Eddig bírtam hallgatni, aztán nagyon gyorsan eltereltem a figyelmemet, mert ha van olyan téma, amitől majdnem olyan rosszul tudok lenni, mint az állatkínzástól, akkor az a sajtószabadság. Mert nekem a sajtó érzékeny pontom. Több mint húsz, pályán eltöltött év után még mindig érzem a felelősségét és a misztériumát ennek a hivatásnak, azt pedig pláne érzem, hogy megmaradni benne mennyire nem egyszerű.
Emlékszem, amikor elolvastam Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című regényét, mennyire magasztosnak találtam, amikor a pályája delelőjéhez érkezett tanárnő visszagondol, hogy a diplomája kézhezvételekor a rektor arra figyelmeztette a frissen végzetteket: mostantól kötelességük szakmájuk tekintélyének megóvása. El is gondolkodtam rajta, milyen jó lenne, ha a diplomaosztón a végzett sajtómunkásoknak is fel kéne esküdniük arra, hogy megóvják a szakma tekintélyét, aztán rájöttem, hogy mi ezt szavak nélkül is megtettük. A tanáraink pedig, akik az együtt töltött évek alatt megismertek minket, tudhatták, kiket eresztenek szélnek, és bízhattak abban, hogy nem kell majd szégyenkezniük miattunk.
Talán tényleg a karácsony közeledte teszi, hogy mostanában sokat gondolkodom azon, hogy az elmúlt munkás éveim során vajon sikerült-e megóvnom a szakma tekintélyét. Mert az nem kérdés számomra, hogy ennek a szakmának van tekintélye. Látom ezt azokon a nem közszereplőnek számító embereken, akik hálásak a rájuk irányuló figyelemért, a támogatásért, az őket érő kedves szavakért, de látom, érzem azokon az olvasókon is, akik még pontosan tudják, hogy mi gyakran helyettük, értük is ott vagyunk az események sűrűjében. Ezért hallgatjuk végig advent idején hatodszor is a négy kis gyertya meséjét, az unalomig ismert karácsonyi dalokat, és győződünk meg arról, hogy alighanem rajtunk kívül már mindenkinek összejött az a bizonyos elmélyülés, de nekünk ugyan hogy is jöhetne össze, ha folyton valahol vagyunk, valamire és valakikre figyelünk. A mi adventi elcsendesedésünket elnapoljuk karácsonyra, vagy még inkább az ünnep utánra, hiszen gyakorlatilag a szentestébe még a pörgésből érkezünk meg, ezért várnunk kell néhány napot, míg a lelkünk is utolér.
Számomra a szakma tekintélyéhez ez is hozzátartozik: hogy többet teszek bele az adventi időszakba, mint más, mert míg másnak ilyenkor csak a saját rendezvénye fontos, addig nekem mindenkié fontos kell hogy legyen, hiszen mindenki megérdemli a figyelmet. A szerepünk pedig lassan átértékelődött, sokkal hangsúlyosabbá vált a közvetítő, megörökítő, helyettesítő funkciónk, és miközben veszítünk az eredeti, még fiatalon megfogalmazott céljainkból, örülünk annak, ha hagyják, hogy végezzük a munkánkat a legjobb tudásunk és szándékunk szerint (hogy a klasszikust idézzem: „s ne csak így, decemberben...”). Épp ezért tartom annyira fölöslegesnek a sajtószabadságról szóló vitákat, mert hol vagyunk már a fogalom eredeti jelentésétől?! Már szinte nem is gondolunk rá, csak hát, ahogy említettem, karácsony előtt érzékenyebbé válik az egyébként már karcos lélek is, és nehezen viseli a fölösleges, tévénézőknek szóló okoskodást. Az igazság egyébként sem a dobozból érkezik: kis szerencsével talán az hozza el, aki hitünk szerint szentestén megszületik, és akitől most különösen várjuk, hogy békét teremtsen. Bennünk és körülöttünk. Áldással teli ünnepet kívánok mindenkinek!
