A jelenlegi kormányválságot a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) idézte elő: megsértődtek, miután a miniszterelnök menesztett tisztségéből egy USR-s tárcavezetőt annak túlzottan önálló – a konzultálást a miniszterelnökkel mellőző – cselekedete, vezetési stílusa miatt. A nevek most kevésbé fontosak, a lényeg a cselekményen van: a sértődésen, a makacskodáson, a személyeskedésen, a bosszúálláson…
Már az is érthetetlen, hogy saját kormányát buktatja meg valamely párt. Az USR minden bizonnyal nem számolt azzal a végkifejlettel, hogy a liberálisok nem kérlelik (vagyis nem kárpótolják „zsíros” tisztségekkel), nem teljesítik a koalícióba való visszatéréshez támasztott elvárásait, és a végén még ellenzékben marad. Ezt igazolja az is, hogy az USR volt annyira bátor (vagy inkább nagyképű), hogy elképzelte magáról, képes kormányt alakítani, ezért Dacian Cioloş elfogadta Klaus Iohannis felkérését a kormányalakításra. Ennek a történetnek tudjuk a végkifejletét, hiszen azóta már a következő kormányfőjelölt, a liberális Nicolae Ciucă is úgymond megbukott még mielőtt bármit lépett volna – ő ugyanis már ki sem állt szavazásra egy kormányelképzeléssel.
Jelenleg pedig ott tartunk, ahol a beállt válság elején, vagyis sehol: a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elkeseredetten keresi a megoldást arra, kivel léphetne koalícióra úgy, hogy megmaradjon vezető kormánypártnak. Helyzetét az is tovább rontja, hogy folyamatosan veszíti parlamenti képviselőit, azokat, akik hűségesen követik a sértődötten távozó volt pártelnöküket, Ludovic Orbant. Ezzel sajnos a párt csak önmagát igazolta, hiszen a rendszerváltás utáni újraalakulása óta jellemző a PNL-re ez a belső széthúzás, kiválás, többfelé szakadás. Mindezek után a PNL-nek már nemigen maradt választási lehetősége, főleg, hogy a kibékülés az USR-vel nem tűnik kivitelezhetőnek, hiába volt egy erőtlen próbálkozás a napokban arra, hogy visszaállítsák az eredeti, PNL–USR–RMDSZ kormánykoalíciót. Elérkezett tehát az, amiről ugyan már beszéltek korábban is, de inkább csak mint elképzelhetetlen, „soha ilyent” változatról. A parlamentben a tavalyi választásokat legnagyobb arányban megnyerő Szociáldemokrata Párt (PSD) vált most a kormányalakítási tárgyalások főszereplőjévé, és a politikusok pénteki nyilatkozataiból nagyon úgy tűnik, hogy innen most már nincs visszaút.
A PSD-hez való közeledése a liberális kormánypártnak már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor Ludovic Orban helyére a szociáldemokrata Sorin Grindeanut ültették a képviselőház elnöki székébe (mint ügyvivő házelnök), ő pedig bejelentette, hogy PNL–PSD közös kormányzás esetén Marcel Ciolacut kellene jelölni miniszterelnöknek. Ezt a lehetőséget maga Ciolacu is megerősítette. Kijelentette, vállalja a liberálisokkal a közös kormányzást, amely szerinte most „az egyetlen lehetséges politikai megoldás”, hogy megszűnjön a két legnagyobb román párt közötti viaskodás, ha nem, akkor elkerülhetetlenné válik az előrehozott választás jövőre. És egyből kollegiálissá vált a kapcsolata a PNL elnökével, a (PSD által is) megbuktatott miniszterelnökkel, Florin Cîţuval, akivel már közösen gondolják azt, hogy ez a helyes út… Cîţu is hasonlóan nyilatkozott tegnap a sajtónak, amikor a kormányalakítás várható folytatásáról kérdezték, fenntartva persze, hogy erről a pártja hozza majd meg a végső döntést.
Valószínű, hogy a hétfőre tervezett gyűlésen a liberális párt állandó bizottsága jobb híján áldását adja majd erre a frigyre. Kérdés: befolyásolja-e majd a pártot az a videófelvétel, amelyet a sajtóban tettek közzé, emlékeztetve Florin Cîţut arra, amit a PNL kongresszusán nyilatkozott egy jó hónapja, szeptember 25-én, miszerint ameddig ő a PNL elnöke, soha nem lépnek koalícióra a PSD-vel, sőt még 2024 után is ellenzékbe fogják kényszeríteni „ezt a toxikus pártot”…
Azonban az érdekek, személyesek és politikaiak egyaránt másképp diktálnak. Matematikailag más út nem látszik járhatónak, és egyre határozottabban körvonalazódik tehát a PNL–PSD házasságkötés, amelybe harmadik társnak megtartanák az RMDSZ-t is – amennyiben hinni lehet Cîţu azon kijelentésének, hogy „az RMDSZ a partnerük, és bármilyen kormányzati formába a szövetséggel együtt mennek”.
A politikusok ezek szerint valóban komolyan gondolják ezt a különös házasságot, amelybe (Mikszáth Kálmán híres regényével ellentétben) senki sem kényszeríti őket, legfeljebb a körülmények. Amelyeket maguk idéztek elő.
De mit gondolnak a választók, számít-e valamit a közvélemény? Hiszen a két párt szavazótábora elég élesen elhatárolódott, a közbeszéd szintjén is nagyok az ellentétek liberálisok és szocialisták között. A román politikum szintjén ugyan kevésbé van jelentősége az elvi, ideológiai különbözőségeknek, azonban mégis – a liberális egyfelé (valamennyire jobbra), a szociáldemokrata pedig másfelé (valamennyire balra) húz. Hogyan fog mégis ez a kettősség megnyilvánulni a kormányzásban gazdasági szempontból, amikor az egyik párt például túlzottan szociális kedvezményeket nyújtana, a másik pedig takarékossági indoklásból visszavenne, vagy plusz adóterheket róna ki az egyik, adókedvezményeket nyújtana a másik?
Mivel senki nem engedett a maga vélt igazából meg kicsinyes érdekeiből, belerángatták az egész országot ebbe az undorító politikai mocsárba, mi pedig kénytelenek vagyunk asszisztálni ehhez az iszapbirkózáshoz, amelyből bárki jöjjön ki nyertesnek, abból épp csak a lakosságnak, az istenadta népnek nem lesz túl sok haszna.
