Hogy mennyire, az igazából akkor tudatosodott bennem, amikor idén még nyár elején lehetőséget kaptam arra, hogy néhány napot Marosvásárhelyen töltsek. Különösebben sosem szerettem ezt a várost, nem kötődtem hozzá semmilyen szinten, mégis boldogságot okozott, hogy a partiumi tájakon túl végre Belső-Erdély levegőjével tölthettem meg a tüdőmet. Az igazi vágyam azonban továbbra is az maradt, hogy legalább néhány napra eljussak ismét Kolozsvárra is.
Cserna-Szabó András író fogalmazta meg egyszer (helyettem is), hogy neki Kolozsvár a metafizikai hazája: amikor ezt hallottam, megvilágosodott előttem, hogy nálam is ugyanez a helyzet. Ő az édesapja születése által kötődik a Szamos parti városhoz, és bár maga Szentesen nőtt fel, már felnőttként (és pesti lakosként) fedezte fel, hogy a lelke ezen a helyen mennyire otthon érzi magát, néhány könyvében ez meg is jelenik motívumként. Én pedig csak úgy vagyok vele, hogy a „haza” kérdését és fogalmát sem feltétlenül a születési hely vagy a lakhely határozza meg. Ez sokkal titokzatosabb kötelék annál, hogysem csak egy adatot jelentsen a lakcímkártyán, és attól sem feltétlenül függ, hogy az ember hol éli (bármilyen ok miatt) a hétköznapjait. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, hogy bizonyos helyeken megérez valami olyat, amit máshol nem, és ez épp úgy lehet egy eldugott kis falu, mint egy nagy világváros, a lényeg csak az, hogy a lélek kapcsolódjon hozzá. Kicsit olyan ez – ha esetleg valamiféle spirituális vagy ezoterikus magyarázatot szeretnénk találni erre –, mint a Coelho mester egyik könyvébe foglalt Zahir, amit az ember nem tud kiverni a fejéből, és magával viszi egy életen át.
Rég rájöttem már, hogy Kolozsvár az én Zahirom akkor is, ha évek telnek el két látogatás között. Persze, így legalább rá lehet csodálkozni a változásokra, aminek én tudok örülni. Hihetetlen élmény volt egy meleg augusztusi estén megérkezni, majd éjszakai sétára indulni a belvárosban, látni a szeretett helyeket, amelyekhez sok kedves, szép vagy épp szomorú emlékem kapcsolódik, és megérteni: lehet olyan, hogy valami egyszerre van is, meg nincs is, lesz is, meg nem is. Elveszíteni valamit, ami mindig is az enyém lesz: ez kicsit rímel arra, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Nálam pedig vágyakozásból nincs hiány, de keresésből sem. Próbálom megtalálni magamban a régi kolozsvári adventek hangulatát, amikor még egyetemistaként, majd pályakezdő újságíróként, aztán anyaként élhettem át, hogyan ölti fel a város az ünneplőjét, hogyan világítják meg a karácsonyi fények a legszebb arcát, és hogyan erősödik meg ilyenkor az a semmivel össze nem hasonlítható hangulata és jellege, amitől kincses a város. Amitől kincs a város.
Én ezt a kincset szeretném. Úgy érzem, most önző leszek, legalábbis karácsonyi kívánság tekintetében, hiszen bőven lenne kérnivalónk. Kérhetnénk mindenek előtt és fölött békét, aztán megértést, elfogadást, kicsivel több emberséget, egymás iránti kedvességet, kérhetnénk a lelkekbe szeretetet és persze mindenkinek egészséget. Ezek alapvető dolgok, mindenkit megilletnének, ugyanakkor pedig mindenkit megillet a kincs is, a Zahir. Ezért én idén azt kívánom karácsonyra, hogy mindenki találja meg a magáét, és tudja meg is tartani azt. Kolozsvárt szeretném karácsonyra, magamnak és sokaknak még, sokáig még, hogy másoknak is legalább annyi tudjon adni, mint amennyit nekem adott. Nagy szárnyát borítsa rá a virrasztó éji felleg, és őrizze meg a karácsonyi angyal mindannyiunknak.
Borítókép: Tompa Réka
