erejű, magvas mezzoszopránját, Diana Ţugui szép tónusú szopránját és egymásra hangolt, az egyházi énekek nyugodtságával és meghittségével énekelt kettősüket az Agnus Dei-ben; Remus Alăzăroae lírai érzékenységét az Ingemisco tamquam reus- Reszket szívem, sóhajtozván kezdetű tenoráriában, Alin Anca könyörgő basszusáriáját, az elkárhozás és üdvözülés kettősségére épülő Confutatis maledictis – Ha a rosszak zavarodnak kezdetű altételben, és a tételszakasz végén, a döbbenetes drámaisággal, erőteljes fortissimóval, minden előzmény nélkül visszatérő Dies irae – Ama végső harag napját.
Drámai és meghitt művészi megoldások, mégis az est igazi élménypillanatait a Cornel Groza által betanított énekkarnak köszönhettük. Előadásukat az intonáció tisztasága, a megrázó drámai erő, az érzékeny líraiság, a dinamikai árnyalatok széles palettája, a szólamok közötti tökéletes harmónia tette ragyogóvá. A meghatódottságtól ki ne fojtotta volna vissza a lélegzetét, amikor a monumentális kettősfúgát követően, az elhalkuló zenekari foszlányok és a kórus álló akkordja fölött, a szoprán elsuttogta utolsó könyörgését: „Libera me, Domine, de morte aeterna in die illa tremenda: – Ments meg engem Uram, az örök haláltól, Ama rettenetes napon minden bajtól …Libera me.”
Amikor Verdi halálának 110 évfordulóján, a Vatikánban is elhangzott a Requiem, XVI. Benedek pápa így nyilatkozott: „Az ember lelki drámájának leírása ez, amelyet Isten színe előtt él meg, az, amelyre lelke mélyén mindig is vágyik, és ahol csakis békét és nyugalmat talál.”
(Borítókép: Pillanatfelvétel a koncertről, előttérben Diana Ţugui és Veress Orsolya. Fotó: Filharmónia)
