Vasárnap reggel van. Még félálomban próbálom kitalálni, hogy amit érzek, az egy békés őszi szellő, vagy a gyermekek óvatosnak hitt, valójában izgalmakkal és kuncogással teli belépése a hálószobába. A szemhéjam még csak résnyire nyílik, de már érzem, hogy valami történni készül. Valami, amire sem a szombat esti belemerülős könyvem, sem a józan eszem nem készített fel.
És akkor meghallom: Jóóó reggelt! Anya, ne mozdulj! (Ha egy mondat képes lenne egyszerre megnyugtatni és pánikba ejteni, hát ez az.)
A következő pillanatban az ágyhoz közeledik a két kismanóm, akik büszkén egy-egy tálcát tartanak. A tálcák meg-megremegnek, s ezzel együtt az én lelkem is. A tálcán pedig ott van a reggeli, amit ők készítettek. Teljesen önállóan. (A konyha később tanúskodni fog erről.)
A látvány felejthetetlen: Anya, ezt mi csináltuk! Nektek! Mert megérdemlitek! – mondják szinte kórusban, és olyan komolyan néznek ránk, mintha legalábbis életmentő műtétet hajtottak volna végre. Matyi olvasta a receptet, de én is segítettem, én is dolgoztam – teszi hozzá Panna büszkén, miközben nagy lelkesedésében kicsit megbillenti a tálcát, így a kakaó egy kritikus árnyalattal közelebb kerül a paplan tragikus végéhez.
A szívem persze elolvad. Az anyai büszkeség átölel, megszorongat, majd csendben közli velem: most azonnal, minden erőddel próbálj meg nem sikítani a tálcán csúszkáló tányér, evőeszköz és kakaós bögre miatt. Mert ez a pillanat szent. Ez a pillanat olyan, mintha az anyaságom Oscar-gálája lenne. Úgyhogy mosolygok, mint akinek ez a világ legtermészetesebb dolga, miközben finoman alátámasztom a tálcát, nehogy a reggeli szeretetlavina átforduljon egy természeti katasztrófába.
Kóstoljátok meg! Ugye milyen finomat készítettünk? – azzal kezünkbe adják a kistányérokat egy-egy háromszögre vágott omlett darabbal, amit négy embernek két tojásból készítettek. A matematikai teljesítményük előtt le a kalappal, mert ebből az adagból sikerült egy olyan lapos, de annál lelkesebb fogást összehozni, ami egyszerre emlékeztetett palacsintára, művészeti installációra, és kicsit egy földrengés utáni tojásmaradványra is. Panna ünnepélyesen meg is jegyezte: Anya, spóroltunk a tojással, hogy maradjon máskorra is! – és ebben a mondatban benne volt minden: a gondoskodás, a szeretet és az, hogy halvány fogalmuk sincs arról, mennyi tojás kell egy omletthez. De ettől lett tökéletes.
És tényleg finom. Még ha az omlett már kihűlt is, a paradicsomot elfelejtették megmosni, és a kakaó is hideg, de minden falatban és kortyban érződik a gondoskodó szeretetük. Kóstolgatás közben látom, hogy a kis kuktáim visszafojtott lélegzettel figyelik minden mozdulatunkat. Mint két kis étteremtulajdonos, akik éppen a Michelin-inspektor ítéletét várják. Egy kicsit még előre is hajolnak, hogy jobban lássák, vajon tényleg rágunk-e.
Nagyon finom! – mondjuk teli szájjal. Erre ők egymásra néznek, összecsapják a tenyerüket, és hangosan örülnek, majd elkezdik magyarázni a reggeli akció részleteit: kiválasztották a gyermekeknek szánt receptes könyvből a menüt, majd előbányászták a serpenyőt, a tojásokat, a vajat és a sót, majd hosszasan nyomogatták a gombokat a főzőlapon, míg Panna megtalálta a bekapcsolás gombot. A munkamenetet pedig igazi szakszavakkal íratják le: majd hozzáadtuk a fél evőkanálnyi vajat.
Aztán egyszer csak megkérdezik: Anya, apa, akkor most mit csináljunk még nektek? Bármit kívánhattok! A „csendben egy órát ülni” gondolata felvillan, mint egy tiltott gyümölcs, de végül azt mondom: gyertek ide, és bújjunk össze. Mert valljuk be: a vasárnap reggeli ágyba hozott reggeliben nem az a lényeg, hogy mit eszik az ember. Hanem az, hogy kik készítették. Az apró kezek, amelyek közben összevajazzák a kilincset. A lelkes szívek, amelyek azt hiszik, ők most valami hatalmasat tesznek – és igazuk is van.
Miközben együtt nevetünk a paplan alatt, arra gondolok: lehet, a konyha úgy néz ki, mint ahol amatőr főzősműsort forgattak, de ez most nem érdekel. Mert az anyaságnak vannak pillanatai, amelyekért bármennyi mosogatást, ragacsot és morzsát vállalnék. Ez a vasárnap reggeli pont ilyen. És ahogy ölelem őket, arra gondolok: ha egyszer nagyok lesznek, és már nem ugrálnak be a szobámba remegő tálcával, ezekért a kaotikus, vajfoltos reggelekért fog sírni a szívem. De addig is: megkísértem a sorsot, és újabb kortyot iszom a hideg kakaóból. Mert anya vagyok. Hősnő. Túlélő. És ma reggel én vagyok a világ legboldogabb Michelin-inspektora.
