A pozitív diszkrimináció eszköz az esélyegyenlőség megteremtésére egy hátrányos helyzetben levő személy vagy egy alulreprezentált csoport számára. RMDSZ-berkekben a hölgyek továbbra is nagyon alacsony arányban vannak jelen a különböző választott tisztségekben. Ahhoz, hogy számuk növekedjen, és – valamikor, egyszer - megközelítse lakossági arányukat, engedményeket kell tenni számukra. Nem szívességből, hanem azért, mert ez bizonyítottan a legcélravezetőbb eszköz az aránytalanság megszüntetésére. (Persze, ha tényleg ez a cél, és nem csak hangulatjavító szlogenekről van szó.)
Jut mindez eszembe most, amikor közelítenek az önkormányzati választások, és Erdély-szerte zajlanak a jelölőgyűlések. Az SZKT-határozat, amely arra ösztönzi az RMDSZ területi szervezeteit, hogy nők és 35 év alatti fiatalok számára is biztosítsanak befutó helyeket a tanácsosi jelöltlistákon, nem kevés fejtörést okoz a megyékben.
Különösen szórványvidéken vonogatják vállukat az illetékesek: olyan önkormányzatokban, ahol az RMDSZ egy-két, legfennebb három befutó helyre számíthat, képtelenség érvényesíteni a kvótát. Annak pedig, hogy az előválasztást megnyerő személy hölgy is legyen, és lehetőleg 35 év alatti, a valószínűsége igen kevés. (Kérdés ugyanakkor, hogy az ifjúsági szervezetek is úgy képzelik a fiatalítást, hogy ha akad 35 alatti jelölt a listán, akkor a dolog ki van pipálva, vagy jogot formálnak arra, hogy maguk jelöljenek a fiataloknak szánt helyre…)
Érdeklődve hallgattam a januári SZKT-vitát kvóta-ügyben, amiből azt szűrtem le: nem csak az a baj, hogy most a nőkkel is osztozkodni kell azon a kis hatalmon, ami van, a probléma gyökere mélyebb. Egyes képviselőknek, akik politikai karriert “csináltak” az elmúlt sok évben a nemzeti kisebbségek pozitív diszkriminációjának szükségességét hirdetve, nem sikerült tisztázniuk magukban az elv lényegét. Meg tudom érteni azokat az önérzetes hölgyeket, akik kikérik maguknak a kvótát, és hisznek abban, hogy nem a hátsó ajtón, alamizsnaként, a csúfos statisztikákat javítandó kell elérnünk bizonyos tisztségekig, és hogy pozitív diszkrimináció nélkül is fel tudják, tudjuk és fel is kell venni a versenyt a férfiakkal. De amikor egy férfi képviselőtől hallom azt, hogy a női és ifjúsági kvótára a legjobb megoldás, ha a közéleti szerepekre vágyó hölgyek és fiatalok hosszú évek kemény munkájával bebizonyítják rátermettségüket, hiszen akkor “magától értetődően” felkerülnek a listára, és hogy ez így méltányos… nos ilyenek hallatán én is csak azt érzem, milyen átkozottul megkésett ez az ügy, milyen nehézkes lesz a változás. A “magától értetődő” valóság ugyanis az, hogy egy olyan társadalomban, ahol durván fele-fele a férfi-nő arány, a nők tizenvalahány százalékban vannak jelen az önkormányzatokban, parlamentben. RMDSZ-vonatkozásban legalábbis. És ennek nem csak az lehet az oka, hogy jobb dolgunk is akad a politizálásnál… És az végképp nem, hogy meghátrálunk a kemény munkától.
Amit nem lehet, azt nem lehet, de mi van ott, ahol történetesen lehet? Kolozs megyében jelenleg a 148 RMDSZ-es önkormányzati tisztségviselőből 19 nő (12,84 százalék), a 8 polgármesterből csupán egy (12,5 százalék), a 16 alpolgármesterből pedig 5 hölgy (31,25 százalék), kérdés, hogy a 2020-as választás mennyire javít ezeken a számokon. Ez az arány még így is az RMDSZ-átlag fölötti. Négy évvel ezelőtt ugyanis a szövetség színeiben mandátumot nyert önkormányzati képviselők 11,6 százaléka, a polgármesterek 2,56 százaléka, az alpolgármesterek 8,1 százaléka nő. De ha Kolozs megyében folyton azzal kell szembesülni, hogy a kevés befutó hely esetében alig lehet a területi elvet alkalmazni, nemhogy a nők, vagy a fiatalok számára különítsenek el helyeket, mi a magyarázat Székelyföldön, ahol a magyarok számaránya mégsem 15 százaléknyi, mint Kolozs megyében. Vagy mi a helyzet Kolozs megye azon (kevés) községében, ahol a magyarok többségben vannak? Ott miért nem jut több hely a hölgyeknek? A 249 csíkszéki RMDSZ-es önkormányzati képviselőből 31 (12,45 százalék) nő, a 22 polgármesterük között egy hölgy sincs, a 22 alpolgármesterből pedig 3 nő (13,64 százalék). Gyergyószéken a tanácsosok összlétszámának 13,98 százaléka nő, a polgármesterek és alpolgármesterek között egy sincs. Udvarhelyszéken 8,6 százalék a nők aránya az össztanácsosok számához viszonyítva, nulla a nő polgármester, a 22 alpolgármesterből pedig egy nő (4,56 százalék). Ja, hogy a hölgyek nem tolonganak, inkább a férfiakra hagyják a politikát, és hogy valóságos szoknyavadászat zajlik a jelölőgyűlések előtt, hogy legalább a futottak még-kategóriába adják a nevüket a nők? Hát épp ezért kell alkalmazni a pozitív diszkrimináció elvét. Ezt esélyteremtésnek hívják. Kedvcsinálásnak, ha esetleg így jobban érthető…
Kicsit retrográd, már-már vices, hogy 2020-ban az RMDSZ miniparlamentjében a pozitív diszkrimináció fontosságáról, női esélyegyenlőségről zajlik vita, miközben az Európai Bizottság vezetője egy olyan hétgyermekes anyuka, aki korábban Németország védelmi minisztere volt. A román pártok valamivel azért jobban állnak nő-képviselet terén, de nem sokkal. Hol vagyunk még az olyan paradicsomi állapotoktól, mint amilyennel Svédország büszkélkedik, ahol a parlamenti képviselők 45 százaléka nő, alig néhány százalékkal kevesebb, mint a lakossági arány. Lehet, kicsit bizarrnak tűnik, de képzeljünk csak el egy olyan román parlamentet, ahol a nők a svédekhez hasonló arányban lennének jelen. Ilyen felállásban vajon fordulnának elő olyan megalázó helyzetek, mint amilyen például a gyermekpénz megnövelése-befagyasztása körüli cirkusz volt az elmúlt hónapban? Hiszem, hogy nem, bármilyen is legyen a politikai összetétel.