PAKULÁR SÁRA

Vasile Mitrea (1935–) és a kolozsvári Telefonpalota

Vasile Mitrea tervező és városrendező építész 1935. december 16-án született. 1960-ban végezte el tanulmányait a bukaresti Ion Mincu Építészeti Intézetben, majd 1960 és 1970 között a Kolozs Megyei Tervezőintézet építészeként és várostervezőjeként működött, ebben az időben részt vett a kolozsvári Grigorescu-negyed (Donát) központi és a Györgyfalvi-negyed (Gheorgheni) I. és II. mikrokörzeteinek megtervezésében. Ezt követően dékán, dékánhelyettes és tanszékvezetői pozíciót is betöltött a Kolozsvári Műszaki Egyetemen (Institutul Politehnic Cluj) 1970 és 1983 között.[1] 1999-ben nyerte el a doktori címet. A 2000-es évek elején a Nagyváradi Egyetem Építészetmérnöki Karának dékánja volt, majd 2011-ig társult oktatóként, valamint posztgraduális képzéseken tanított.[2] Különböző szakmai vezető fórumok tagja, több mint 80 építészeti és 50 város- és tájrendezési projektben vett részt, több mint 60 cikket és szaktanulmányt publikált, illetve két kolozsvári várostervezési könyv szerkesztője is volt.[3] Saját elmondása szerint, a több mint 80 építészeti projektjének kb. 20%-a valósult meg, míg a városrendezési projekteknek még ennél is kevesebb része. Számos ígéretes munkája csak papíron maradt meg, elkészült épületeinek többségét pedig jelentős mértékben átalakították. Ez történt a Telefonpalota esetében is, de ugyanígy az az épület, amelyet a Petru Groza Mezőgazdasági Intézet (Institutul Agronomic „Dr. Petru Groza”), vagyis a mai kolozsvári Mezőgazdasági és Állatorvosi Egyetem kibővítésére tervezett, illetve az olimpiai uszoda épülete is elveszítette eredeti formáit.[4]

A Telefonpalota épületéről Mitrea 2011-es, az Arhitectura folyóiratban publikált interjújában úgy nyilatkozott, hogy nagyon közel áll a szívéhez, és annak ellenére, hogy csak az ötödik kivitelezési terve volt, akár pályafutása csúcspontjának is tekinthető. Az épület, amelyet az egykori városfal helyére húztak föl, annak erődítményformáit tudatosan idézi monumentális megjelenésével és lőrésszerű ablakaival. Kezdetben a projekt megvalósulása igencsak bizonytalan volt, megyei szinten arra készültek, hogy a jóváhagyó bizottság azonnal elutasítja majd, hiszen nem egy szokványos formákat felmutató épülettervről volt szó. Mindez Mitreát projektvezetői posztjától is megfosztotta volna. Így hát különösen nagy örömmel töltötte el, amikor terveit végül (Virgil Vătășianu művészettörténész védőbeszédének hozzájárulásával) elfogadták.[5]

Vasile Mitrea 2010-ben elnyerte a Román Tudományos Akadémia Duiliu Marcu-díját.

Az épület leírása

A kolozsvári Telefonpalota egy téglalap alaprajzú, alagsorral, földszinttel és négy emelettel ellátott épület, melynek hosszabb szárai nyugati és keleti, rövidebb szárai pedig északi és déli oldalait alkotják. Az épület a Megyei Posta és Távközlési Igazgatóság (Direcția județeană de poștă și telecomunicații) telkén kapott helyet, ma az Octavian Petrovici utca 2. szám alatt található. Mivel egykor itt húzódott az Óvár északi fala, 1967-ben, a telefonpalota építésének megkezdésekor, ennek 13 m hosszú szakaszát tárták fel leletmentő ásatás során. Az ásatás dokumentációja szerint alapozása (mely minimum –2,60 m-ről indult) 2 m, a felmenő fal pedig 1,35 m széles volt. A megtalált kora középkori falmaradványokon kívül egy kettős, félköríves cölöpsor is előkerült,[6] ezeket a munkálatok során eltávolították. Ugyanitt, az épület helyén, a 20. század második felében a Kolozsváron dolgozó széki fiatalok egyik legfontosabb szocializációs helyszíne, tánctere volt. A székiek itt zajló társasági élete Kányádi Sándort is megihlette, így született meg a címben is idézett Fekete-piros című leíró költeménye („melyet szereztem a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigetről az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök és vasárnap délutánonként”).[7] A Telefonpalota a vers szövegében is feltűnik: „Kolozsvári telefonház,/ száz az ablak, egyen sincs rács,/ ki-bejár a világ rajta,/ de azt senki nem láthatja.”[8]

Az építkezés két szakaszban ment végbe: a tervek eredetileg egy alagsorral és öt emelettel ellátott épületet vázoltak, ebből azonban pénzhiány miatt az első periódusban (1968–69) csak az alagsor, a földszint és három emelet valósult meg. A második periódusban (1976–1978) a meglévő három emeletre csupán egyet húztak föl, így az épület külső megjelenése jelentősen eltér az eredeti terveken ábrázoltaktól. A tervek szerint az első három és az ötödik emeletet a ma is látható betontáblás burkolattal látták volna el, azonban a negyedik emeleten, annak teljes magasságában, északi irányból a bejárat vonaláig húzódó, apró négyzetes ablakokat felsorakoztató üvegfal törte volna meg ezt az egységes homlokzatalakítást. Bár a negyedik emeleten jelenleg is magas ablakok húzódnak végig, ezeket egy újfajta forma mögé rejtette a tervező: az emelet teljes magasságát immár egymás mellett függőlegesen sorakozó, keskeny betonhasábok fogják át.

Az épület tömege álló négyszöghasáb, homlokzatalakításának pedig fontos szempontja volt, hogy megfelelően illeszkedjen környezetébe. Elsősorban a közelben található épületeket kellett megfigyelnie a tervezőnek, aki úgy nyilatkozott, hogy leginkább az egykori ferences kolostor formáihoz, illetve az egykor itt álló kora középkori Óvár erődszerű falaihoz szerette volna igazítani az új épület formavilágát. A cél a váltakozó tömör-áttört, ki-beugró felületek elvének alkalmazása volt. Ez előre gyártott 440×160 cm-es, változóan 15–20–25–35 cm vastagságú, négyszögletes betontáblák segítségével valósult meg, melyeknek az emeleteken való rendszertelen elhelyezése erős fény-árnyék hatást keltő burkolatot hozott létre. A keleti homlokzat esetében egy ettől eltérő felületkezeléssel kísérleteztek, mégpedig 40×40 cm-es szintén előre gyártott ún. dobozok (kockák) elhelyezésével. A földszint sima márványburkolattal rendelkezik, kialakítása lábazatszerű, és hangsúlyos, függőlegesen barázdákkal tagolt párkány választja el az első emelet szintjétől. A nyugati homlokzaton az egész szintet átfogó ablakok törik át a fal felületét, itt található az épület főbejárata is, valamint egykor annak jobb oldalán kapott helyet a tervező építész vázlatai alapján vasból készült stilizált középkori Kolozsvár-címer, a három védőtoronnyal és csapóráccsal,[9] amelyet 2010-ben távolítottak el, és amely valószínűleg ócskavasként végezte. A fal elé Mitrea a járdában mozaikkal megjelölt „NAPOCA” feliratot tervezett, mely az építkezések következtében eltávolított egykori városfal helyét volt hivatott megjelölni, de sajnos ez sem maradt fenn napjainkig, a 2000-es években mozgáskorlátozott rámpát alakítottak ki helyére.[10] A bejárathoz az utca szintjéről néhány lépcső vezet, fölé hangsúlyosan kiugró védőtető került, amit egyetlen pillér támaszt meg. Hasonló kialakítást kapott a déli homlokzaton létrehozott személyzeti bejárat is. A keleti homlokzat földszintjén, a párkány alatt állótéglalap formájú, kiugró keretek sora húzódik.

A homlokzatalakításban ugyanakkor figyelmet fordítottak a nyári meleg ellen való védekezésre is, így a kisméretű négyzetes ablakokat az akkumulátorokat őrző teremnél (ahol akár robbanásveszéllyel is számolni kellett) sűrűbben és egyenletesebb ritmusban helyezte el a tervező. Több nagyobb méretű ablakkal látta el továbbá a műszaki-adminisztratív tereket és a déli homlokzatot, ahol a lépcsőház található. Az északi homlokzatot, amelynek falában különböző vezetékek és kábelek futnak, egyetlen ablak sem töri át. Itt kapott helyet, a földszint magasságában, Kolozsvári Puskás Sándor domborított-hegesztett faliplasztikája, amely hanghullámok formáját idézi.

A földszinten a nyilvános és adminisztrációs tereket rendezték be, a hallban városi és városközi hívások lebonyolítására alkalmas telefonfülkék, valamint információs pult kapott helyet, továbbá különböző irodák, irattár, mellékhelyiség, lépcsőház és lift. Az emeleteken a Telefonpalota működtetéséhez elengedhetetlen funkciójú tereket hozták létre, itt kaptak helyet a Pentaconta berendezés műszerei,[11] az akkumulátorok, az áramellátást biztosító, a szellőztetésért felelős, a frekvenciákat és a városközi kapcsolást szabályozó berendezések, valamint külön helyiséget tartottak fenn a személyzet számára. A pincében további műszaki berendezéseket helyeztek el: a hőközpontot, a hidrofort, a generátorkészletet, stb.[12]

Az alagsor, illetve az emeletek belső kialakítása viszonylag egyszerű, alapjában véve hétköznapi formákkal és felületekkel találkozunk. A földszint kialakításának és formavilágának azonban (ahol a publikummal való kapcsolattartás zajlott) több figyelmet szenteltek. A hallt, a pultokat és az irodákat egy tér részeiként fogta fel a tervező, utóbbiakat egyszerű válaszfalak határolták el egymástól. A nyugati bejárattal szemben helyezkedtek el a kezelői pultok, balra a fülkék és a várótér. A pultok zónáját egy lépcsőfoknyi szintkülönbség választotta el a másik két zónától. A földszint kazettás mennyezete a külső falak plasztikáját követte, annak érdekében, hogy egyfajta külső-belső egység jöjjön létre, de a dekoratív kazetták funkcionalitása a fénycsövek elrejtésére is kiterjedt. A belső tér összességében egyszerű képet mutatott, különleges díszét a déli fal gipszreliefje[13] („panoul Telecomunicații”)[14]adta, amely a Doina Hordovan vezette művészcsoport kollektív alkotása volt. A tér közepén létrehozott oszlopsor alapvető funkciója, hogy elválassza a várakozókat a telefonfülkéktől.[15] 

Mai állapotát tekintve az épületnek külső-belső felújításra lenne szüksége, hiszen eddigi elhanyagoltsága miatt látványos károkat szenvedett, illetve átalakításokat végeztek rajta, díszítő elemeit ezáltal szinte teljesen elveszítette. A műemléki listára való felvételét 2018-ban javasolta a B.A.C.U. (Birou pentru Artă și Cercetare Urbană), ennek megvalósulása kiemelkedő jelentőséggel bírna, hiszen immár törvényes keretek védenék, és megakadályoznák állapotának további romlását. A földszint egykor egységes tér volt, ma azonban fallal elhatárolt, két külön helyiséget találunk benne. A bejárattól jobbra eső helyiségben volt megtalálható egykor a Doina Hordovan-féle dekoratív gipszrelief, amelynek ma nyoma sincs.

Kolozsvári Puskás Sándor 

szobrászművész (1928–2020)

Az épület északi homlokzatán található A hang (Sunetul, 1970) című vörösréz plasztika készítője Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész. A domborított-hegesztett lemezplasztika technikáját ő dolgozta ki először Erdélyben.[16] A faliplasztika formáit a hangfrekvencia ihlette,[17] mára azonban állapota sérült a kábelezést és a légkondicionáló-berendezést felszerelő szakemberek nemtörődömségének köszönhetően.

Puskás Sándor Kolozsváron született 1928. június 28-án, iskoláit is itt, a Piarista Főgimnáziumban és a Református Kollégiumban végezte (1947), ugyanitt a Magyar Művészeti Intézet hallgatója volt, majd annak felszámolása után a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanult szobrászat szakon. Itt olyanoktól tanulhatott, mint Szervátiusz Jenő, Romul Ladea, Ion Irimescu és Vetró Artúr.[18] Ladea mutatta be neki és diáktársainak a modern szobrászatot, olyan albumokat adott kezükbe, amelyeknek a főiskola könyvtárában nyoma sem lehetett akkoriban.[19] Diplomáját 1953-ban szerezte meg. Érdeklődési köre kiterjedt a néprajz, a kerámia és az ötvösművészet területére is. Számos népi, irodalmi és történelmi ihletettségű térszobrot alkotott, tagja volt a Romániai Képzőművészek Szövetségének.[20] 1948-tól részt vett számos hazai és külföldi csoportos kiállításon (Varsóban, Moszkvában, Kairóban, Alexandriában, Párizsban, Damaszkuszban, Szófiában). Az 1954-es velencei biennálén két művét állították ki, ettől kezdve egyéni tárlatokkal is jelentkezett.[21] 1957-ben Hajnalodik a Hargitán című alkotásáért megkapta a moszkvai Világifjúsági Találkozó díját, 1968-ban pedig a román Kulturális Érdemrenddel tüntették ki. Díszlettervezéssel is kísérletezett, Asztalos István A fekete macska című darabjához egy Harag György-bemutató alkalmából készített dekorációt.[22] 1975-ben az erősödő nacionalizmus elől „menekülve”, barátok vonzására Marosvásárhelyre költözött, műtermét itt rendezte be, szabadfoglalkozású művészként dolgozott. A város különböző pontjain számos köztéri alkotása kapott helyet.[23]

Művészetének korai korszakában, az 50-es években, akárcsak a legtöbb, ebben az időszakban működő művész, Puskás is realista stílusban alkotott, viszont formaújító ereje már ekkor megmutatkozott. Mestere volt a helyes arányoknak, a mozgás kifejező ábrázolásának, az arcokra kiülő lélek megragadásának. Ezt követően, ahogyan a művészetben is új igények jelentkeztek, Puskás is elkezdte egyre inkább saját útját járni. Kezdetben az emberi lélek ábrázolásában jeleskedett, a népi világban gyökerező szobrairól erő sugárzik. Jellemző művészetében a természettel élő ember heroizálása, de megtaláljuk a női szépség idillivé harmonizált példáit is a színes menyecske- és parasztlányfejekben.[24] Ekkoriban sokat utazott, népi környezetbe tett felfedező utakat. Megismerte Csíkot, Gyergyót, a Hargitát, a Gyimesi völgyet és e helyszínek dolgos embereit. Formai egyszerűsítésre tett kísérletei jól kivehetők, például a hengeralakzat kiaknázásában, a bokályforma változataiban, vagy a legömbölyített felületek elszaporodásában.[25] Következő periódusa egyre inkább a test ábrázolásáról szólt, ebben kereste a szépséget és megmerevedett alakjaira helyezte a hangsúlyt. Stílusa és technikája azonban tovább fejlődött, a korábbi kísérletezések eredményeként formái felbomlottak, szobrait immár külön-külön megmunkált részelemekből rakta össze. Formabontó törekvései ellenére, a művészetét alakító erő továbbra is a népi mentalitás és lelkület maradt. Maga a művész is népi környezetben és a természetben érezte magát jól igazán, Csíkzsögödön, Nagy Imre festőművész közelében műtermet épített, nyarait legszívesebben itt töltötte,[26] innen indult Székelyföld bebarangolására, s ami igencsak nagy hatást gyakorolt rá: a gyimesi csángók felfedezésére.[27] A festőt valóságos mentorának tekintette.

Anyaghasználata igen változatos, dolgozott alabástrommal, vörösrézzel, horganylemezzel, ólommal, bronzzal, vassal, márvánnyal, műkővel, fával viszont keveset. Érdekesség, hogy Puskás bizonyos témavilágot csak egy bizonyos anyagban tudott elképzelni: a mitikust mindig lemezre, félabsztrakt kompozícióit pedig alabástromban és márványban gondolta el.^[28] Alakos szobrainak alapvető formái a fej, a törzs, a végtagok nyugalmi állapotából erednek, Puskásnál a mozgás másodlagos szerepet játszik. Szobraira jellemző a kecsesség, a légiesség és az átszellemültség, kitűnő anatómiai ismereteinek köszönhetően aktjai érzéki szépséget sugároznak.^[29]

A művész 90. születésnapjára Szilánkok címmel közel harminc fejezetben jelentette meg önéletírását. Élete vége felé, fizikai állapotára való tekintettel abba kellett hagynia az ötvösmunkát, olyan technikákban kellett alkotnia, amelyeket ülve is el lehetett végezni. Ebben az időszakban számos dísztálat készített. Utolsó nagyobb munkái portrék voltak, alabástrommal még ezek után is dolgozott.[30] Kolozsvári Puskás Sándor 2020. május 31-én hunyt el, több mint hét évtizednyi termékeny alkotást tudva maga mögött.[31]

Az említett kolozsvári faliplasztika technikáját Puskás Sándor dolgozta ki először Erdélyben. Erre a technikára Magyarországon figyelt fel az 1960-as években, Megyeri Barna szobrászművész munkája által, aki megtanította őt fémszobrokat kalapálni és fémlemezeket összeforrasztani. Mivel nagyon munkaigényes eljárás, nem szívesen alkalmazták a művészek, Puskás Sándor azonban rendkívül élvezte ezt a munkafolyamatot.^[32] A vörösrézből készült, hangfrekvenciákat idéző, 4,5×3 méteres plasztika rendkívül hitelesen tükrözi vissza a művész formák iránti szeretetét és formaújító vágyát, hiszen az alkotásban jól láthatóan dominál a dekorativitás és a formai egyszerűség együttese. 14 darab kiugró „hullámot” figyelhetünk meg, ezek különböző méretűek.

FOLYTATJUK

Bibliográfia: