Egy ideje azon kapom magam, hogy tudat alatt a száz év múlva visszapillantó zsurnaliszta-utódok megelégedésére írok, agyalok. Hogy el ne mondhassák: elődeik 2018-ban nem tartották az események pulzusán ujjukat. Annyira belefeledkeztek a napi acsarkodások hű rögzítésébe, a krónikások szürke, nyomasztó feladatába, hogy képtelenek voltak tovább látni az esti lapzártán, megjövendölni, felkészíteni Erdély magyarjait arra, ami “jőni fog”.
Ezt a kényszert érzem magamon most is, amikor arról tudósítunk: szövetségre lépett négy erdélyi nagyváros: Arad, Kolozsvár, Nagyvárad és Temesvár, hogy közösen dolgozzanak ki fejlődési projekteket különböző EU-s alapok lehívására, de nem csak. Próbálom bemérni e bejelentésnek a történelmi jelentőségét - ha ugyanis a bukaresti visszhangokból indulunk ki, az említett megállapodás egy be nem vallott, de határozott lépés abba az irányba, ami nem kimondottan az egységes román nemzetállam fennállásának bicentenáriuma felé mutat. Hanem az autonóm, független Erdély irányába.
Próbálom tehát a szombati nyilatkozat kihatását elemezni Erdély elkövetkező száz évének vonatkozásában, de bárhogy is forgatom a dolgot, a bukaresti véleményvezérekkel ellentétben én sajnos tényleg elhiszem Boc-nak azt, hogy nem “szeparatista vízióval” léptek erre a szövetségre, hanem a hatékonyabb érdekérvényesítés miatt. Együtt olyan erőpozícióba kerülhetnek Bukaresttel szemben, ami – reményeik szerint – megkerülhetetlenné teszi őket. Az erdélyi önkormányzatok – azok, amelyek élén nem szociáldemokraták állnak, lásd az előbb említett négy, liberális polgármester vezette nagyvárost is -, nagyon megérzik bőrükön, hogy a bukaresti hatalom éhkoppon tartja az ellenzéki polgármestereket, megyei vezetőket. (Hogy lesz így, pénz és beruházások nélkül még egy mandátum? – teszem hozzá rosszindúlatúan.) Köztudott: az erdélyi megyék hiába járulnak hozzá a legnagyobb mértékben a nemzeti össztermékhez, a befizetett adó és a költségvetésből visszaosztott pénzek aránytalanok. Ugyanakkor Brüsszelben is folyamatosan arról panaszkodnak, hogy a tagországok, elsősorban az újonnan csatlakozottak, nem élnek a lehetőségekkel, nem vonzzák be azokat a fejlesztési forrásokat, amely a régiókban – különösen az unió elmaradottabb térségeiben – a gazdaság fejlődését vonják majd maguk után.
A szombaton aláírt szövetség ilyen szempontból mindenképpen jelentős, kérdés az, hogy Bukarest felméri-e ennek súlyát. Az időpont megválasztása mindenesetre jó stratégákra utal: a centenáriumi kolindálás hevében vérszerződést kötni négy erdélyi nagyváros polgármesterének, és a (nem Bukaresttel) közös célokat (identitást) hangsúlyozni – megszívlelendő üzenet. Igy érthető is, hogy egyes kommentátorok máris azon elmélkednek, vajon mennyi idő kérdése Erdély leszakadása, és ha ez megtörténik, állítják, a mostoha Bukarestnek nem lesz mit csodálkoznia.
Azzal a kockázattal, hogy száz év múlva hitetlen, cinikus vénasszonynak fognak titulálni, mégis azt mondom: ez az együttműködési szerződés nem a régió autonómia-igényének a fokmérője, hanem Bukarest zsarolásának céljával született itt most meg. (Merthogy Bukarest köztudottan csak ezt érti ...) Bárhogy is legyen, az kétségtelen, az erdélyi románság körében egyre inkább tudatosul a Bukarest-közpotúság hátránya, ennek minden következményével együtt. Hogy valóban eredménye is legyen valamikor ennek a felismerésnek, jó lenne – motornak – néhány olyan politikus, akik valóban a méltányos pénzosztásért szállnak síkra, és nem csak azért, hogy ők maguk végezzék az osztogatást. (Boc kormányfőként például léphetett volna ebbe az irányba …)
Fotó: Mediafax
