Dokumentumgyűjtemény a „királyi művészek” rituális műterméről
Erdély kincsesként elhíresült városában – cselekedetük fontosságának hangsúlyozására Ady Endre szavait kölcsönvéve – „négy-öt magyar összehajol”, s a 19. század harmadik negyedében szabadkőműves-páholyt alapít. A magyar politika-, eszme- és kultúrtörténet részévé vált megvalósulásban végül is hét alapítója játszott főszerepet. Az 1886. november 14-én alapított és 1887. szeptember 30-án birtokba vett, de hivatalosan csak a téli napfordulón, december 21-én felavatott páholy az „alapító atyák”, az „ötletgazda” dr. Deáky Albert (1846–1903) ügyvéd, dr. Haller Károly (1836–1911), a kolozsvári jogakadémia tanára, majd Kolozsvár polgármestere, a magyar országgyűlés felsőházának tagja, Herzog Ödön (1840–1927) MÁV-főfelügyelő, nagybaconi Incze József (1849–1895) országgyűlési politikai tapasztalatokat szerzett ügyvéd, a városi bizottság tagja, Kacsóh Lajos MÁV-igazgatósági titkár, Kovács János (1846–1905), az unitárius gimnázium igazgatója, a kolozsvári tudományegyetemen az angol nyelv magántanára, az Angol Társalgó Kör elnöke és négyesi Szepessy Lajos (*1846), a Grasham Biztosító Intézet vezetője közös elképzelését tükrözte. A páholyalapítás feltételeit szinte csak az utolsó pillanatokban teljesítették, az alapítókat 1886. október 24-én a nagyváradi László király páholy vette fel a tagok közé, s a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy külön engedélyével segéddé és mesterré avatásuk még aznap meg is történt.
A szabadkőműves eszmeiség gondolatvilága már az 1848 márciusának idusán megfogalmazott Tizenkét pont kezdőszavaiban szerepelt: Legyen béke, szabadság és egyetértés! Az utána felsorolt pontok a szabadkőműves hitvallás fontos elemeit – a haladás, a polgári fejlődés, a nemzeti függetlenség, a szabadság és az emberi egyenlőség – tükrözték. Különös jelentősége volt a tucatnyi forradalmi követelés – Unió Erdéllyel elnevezésű – utolsó pontjának, mert onnan eredeztethető a kolozsvári szabadkőműves páholy sokat sejtető, kifejezetten nemzeti jelentéstartalmat hordozó elnevezése. Az Unió kifejezés a későbbiekben is a predesztináció erejével hatott, más erdélyi páholytársaival ellentétben, a szabadkőművesség egyetemességének tiszteletben tartásával – elnevezésében megerősített eltökéltséggel, a belső vitáktól sem visszariadva – a honi érdekek szolgálatában következetesen nemzeti célokat tűzött ki és követett.
A páholytagok székházuk elkészültéig kezdetben közösségi célt szolgáló helyiségekben, szállodák, éttermek, kávéházak termeiben vagy magánszemélyek ingatlanaiban, főleg Deáky Albert testvér lakásán találkoztak és tárgyalták meg kitűzött témáikat. Erről így írt visszaemlékezésében Hory András (1883–1971), a tanulmányait királygyűrűvel befejezett neves magyar diplomata: „A hiányzó otthont, a családi kör melegségét [Deáky] Loránd nálunk találta meg. Nagyon ragaszkodott hozzánk, és jobban érezte magát a mi házunkban, mint odahaza. Apja a kolozsvári szabadkőműves páholy nagymestere volt. Hetenként legalább egy estét a szabadkőműveseknél, a Trencsin térre néző csinos, egyemeletes székházukban töltött. De ezen kívül a testvérek lakásán is gyakran felkeresték. Háza mindig tele volt idegen emberekkel, akik szabadkőműves alapon tanácsot, segítséget, pártfogást kértek, és találtak nála. Albert bácsi, a szabadkőműves testvériséget a legnemesebb módon fogta fel és gyakorolta. Ajtaja az ország bármely részéről Kolozsvárra került szabadkőművesek, sőt családtagjaik előtt is mindig nyitva állott. A szabadkőművesek csemetéit házába is befogadta, és úgy tekintette őket, mint saját fiait.” (Hory András, Belmagyar utca 47. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2024.)
Kolozsváron, a Trencsin tér (északi része később Bocskai / Avram Iancu, a déli pedig Hunyadi / Ştefan cel Mare tér néven) 8. szám alatt, a 2371. Telekkönyv A + 1 rendszám, 6971/1-697/2 helyrajzi szám alatt – az egykori fapiacsor helyén – csinos kis palota nőtt ki a korábban elhanyagolt terület sáros, gondozatlan környezetéből. A nem lakóépületként használt emeletes ház 1890-ben Maetz Frigyes (1847–1896) építész, a Fa- és Fémipari Szakiskola tanára tervei alapján valósult meg. (Nevéhez fűződik még a kolozsvári Főtér 24. szám alatti emeletes épület, az Iparos Egylet tetején szobrokkal ékesített egykori székházának terve.) A ritkán használt épületet még rejtélyesebbé tették a homlokzatán olvasható – a kíváncsiskodóknak sehogyan sem értelmezhető nagybetűk: A∴V∴E∴N∴É∴M∴D∴. A szombatonként este 7 órakor nagy ünnepélyességgel bevonuló urak beszélgetéséből kiderült, hogy igenis van értelmük, sokatmondó jelentésük: A Világ Egyetem Nagy Építő Mesterének Dicsőségére utaltak a kezdőbetűk. Az emeletes épület pedig az ilyen formában megszemélyesített Isten tiszteletére gyülekezett, önmagukat szabadkőműveseknek nevező férfiak szentélye, a kolozsvári Unió páholy székhelye, Magyarország első páholyháza lett. A ház és használói titokzatosságát tovább növelte, hogy az épületet nem a tágas tér felől, hanem a szűk Rejtek / Baba Novac utcán keresztül közelítették meg. Az építési költségek itt is magasabbak lehettek a tervezettnél: a telekkel és a felszereléssel együtt kb. 65 ezer forintra emelkedtek, ezért az épület földszintjét bevételük növelése érdekében ki kellett adni. Annyira sürgős lehetett, hogy először „korcsma” számára adták bérbe, majd szerencsésebb, kevésbé támadható megoldásként postai célra engedték át.
A páholy kolozsvári palotája (Forrás: Magyar Országos Levéltár)
Magyarországon az 1867-es kiegyezést követően a szabadkőművesség angol – Magyarországi Jánosrendi – és francia – Magyarországi Nagy-Oriens – irányzata budapesti székhellyel nagypáholyokat alapított. Célkitűzéseik azonosságát felismerve, fúzió útján egyesültek, és 1886. március 21-én a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Kossuth Lajos egykori követe, a régész Pulszky Ferenc (1814–1897) nagymester keze alatt Magyarországi Symbolikus Nagypáholy elnevezésen folytatták tevékenységüket. Ennek lett egyik tagja a trianoni cezúráig a Kolozsvár keletében, majd 1936-ig – megszüntetéséig – a Romániai Nemzeti Nagypáholy Jánosrendi Szövetsége keretei között működő Unió páholy.
A páholyokban működő szabadkőművesek alapvetően fontos feladatuknak tekintették a rászoruló személyek kérésére teljesített jótékonykodást, később nagyobb csoportokat, egész néprétegeket érintő jótékonyságot. Jól szervezett munkájuk nyomán nevesített, akár országos szinten megvalósuló intézményeket is alapíthattak. Ennek jó példája a Könyves Kálmán az Előítéletek Legyőzéséhez elnevezésű páholy közreműködése nyomán valószínűleg 1885-ben megalakult Önkéntes Mentő-Társaság, amely további sikeres szervezőmunka révén két év múlva – Európában másodikként megszervezett mentőszolgálatként – Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület néven nőtte ki magát. Hatására és mintájára az Unió páholy 1891. november 8-án dr. Haller Károly elnökletével alakította meg a Kolozsvári Mentőegyesületet. Az országos szinten összehangolt szervezést igénylő feladatokat a Symbolikus Nagypáholy magához vonta. A valóban nagyszámú rászorulót érintő ételosztás – mint az Eötvös Levesosztó Társaság tevékenysége – a magyar szabadkőművesség népszerűségét növelte. Országos népegészségügyi szempontjából is fontosak voltak a vélhetően ifjabb korosztályok számára szervezett – elnevezésükben ma is ismerősen csengő – Ingyen Kenyér és Ingyen Tej mozgalmak.
A tudományművelésről ugyancsak elhíresült Szamos-parti Athénban a tudomány, a művelődés, a kultúra, a művészet támogatása és népszerűsítése sem maradhatott el. Már csak azért sem, mert szerveződő szabadkőműves-közösségük kifejezetten „lateiner,” latinos műveltségű, szellemi foglalkozású tagokból állt: református és unitárius lelkipásztorok, teológiai tanárok, középiskolai és egyetemi tanárok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, színigazgatók és színészek, zeneszerzők, írók és költők, szerkesztők, képző- és iparművészek. A helyi társadalom minél szélesebb körű bevonása érdekében fontosak, szinte kihagyhatatlanok voltak a páholy számára az arisztokraták, a politikusok, a pénzemberek, a bankok, a biztosítók és hitelintézetek vezetői, a tevékenységükkel jó nevet és nagy vagyont szerző kereskedők, iparosok és vállalkozók. A hosszú felsorolást, a páholy összetételének leendő végeredményét két szóban is ki lehet fejezni: Kolozsvár krémje, akik kicsi idő elteltével a belépés reményében „keresőként” jelentkeztek.
Ha a széles, de apró szemű hálóval merített társadalmi csoportok képviselőinek, megszemélyesítőinek jól kivehető arcokat akarunk adni, akkor a sötétkamrából kihozott üvegnegatívokhoz – ízelítőiül – a következő neveket társította volna a korosztályukhoz tartozó korabeli városlakó: gróf Teleki Sándor és fia, gróf Teleki László, Szvacsina Géza jogász, polgármester, a süketnémák és vakok intézetének megalapítója, Haller Károly egyetemi tanár, főrendiházi tag, polgármester, Gidófalvy István királyi közjegyző, Fabinyi Rudolf, a Magyar Kémikusok Egyesületének első elnöke, Makkai Ernő filozófiatörténész, Ravasz László református teológiai tanár, Pokoly József egyháztörténész, református teológiai tanár, Csifó Salamon unitárius teológiai dékán, Apáthy István egyetemi tanár, kormánybiztos, Lukinich Imre történész, egyetemi tanár, Nagy Károly kereskedelmi akadémiai tanár, Ferenczi Zoltán, az Egyetemi Könyvtár igazgatója és Gyalui Farkas, az aligazgatója, Kovács Dezső tanár, a református kollégium igazgatója, Sándor József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület főtitkára, országgyűlési képviselő, Janovics Jenő színiigazgató, Farkas Ödön tanár, zeneszerző, Petelei István író, szerkesztő, Fadrusz János szobrász, a Mátyás-szoborcsoport alkotója, Genersich Gusztáv gyermekgyógyász, egyetemi tanár, Pákei Lajos, Kolozsvár emblematikus épületeinek (unitárius kollégium, New York szálloda, Iparmúzeum és Ipariskola) tervezője, Reményik Károly építészmérnök, Reményik Sándor költő édesapja. A tudomány, a művelődés, a kultúra szolgálatába állított intézményeket alapítottak (Siketnémák és Vakok Intézete, mentő- és szabadkőműves-múzeum, Mátyás király szülőházában az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület múzeuma), és egyesületeket (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, Tanítók Egyesülete, Középiskolai Tanáregyesület, Kertészeti Egyesület, Választójogi Szövetség, Kemény Zsigmond Társaság) hoztak létre.
Pákey Lajos oklevele tiszteleti tagságáról (Forrás: Magyar Országos Levéltár)
Az egykori páholytagok saját munka- és szakterületükön végzett munkásságát – „múltjuk” ismeretében vagy anélkül – sokan méltatták már. Az Unió páholy egykori főmesteréről, Janovics Jenőről a csak a nemzeti közösség érdekében végzett munkát tisztelő Kelemen Lajos (1877–1963) levéltáros-történész így emlékezett: „Mivel ő itt az 1921, v[agy] 22-ben újjászervezett Unió szabadkőmíves páholynak nagymestere volt, ezért és zsidó származásáért 1940-től teljesen félreállították. Ekkor nagy méltánytalanság esett vele, s ez, és más igazságtalan semmibevételei és közben megírt jó könyve a Farkas utcai színházról feledtették velem sokáig érzett ellenszenvemet, s utóbb szívvel-lélekkel elismertem érdemeit, és méltatlan mellőzése annyira bántott, hogy ha az Erd[élyi] Irod[almi] Társaság Kemény János br. jóvoltából nem szenderül mély – s talán most már örök – álomba, akkor magam ajánlottam volna tagnak őt. Végre ezért mentem el félbetegen is a Nemzeti Bank sarkáig legalább, hogy bár a kalapom levételével és önként előtörő könnyeimmel megadhassam neki az utolsó tiszteletet. Vele egy korszakot temettünk. Isten adjon nyugalmat neki.”
A Tanácsköztársaság Erdélyben csak rövid ideig tartott, utána viszont a román csapatok bevonulása, rendkívüli állapot bevezetése, az összejövetelek tiltása, az ismert szabadkőműves vezetők zaklatása, a páholyházak kisajátítása következett. A dualizmus korának politikáját kifogásoló, kritikával illető szabadkőművesek is visszasóhajtozhatták azokat a bírált évtizedeket, amikor a román csapatok bevonultak Kolozsvárra, és a nemzetközi szerződések figyelembevétele nélkül hozták meg intézkedéseiket. Kiadott rendeleteikben sorozatosan sértették meg a nemzetiségek jogait, köztük a magyar nyelv használatának biztosítására vonatkozó nemzetközi egyezményt. Ebben a helyzetben az is előfordulhatott, hogy az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló Magyar Szövetség – más megfelelő hely hiányában – kezdetben az Unió páholyban tartotta meg üléseit. A szinte groteszk képet Mikó Imre élethűen megörökítette: „A szimbolikus jelvények alatt különös látványt nyújtott az elnöklő Jósika Samu, a római katolikus Státus elnöke és az egyházak képviselői, lelkészek, esperesek, kanonokok.”
Viaszpecsétjük (Forrás: Magyar Országos Levéltár)
Az újonnan alakult román páholyok sem az elvárható internacionális szolidaritás jegyében viszonyultak szabadkőműves „testvéreikhez”. A magyar páholy-szervezeteket fennhatóságuk alá akarták vonni, hogy ilyen módon tudják megszüntetni azok magyar identitását. 1919 őszén már olyan tarthatatlan helyzet alakult ki, hogy a kolozsvári Unió páholy szeptember 10-én „Erdély helye a nap alatt” reminiszcenciával Vészkiáltás Erdély szívéből címen szerkesztett memorandumot – védelem reményében – a berlini, a párizsi, a londoni, a római és a New York-i nagypáholyokhoz juttatta el. Érdemes lenne megvizsgálni a szabadkőműves alkotmányt, ilyen esetben mi szerepel benne, vagy az a magyarokra nem vonatkozott.
Napjainkban – hihetőleg a korábbi kibeszélhetőség hiánya okán – megnőtt a szakmai és az általános érdeklődés a szabadkőművesség mibenléte, a világban kifejtett esetleges befolyása, feltételezett történelemformáló szerepe, valamint tagjainak tevékenysége, pályafutása iránt. Ez alól a megnövekedett figyelem alól az Unió páholy sem kivétel, monografikus feldolgozottságának mégis kicsi a szakirodalma.
Elsőnek Jancsó Elemér (1905–1971) munkálkodásáról kell szót ejteni, aki nagy ambícióval társult szorgalommal és szakmai elhivatottsággal állt neki a kolozsvári Unió páholy történetének az erdélyi szabadkőművesség históriájába ágyazott bemutatásába. A témában neve alatt két feldolgozás is olvasható. Az első az Ötven év munkája 1886–1936, a második Az Unió szabadkőműves páholy ötven éve 1886–1936 címet viseli. Az első kiadványnál a szerző neve nem szerepel, de a sorokban egyértelműen róla esik szó, szerzősége megerősítést nyer. A címlapon olvashatóan ez a füzet az Unió páholy kiadványa, míg a másik füzet a „profán” világ számára és nem a páholy kiadásában jelent meg. Utolsó oldalain az összegzés időhatára az 1937-es esztendő. Érdemes mindkettőt elolvasni, mert nem ismétlik, hanem kiegészítik egymást.
Jancsó Elemérnek az erdélyi szabadkőművesség bemutatása témakörben korábban is megjelent munkája Az erdélyi szabadkőművesség kulturális és irodalomtörténeti jelentősége a XVIII-ik században. Megváltoztatott címen kiadott második kiadása előszavában beavatta az olvasókat a műhelytitokba, milyen szakmai elképzeléssel fogott neki az erdélyi szabadkőművesség titokzatosnak és megközelíthetetlennek tűnő világa feldolgozásának: „A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe kialakulásától napjainkig c. munkám első része, melyet e kötetben bocsájtok közre, csupán a XVIII-ik század végéig dolgozza fel a magyar szabadkőműves írók tevékenységét. A kutatásaim során egyre bővülő nagy anyag miatt a XIX-ik és XX-ik század magyar szabadkőműves íróíról külön, önálló kötetben fogok megemlékezni. Ez a kötet, bár jelenlegi művemtől függetlenül fog megjelenni, természetszerűleg tovább folytatja, kiegészíti mostani munkám anyagát. Könyvem elsősorban tudományos céllal íródott, ezért a népszerűsítés hatásos eszközeitől távol tartottam magamat. Egyetlen célom az volt, hogy a XVIII-ik század gazdag magyar szellemi életének egyik kevéssé ismert területét dolgozzam tudományosan fel. Ezt a célkitűzést évekig tartó munkával, eddig ismeretlen adatok gyűjtésével és a régiek felújításával, új egységbe állításával próbáltam elérni.”
A bizalmas adatok megismerése érdekében feltétlenül célszerű és így hitelesebb, hogy a vállalkozó kedvű szerző maga is beavatott legyen. Ennek az alapvető feltételnek Jancsó Elemér szerencsésen meg is felelt, ő is páholytag volt. Tervezett munkája második része, a 19–20. század páholytörténete – még akkor is, ha mindkét füzetet beleszámítjuk – terjedelemben, adatbőségben nem felel meg korábban tett, a téma bőségére utaló kijelentésének. Ebben szerepet játszhatott, hogy a szabadkőműves-páholyok működését Magyarországon 1919-ben és 1920-ban is betiltották, irattáruk elérése bizonytalanná vált, egy részét meg is semmisítették.
A szabadkőművesek hivatalos levelezésének fejléce (Forrás: Magyar Országos Levéltár)
Az Unió páholyból 1917-ben kilépett Ravasz László (1882–1975), a későbbi dunamelléki református püspök döntése ellenére szép emlékként őrizte meg a páholyéletet. Önéletrajzában is szót ejtett róla, testált egy nehezen felejthető mondatot: „Politikával nem foglalkoztunk, alappillérünk a nemzeti gondolat és emberszeretet volt.” Hosszú évtizedek múlva ismét nekirugaszkodott a kolozsvári Unió páholy bemutatásának. Írását nem fejezte be, de a témával kapcsolatban nemcsak önmaga számára fontos gondolatokat rögzített. „A kolozsvári sz[abad]k[őműves] Unió páholynak azonban volt egy különös vonása: a nemzeti érzés ápolása, tisztántartása és a mindennapi életben való érvényesítése. Ezt Erdély természetéből kell megérteni. A magyarság ott a népesség egyharmadát tette ki, tehát kisebbség volt. A kisebbség lélektanához hozzátartozik a fenyegetettség érzése és az összetett magatartás. Ha egyébből nem is, ezt abból is érzem, hogy egyedül van. Románok és szászok közéjük nem mennek. Abban az évtizedben, mikor én közéjük tartoztam, ezt különösen időszerűvé tette a választójogi törvényjavaslat. Bármennyire akartunk egy demokratikus választójogot, láttuk azt, hogy az lényegi tartalmáról a magyarság kisebbségben van; tudtuk azt, hogy a nemzetiségkérdés fel van vetve és el van rontva, s féltünk, hogy egy általános, titkos, községenkénti választójoggal elvész a magyarság történelmi súlya. Ezért a kolozsvári Unió páholy a választójogi törvényjavaslatnál ellenőrző és fékező szerepet töltött be.”
Újabban Varga Attila végezte el a téma forrásanyagokra épített monografikus jellegű bemutatását. (Elite masonice maghiare. Loja Unio din Cluj (1886–1926). Cluj-Napoca, Argonaut, 2010.) A román nyelven kiadott kötetet nem tudtam megszerezni, nem tudtam sehogy sem hozzájutni, de a világhálón olvasható ismertetése alapján, arra támaszkodva lényegi fogalmaim alakulhattak ki a kiadvány szerkezetéről és tartalmáról (https://www.editura-argonaut.ro/carti/elite-masonice-maghiare-loja-unio-din-cluj-1886-1926-documente-ined). A szerző nagymértékben támaszkodott monográfus elődje, Jancsó Elemér megállapításaira, alapvetően a páholy működési idejének korszakolására. Varga Attila munkája legfontosabb részének a korábban feltáratlan, így ismeretlen forrásanyag, a páholynévsorok közreadása tekinthető. A hivatkozott ismertetés kiemelte azt az erőfeszítést, amit a néptömegek korábban elhanyagolt szociális ellátása során megvalósítottak. Ezek közé az eredmények közé tartozott a gyermekvédelem területén kifejtett erőfeszítések csúcspontja, a Stefánia gyermekkórház létrehozása, intézeti háttér biztosítása a siketnémák számára, az Erdélyi Tanítóleányok Otthonának felépítése, s a még alaposabb ismertetésre szoruló Kossuth Biztosok Társasága, a Védelmi Intézet és az Állatvédő Társaság. A szociális, emberbaráti munkák szinte mindegyikénél felsejlik dr. Gidófalvy István (1859–1921) királyi közjegyzőnek, a „szövetségi mozgalom apostolának”, helyettes főmesternek az alakja. (Részletesen l. Kelemen Lajos, Dr. Gidófalvy István. Életrajz. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002.)
Jelvényük (Forrás: Székely Nemzeti Múzeum)
Az Unió páholy további működése során a társadalmi és emberbaráti kérdésekre adott gyakorlati válaszok után belemerült az elméleti szocializmus elemzésébe, amelynek középpontjába a nemzetiségi kérdés került. Ezzel szoros összefüggésben felettes szervük, az Országos Symbolikus Nagypáholy felkérte őket, valamint az összes Magyarországon működő páholyt, hogy együtt tegyenek minél fokozottabb erőfeszítéseket az egyetemes, egyenlő, titkos szavazati jog és az oktatás szekularizációja érdekében. Nemzeti érzelmű állásfoglalásuk Ravasz László rövid, de annál becsesebb, A kolozsvári Unió páholy című visszaemlékezéséből tudható.
Az első világháború időszakától – főként a századforduló pezsgő életéhez képest – folyamatos visszaesés állapítható meg az Unió páholy életében, amely a közismert végkifejlethez, elhalásáig vezetett. Ravasz László meghatározásával – az „új szabadkőművességnek” – olyan bölcsészeti, vallásos, erkölcsi és társadalompolitikai értékítélete alakult ki, amely számára – mint a „vallásos világnézet hitvallójának és harcosának” – már elfogadhatatlanná vált. Ezt az ellentétet nyilvánosságra hozott leveléből tudhatóan csak kilépésével, páholytagsága megszüntetésével tudta feloldani.
Nem akarom a szabadkőművesség címszó alá tartozó politikai, filozófiai, eszme- és művelődéstörténeti fogalom jelentéstartalmát sem kisebbíteni, sem a világ történelmében neki tulajdonított szerepet tovább misztifikálni, csupán a kolozsvári Unió szabadkőműves-páholy működésének kérdésében tisztá(bba)n látni. Ez a felvetés egybeesik Jancsó Elemér óhajtásával: „Azt szeretnők, hogy olyan tiszta kézzel és olyan tiszta lelkiismerettel adhassuk át a becsületes munka szerszámait az utánunk jövő nemzedékeknek, ahogy azokat mi elődjeinktől örökségül átvettük.” Erre a történelem kilengő fordulatai nem adtak bizonyítási lehetőséget. Azt viszont semmi sem gátolhatja, hogy a Jancsó Elemér emlegette tiszta kezek és tiszta lelkiismeretek korabeli meglétét visszaigazolhassuk. Ehhez újabb kutatómunkákra lenne szükség, amelyek kiindulópontjai a következő kérdésekre adandó válaszok lennének. Milyen módon és milyen mértékben volt hatással a páholy például Kolozsvár társadalmára, oktatásügyére, egyházai működésére, a vallásos életre vagy éppenséggel városképének kialakulására. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában nem hagyható figyelmen kívül, hogy Kolozsvár volt Erdély egyetlen egyetemvárosa, világi és egyházi vezetőinek, egyetemi tanárainak, értelmiségének, köztisztviselőinek jó része páholytag volt, akárcsak városképileg meghatározó épületeinek tervezője, Pákei Lajos és építőmesterük, Reményik Károly.
A titokzatos házat általában a hátsó bejáraton keresztül közelítették meg (Fotó: Rohonyi D. Iván)
A páholy éves jelentései is továbbgondolásra érdemes kérdésekkel szolgálhatnának. Vegyük példaként az 1902. esztendő történéseinek összegzését, ahol ezeket a megállapításokat olvashatjuk: „Ha vizsgáljuk azt a hatást vagy eredményt, melyet a tt. páholybeli működése a profán világban előidézett, az az első pillanatra kevésnek látszik. Csak az első pillanatra, mert ha tekintetünket végig járatjuk azokon az intézményeken, melyek létrejötte városunkban a múlt esztendőhöz fűződik, úgy találjuk, hogy nincsen alkotás, melynek munkájánál ne látnánk a vezetők, az irányítók, a dolgozók között egy-két testvért. A kolozsvári ingyen kenyér ügyénél, a Mátyás király szobra létesítésénél, leleplezésénél, az E. K. E. néprajzi múzeumának megteremtésénél, az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság első műkiállítása rendezésénél, a kolozsvári ásvány- és gyógyszappangyár létrehozásánál, a közhasznú, takarékosságra vezető hiteles ipari szövetkezetek alkotásánál, az orsz. közegészségügyi egyes, kolozsvári fiókja felolvasásainál, az iparosok képzésére rendezett ismeretterjesztő előadásokat r. bizottság munkájánál ott vannak tt.-eink, hogy hordják a követ, építvén mindenütt a szeretetnek templomát.”
Ezzel a kiadvánnyal nem lezárul, hanem éppen ellenkezőleg, elkezdődik a teljességre törekvő feldolgozás. Ennek egyik alapjául szolgálhat ez a forráskiadvány*, amelynek adattárában 200 tételnyi iratanyag várja megismerését a páholy alapító okiratától az 1941-es páholynévsorig. Néhány olvasásra csábítható tétel: jelentések a páholy évi munkásságáról, a 20. és a 25. évi fennállása megünnepléséről, tanulmány a nemzetiségi kérdésről, a nagy háború utáni feladatokról, megemlékezések kiemelkedő főmesterekről és páholytagokról Kolozsvárra fókuszáló nézőpontból. S végül személyes ajánlásul vitaindítónak is alkalmas értekezés a páholy felkérésére Szentimrei Jenő tollából: Művelődéstörténeti vázlat Erdélyről a szabadkőművesség látószögéből.
Kiadványunk ajánlásában olvasható idézet a téma legtöbb diskurzust kiváltó megközelítéséhez, a politika oldaláról történő megítéléshez vezet. „Szabadkőmívesek és márczius 15-dike. A kolozsvári Unió czímű törvényes szabadkőmíves páholy március 15-dikét és a márcziusi eszméket külön díszmunkában (ülésben) ünnepelte meg. A szabadkőmíveseknek ez a működése annyiban is jelentős, hogy e kiválóan nemzeti és hazafias vonatkozású megemlékezéssel egyúttal czáfolatát is nyújtják ama fölfogásnak, mintha a szabadkőmívesség csupán kozmopolita elvek szerint irányítaná munkásságát.”(Magyar Polgár, 1902. március 20., 66. sz., 4.)
A szabadkőművességről szóló könyvek és tanulmányok a szerző politikai állásfoglalása, meggyőződése szerinti világlátást képviselték, amit a szellemi mozgalom megítélésére kivetítettek. A felesleges viták elkerülése érdekében idézem Jancsó Elemér magyarázó mondatát, amely az én „irányultságomat” is kifejezi: „Könyvem nem védő és nem támadó irat a szabadkőművesség mellett vagy ellen.” Mondata után nem pontot, hanem vesszőt téve így kellene folytatni: csupán tényszerű adatok gyűjteménye. Ennek a kiadványnak nem célja a szabadkőműves mozgalom általános bemutatása és egyetemleges működésének valamelyik eszmerendszer álláspontja szerinti kritikája vagy felmagasztaltatása. Arra vállalkozott, amit kötetcímében ígért: a rendelkezésre álló primer és szekunder forrásanyagra felhívni a figyelmet a téma annyira várt, teljességre törekvő, tényeken alapuló, monografikus feldolgozása, bemutatása reményében. A végeredményt tekintve – úgy tűnik – a kincses városnak nem vált hátrányára az Unió páholy keretében az egyéni vágyakon átlépni képes, a közösségi célokért folytatott munkálkodás.
(A szerző irodalom- és művelődéstörténész)
*A királyi művészet szolgálatában. A kolozsvári Unió páholy dokumentumaiból (1886–1936). Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2024.)
