A mindennapok szétszakítanak és olyan dolgoknak vagyunk tanúi, amiket nem sejthettünk, amelyek eljövetelét nem tartottuk valószínűnek. Szentestén lesz kerek tíz hónapja, hogy szomszédságunkban háború dúl. Ártatlan embereket ölnek, rakéták, bombák zuhognak házakra, iskolákra, kórházakra. Tíz hónapja érkeznek hozzánk azok, akiket elkergetett otthonukból az esztelen gyilkolás.
Évek óta üvölt és röhög egyre hangosabban világszerte a fasizmus holtnak és temetettnek vélt kísértete, ismét bőrszín, imádság, anyanyelv koloncával terhelve méricskéljük az emberéletet. Olyan emberek jutnak hatalmi pozíciókba, akiktől hideglelésem van, és ennél csak az rosszabb, amikor látom, hogyan züllik mögöttük csőcselékké az istenadta nép. Ezzel a borzalmas indulattal túl gyakran sétálnak karöltve azok is, akik a Názáreti szószólójának tartják magukat.
Hírforrásoknak nevezett, egész világot karmaiban tartó világhálós vállalkozások gátlástalanul kiszolgáltatnak mindent az egyszerű anyagi érdeknek. A következő milliárd dollár ígérete mellett nem él meg sem az erkölcs, sem a józanság, sem az igazság. Az utóbbinak már a neve sem igazán jelent semmit. Örvénylik a féktelen butaság, az uszítás, állati ösztönökhöz szól lassan már minden.
És mégis. A napokban Sík Sándor sorai akadtak kezembe:
„Hogy sírókkal sírnom jól esett
És nem nevettem minden nevetővel
Hála légyen”
Ez a szép magyar Te Deum, a piarista tudós tanárnak e pár sora az én karácsonyi üzenetem, idén megilletődésemet ez tölti ki.
Mert az élet alapvetően szép dolog és csodálatos ajándék, bármit is hozna ránk a sors. Nézzünk ki az ablakon: falevelek rezegnek a fagyos decemberi szélben, és soha, senki nem láthatja ezt úgy, ahogy én, sem úgy ahogy Ön, kedves olvasóm. Minden tudatos percünkben miénk az élet mérhetetlen ajándéka, pusztán annak okán, hogy megszülettünk.
A nagy evolucionista biológus, Richard Dawkins mutat rá, hogy génanyagunk rendkívül sokféleképpen kombinálódhat, ami azt jelenti, hogy a genetikailag lehetséges különböző emberek száma – háromszor tíz a hatszáztizennegyediken, elképzelhetetlenül nagy szám - sokmilliárdszor annyi, mint ahány ember valóban él, élt, vagy élni fog valaha.
Mit jelent ez? Azt, hogy mindannyiunkra, akik megszülettünk, jut pár száz trillió, aki soha nem fog megszületni. Szintén Dawkins kérdez rá: vajon hány Newton, Keats akadna közöttük? És mégis, nekik nem jutott élet, mi pedig itt vagyunk a magunk közönséges mivoltában, mi nyertük meg a születés lehetetlen lottóját.
Elnézést a számokkal terhelt kitérőért, de ha ezt felfogjuk, hogyan is lehetnénk hálátlanok?
Főleg, miután teendőnk akad bőven, erre talán pontosan a már említett szomorú fejlemények mutatnak rá. Mindig akad egy lélek, aki felé kezet lehet nyújtani. Az emberiség mint olyan nemigen kéri segítségünket, de egyéni emberek igen, és nem lehet sem szebb, sem jobb teendőnk, mint az, hogy felismerjük bennük az emberiséget, és igen, a Názáretit is.
Ha igaz az, hogy a világot nem a gonoszság, hanem az azt csendben, félrenézve tűrő közöny viszi pusztulásba, akkor szavakkal és tettekkel nekünk is meg kell írnunk karácsonykor és hétköznapokon egyaránt a magunk Te Deumát.
Az áldozatok, a gyűlöltek, a kirekesztettek, a kifosztottak, a bántalmazottak, a megalázottak, az üldözöttek oldalán állva, sírókkal sírva, akkor is, ha ezáltal mi magunk is közéjük számláltatunk.
Hogy Sík Sándorral mondhassuk mi is:
„...hogy ember lehettem akkor is,
amikor az emberek nem akartak emberek lenni
hála legyen...”
