Leánygyermekek napjára

Leánygyermekek napjára
Matat a konyhában. Pontosan nem tudom, mit, hogy kicsavarni kellene azt a valamit, vagy becsavarni… a mozdulatait nézem. Az én pici lányom! Figyelem kezét, aminek kétszer olyan erősnek kellene lennie, hogy sikerüljön a feladat. Összeráncolt homlokát, azt a többet ésszel, mint erővel kifejezést.

Látja, hogy figyelem.

- Megoldom, ne félj! Nem kell férfisegítség! – mondja viccesen. Mintha kitalálná gondolataimat: bezzeg, amikor kell, soha nincs kéznél az „erősebbik” nem! Igen, igen, jól ismeri az elméletemet: a klasszikus értelemben vett Férfi, az a mamutokra vadászó, na ő valószínűleg együtt halt ki a mamutokkal, ezért jobb, ha megtanuljuk, hogy csak magunkra számíthatunk! - és egyéb életbölcsességek.

Nézem a mozdulatait… dédanyám óta ő az ötödik nemzedék, aki ebben a konyhában vívja kisebb-nagyobb küzdelmeit a ki-, vagy épp becsavarodni nem akaró akármikkel. A hétköznapok folyamatos, banális kihívásaival. Valami mindig kifolyik, befolyik, foltot ejt, eldugul, megpenészedik. Lepereg. Nem csak a szavak, a vakolat is. Valamit mindig cserélni kell, felfrissíteni. A konyhában, kint, de jaj, legbelül is, a lélek környékén… tölti be folyamatosan az anyai sóhaj a lakást, akár a frissen sült palacsinta illata. Sok idegölő apróság, amihez rendszerint segítség kell. Vagy legalább egy kis támogatás, csapatszellem. Odafigyelés. És akkor talán az igazán nagy gondok megoldása is egyszerűbb. Mert hát azok előtt, kislányom, valójában mindenki egyedül van.

Nézem a mozdulatait. „Sok kedves nő” köszön vissza rám általuk. Dédanyák, nagyanyák, nagynénik egy-egy taglejtése: ahogy az ollót tartja, ahogy mérgelődve összeszorítja az ajkát. Az egyik mamának a svábos fegyelme, kitartása, a másiknak a bohókás játékossága, fantáziája mind-mind ott bizsereg e kicsi ujjakban, amelyek még mindig csűrnek-csavarnak, rendíthetetlenül.

Titkon azt lesem, vajon én hogyan élek benne, mit örökítettem át? A sóhajtozást, tehetetlen mérgelődést, a folyamatos segítségért kuncsorgást, a fáradt beletörődést abba, hogy milyen sanyarú tud lenni a női sors? (Cirka a jégkorszak óta…) Keresem magam töretlen jókedvében, kedves mosolyában, simogatásában, gondoskodásában, kacér tekintetében. Örülni tudásában, nagyra kerekedő szemében, amikor hallja, hogy a „nagyok” „fontos dolgokról” beszélnek. Erejében, kitartásában, az újrakezdéshez való bátorságában. Mert nőnek lenni valójában mosoly, gondoskodás, kacérság, vakmerő bátorság, és még nagyon sok minden amalgámja, ami ellentétes a beletörődéssel, tehetetlenséggel, sopánkodással. Vajon mennyi az én apportom mindehhez? – hozza elő a kérdést a Leánygyermekek napja.

- Megoldom, nem kell férfisegítség! - mondja viccesen, mintha kitalálná gondolataimat. Kacsint is. Én meg vissza.

- Rendben, lányom! De arra azért vigyázz, hogy ezt ők meg ne tudják… – válaszolom a rám jellemző bölcsességgel.