PAKULÁR SÁRA

„Kolozsvári telefonház, / száz az ablak, egyen sincs rács, / ki-bejár a világ rajta, / de azt senki nem láthatja” – így ír Kányádi Sándor Fekete-piros című leíró költeményében, amely a széki fiatalok egykori, a kolozsvári Posta mögötti táncterének állít emléket. A kolozsvári Telefonpalota épülete azonban több mint egyszerű művelődéstörténeti helyszín, bár korábban nem képezte részletes (művészet)történeti vizsgálódás tárgyát. 

Annak ellenére, hogy az államszocialista időszak épített öröksége körülvesz bennünket mindenhol, emlékei mellett mindennap elsétálunk, bennük élünk, vásárolunk, mégsem úgy tekintünk rájuk, mint az azt megelőző korok építészeti hagyatékára. A társadalom nagy része megveti, esztétikátlannak tartja a hatalmas vasbeton épületeket, és valószínűleg negatív érzelmeket is kapcsolnak hozzájuk, amelyek valójában az egykori politikai rendszer felé irányulnak. Egykor azonban ezek az épületek bizonyos esztétikai elvek alapján épültek, az épületdíszítő művészet virágzott az említett korszakban, és mai állapotuk pont annak az eredménye, hogy a társadalom egésze és az állami hatóságok egyaránt elfordítják tekintetüket a jelen levő problémákról. A kolozsvári Telefonpalota is olyan emlék, amely megszenvedte ezt a fajta nemtörődömséget. Igencsak egyedi formákat felmutató épületről van szó, különleges részletei azonban folyamatosan sérülnek, átalakítások áldozataivá válnak, ezáltal pedig feledésbe merülnek.

Vasile Mitrea tervezőépítész karrierje egyik csúcspontjának tekinti az 1969-re elkészült, majd közel egy évtizeddel később kibővített épületet, amelynek tekintélyparancsoló, erődszerű megjelenése az egykor itt álló kora középkori Óvár falainak formáit idézi. A formáiban, művészi részleteiben (pl. Kolozsvári Puskás Sándor 1971-es domborított-hegesztett külső faliplasztikája az északi homlokzaton), korabeli felszereltségében egyaránt kiemelkedő szocmodern épület felvételét a műemléki listára 2018-ban javasolták. A korábban Orange-irodának helyet adó, jelenleg gazdátlan épület műemlékké válása aktuális problémákra nyújtana megoldást, hiszen az évek során jelentős károkat szenvedett: a rendszerváltás után belső terében átalakításokat végeztek, az egykor a bejárat jobb oldalán elhelyezett, Vasile Mitrea által tervezett, vasból készült stilizált Kolozsvár-címert eltávolították, a légkondicionáló berendezések és a különböző vezetékek pedig Puskás Sándor említett plasztikáját rongálták.

Kutatástörténeti bevezető, fogalomtisztázás

A szocialista modernizmus építészete hosszú ideig elkerülte a kutatók figyelmét, viszont napjainkban egyre általánosabb a témához és a korszakhoz való közelítés. Ennek oka valószínűleg az, hogy ezt az építészeti stílust még nem integrálták teljességgel az európai építészet kutatásába, így hosszú ideig számos szakember egyszerű kuriózumként tekintett rá. A szocmodern stílus a szocialista tömb országaiban (Szovjetunió, Románia, Moldovai Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Ukrajna, Kelet-Németország stb.) teljesedett ki, emlékeit az 1989-es fordulat után nemcsak a szakértők, de az állami hatóságok is figyelmen kívül hagyták, mind helyi, mind globális szinten. Sok esetben a társadalom is csupán az egykori politikai rendszerhez kapcsolódó negatív érzelmeket társítja hozzá, és az államszocialista hatalom kifejeződését látja benne, ezért is szükséges, hogy e korszak épített örökségét elfogulatlan szemmel kutassuk, bemutassuk és értékére széles körben felhívjuk a figyelmet. Ugyanakkor annak vizsgálata is fontos, hogy az említett országok építészete hogyan fejlődött és milyen hatást fejtettek ki egymásra.¹

Magyarországon a korszak kutatása korábban megkezdődött, így módszertani szempontból, illetve fogalomhasználatában példaként szolgálhat a romániai szocmodern épületek kutatásához. A tárgyalt korszak terminuskészletét illetően számos vélemény, javaslat született. A szocialista modernizmus, vagy szocmodern mint építészeti stílusirányzatot jelölő szakszó igencsak új keletű, többnyire a 2000-es években kezdték használni, míg a szocreál régebbi, 1934-től használt fogalom, amely a sztálinista építészeti felfogást foglalja magában. Rieder Gábor művészettörténész 2005-ben szűk szakmai vita keretein belül még fogalomhiány miatt úgy tartja, hogy az államszocialista időszak művészetéről nem lehet értekezni,² 2017-es tanulmányában már arra hívja fel a figyelmet, hogy az Instagram szociálismédia-oldalon egyre elterjedtebb a szocmodern (socmodern) mint keresőszó, tehát a fogalom már a köznyelvben is utat tört magának.

A román szakirodalmi tételek nagy része nem a szocialista modern kifejezéssel utal a tárgyalt korszak építészetére. Ana Maria Zahariade modernizmusról beszél, amely a második világháború utáni romániai, elsősorban ipari építészetet jellemzi. Az 1960-as évek közepének emlékeit egyfajta „győzedelmes” modernséggel (arhitectură modernă „triumfătoare”) azonosítja, de kiemeli, hogy ezt mai szemmel nehéz felismerni, hiszen az épületek többsége szörnyű állapotban van.³ A lakásépítészet területén az 1950-es évek végétől kezdődő időszakot szembeállítja a szocialista realizmussal, és a „szabad urbanisztika”, „funkcionalista város”⁴ és „racionális építészet”⁵ fogalmakkal illeti. Miruna Stroe is csupán a modernizmushoz való „csendes visszatérésről”⁶ beszél, amely az 1954 és 1958 átmeneti időszakban ment végbe. A B.A.C.U. (Birou pentru Artă și Cercetare Urbană) nevű egyesület által kiadott kötet⁷ kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen immár minden platformon magabiztosan használják a szocialista modern építészet fogalmát. Az egyesület fő céljának tekinti a romániai és kelet-európai szocmodern építészet népszerűsítését, köztudatba emelését. A könyv első felében található kontextualizáló tanulmányok után funkciójuk szerint csoportosított, műemlékké még nem nyilvánított épületek bemutatása következik. Az épületek fotója mellett rövid bemutatásuk olvasható, csupán néhány lényeges információ került feltüntetésre, illetve néhány kiemelésre méltó stílusjegyük. Mindez további kutatások kiindulópontjául szolgálhat. Dumitru M. Rusu építész (a kötet főszerkesztője) a szocialista modernt a volt szocialista tömb országainak építészeti megközelítésmódjaként („Modernismul socialist este o abordare a arhitecturii”)⁸ határozza meg. Magát az építészeti stílust egyszerűen modernizmusként emlegeti. A könyv első tanulmányának szerzője Vasile Mitrea építész, ő szintén elhatárolja az 1950-es évek második felétől az 1970-es évekig terjedő időszak építészetét a korábbi szocialista realizmustól, és visszafogott/mérsékelt modernizmusként jellemzi, az építészek munkájának komoly anyagi és törvénykezési megszorításaira utalva.⁹

Bár a különböző szerzők különböző fogalmakkal illetik a tárgyalt korszak építészetét, elmondhatjuk, hogy ugyanazt a jelenséget kívánják megragadni. A legtöbb esetben hangsúlyosan kiemelik az előző korszakból még hiányzó modernitáshoz való közeledést, így nyilvánvalóvá válik, hogy tartalmilag is összeegyeztethető megközelítésmódjuk. A szakterminus egységesülésére tehát még várnunk kell, azonban a folyamatosan alakuló diskurzus és kutatás a korszak örökségéhez való újszerű hozzáállást és annak szélesebb körben jelentkező pozitív értékelését mutatják.

A szocmodern építészet (1955–1991): kezdetek

Az 1955-ös év választóvonalat jelentett a szocialista tömb országainak építészetében. 1954 decemberének első napjaiban a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Vezetősége és a Szovjetunió Minisztertanácsa összehívta a Kremlbe a szovjet építészet vezető embereinek, állami és társadalmi képviselőinek, építőművészeinek és építőinek kongresszusát, amelynek célja az építészet aktuális problémáinak megvitatása, addigi eredményeinek, hibáinak felmérése és további fejlődési útjának kijelölése volt. A méreteiben és jelentőségében egyaránt hatalmas kongresszus hatása minden olyan nép építészetére kiterjedt, amely a Szovjetuniót követve „építette a szocializmust”. Tetőpontja a Nyikita Hruscsov pártfőtitkár által elmondott deklaratív beszéd volt, amely hét részre tagolódott és az építészet egészét tárgyalta, elméleti és gyakorlati vonatkozásban egyaránt.¹⁰ A bevezetőben Hruscsov leszögezte a szovjet gazdaság irányát, amely a nehézipar és a mezőgazdaság folyamatos fejlesztését tekintette elsődlegesnek. A nehézipar fejlődésének tárgyalása bevezetésként szolgál a beszéd egyik fő részéhez, amely az előre gyártott vasbeton szinte kizárólagos használatát hangsúlyozza az építészetben.¹¹

Ezt az új időszakot a második világháború utáni újjáépítések szükségessége szempontjából kellett felmérni, hisz a háború a volt szocialista országok számára jelentős károkat okozott. A bizonytalan helyzet olyan logisztikai, társadalmi és gazdasági stratégiákat igényelt, amelyek a városi infrastruktúra, a lakások, az ipari épületek és a középületek felépítésének problémáját képes volt kezelni.¹² Tehát a háború utáni években felgyorsult építkezési munka megkövetelte az új módszerek bevezetését, a számok olyan ütemben növekedtek, hogy a terveket a hagyományos építkezési módszerek immár nem voltak képesek teljesíteni, így az építkezések fokozott iparosítása bizonyult az egyetlen produktív megoldásnak. A beszéd második részében a pártfőtitkár ezt a folyamatot részletezi: a Szovjetunió célkitűzése, hogy 1954 és 1957 között ötszörösére növeljék az előregyártott beton termelését, és, hogy az építmények 77%-át előregyártott elemekből húzzák fel. A falazat különböző méretű elemeit is betonból kellett készíteni, annak érdekében, hogy a tégla használata elkerülhető legyen, amelyet a hagyományos építési módszerek szinte szimbolikus elemének tekintettek ekkor.¹³ A beton használatát az építkezésekben ugyanakkor az is indokolta, hogy a Szovjetunió területén korlátozott mennyiségben volt jelen a fa és a fém, így bármely, korábban fából vagy fémből készült elemet, amennyiben lehetséges volt, vasbetonnal kellett helyettesíteni.¹⁴

A harmadik részben Hruscsov közvetlenül az építészekhez szól. Kiemeli a típustervek újdonsült jelentőségét, amely szembenáll az építészeknek azon vágyával, hogy egyedi projekteket valósítsanak meg. Az egy négyzetméternyi felület költsége lesz az építészeti célkitűzések legfőbb kritériuma, felülkerekedve az esztétikai kritériumon. Hruscsov határozottan visszautasítja az épületek díszítését, de alapvetően különbséget tesz építés és homlokzatkezelés között. Továbbá megkezdődik a folyamat, amely az új építészeti irányzatot a szocreállal szembenálló, háború előtti konstruktivizmushoz közelíti, de mivel ez ideológiai kompromisszum nélkül nem valósulhatott volna meg, inkább a konstruktivizmus fogalmának sajátos, új értelemmel való felruházását választották. A negyedik, ötödik, hatodik és hetedik részekben elmondottak inkább az építőmestereket, s nem pedig a tervező építészeket érintik.¹⁵

Tehát, Hruscsov beszéde a sztálinista, szocreál építészeti irányzatot rendkívül kritikusan kezelte, a sztálini személyi kultuszt nyíltan bírálta. Kifejezte a Szovjetunió új álláspontját, miszerint meg kell szüntetni az épületek mértéktelen díszítését, felhívta a figyelmet a nagyipari technika alkalmazására, az egyszerű, praktikus, gazdaságos építésre, mely előregyártott vasbeton elemek felhasználásával történik.

A szocmodern Magyarországon és Romániában

Azért tartom fontosnak mindkét ország korabeli helyzetét megvizsgálni, mert összehasonlításukból jól kitűnik, hogy a politikai környezet mennyire befolyásolta az építészetet. Magyarországon a szocmodern a környező országokhoz képest viszonylag korán, már az 1956-os forradalom után felbukkant, majd a 60-as években teljesedett ki. A képzőművészetben uralkodó korstílusként mindenhol megjelent a táblaképektől kezdve, a murális alkotásokon át, a köztéri szobrokig. Szellemi alapját a modernitás és a haladásba vetett hit képezte, amelyhez az avantgárd újító jellege társult. Mindez az 1958-as brüsszeli világkiállításra felépített magyar pavilonban képződött le először.¹⁶

A magyarországi szoc­modern képzőművészet utólagos szakmai megítélése rendkívül negatív, egyfajta „felemás” modernizmusnak tartják. Ez az ítélet azonban inkább a Kádár-kor összteljesítményére vonatkozik, nem az egyes részterületekre, amelyek eredményeit különböző mértékű sikerek, illetve kudarcok jellemezték. Az építészet terén nagyon látványos eredményeket ért el a korszak, komoly művészi teljesítmények születtek, melyek a nyugati művészettörténet-írás modernista kánonjába is beilleszthetők. E termékeny korstílus gyökerei a képzőművészetben az avantgárd két irányzatához, a konstruktivizmushoz és az expresszionizmushoz vezethetők vissza, míg az építészetben a nyugati modern építészet hatása figyelhető meg. Az ötvenes évek tematikus sztálini szocreálja után a hatvanas években a különféle alapelvekből összegyúrt szocmodern jutott uralkodói szerephez, majd a hetvenes évek magával hozott olyan állami megrendelésre készült alkotásokat is, amelyek egyértelműen a nemzetközi késő modern szellemében jöttek létre. Mindez nem jelentette azt, hogy a progresszív neoavantgárd fiatal alkotói ne a tűrt-tiltott kategóriában kaptak volna helyet.¹⁷ Románia szocmodernje viszont még ennél is szűkebben szabott művészi szabadságot kínált.

A román politikai szféra bizalmatlansággal fogadta a hruscsovi beszédet, amely a sztálini rezsimtől való eltávolodást hangsúlyozta. Ez az esetleges politikai váltás nyugtalanságot okozott a Román Munkáspárt (PMR) vezetőinek körében, így Hruscsov döntéseit a lehető legnagyobb óvatossággal kezelték. A politikai döntéshozatalban, és ezáltal az építészet kérdéseiben is, a tartózkodás időszaka következett, ez abból is jól látszik, hogy késleltették Hruscsov beszédének megjelentetését, annak ellenére, hogy Románia is képviseltette magát a moszkvai kongresszuson. Gheorghe Gheorghiu-Dej végül három év elteltével hagyta jóvá nyilvánosan az építészeti irányváltást, amely a gyakorlatban csak fokozatosan volt képes kifejteni hatását.¹⁸

Az 1950-es évek államosításainak eredményeként az állami javak mind Bukarestben összpontosultak, illetve az építészek több mint 90%-a is Bukarestben működött. A következő években elkezdődött egy decentralizációs folyamat, létrejöttek a Regionális Tervező Intézetek (Institute Regionale de Proiectare), majd 1960 után a megyei szintű igazgatóságok (Direcțiile de Sistematizare, Arhitectură și Proiectarea Construcțiilor) is működésbe léptek. Az új politikai rendszer kereteiben képzett építészek, anélkül, hogy ezt felvállalták volna, próbálták tervezett épületeiket a nyugati építészeti gyakorlat eredményeihez közelíteni, amelyben a nyugati szakirodalomhoz való (meglehetősen korlátozott) hozzáférés is segítette őket. Azonban az építészeti és urbanisztikai munka a politika teljes körű ellenőrzése alatt állt, minden irányítása alá tartozott, a projektek tematikájának kidolgozásától, gyakorlati megvalósulásukig.¹⁹

Az 1960-as években az egyre növekvő lakásigény kielégítésének érdekében nagy lakótelepeket hoztak létre a városszéleken. A 70-es években a törvénykezési alapok megteremtése ment végbe (a városok rendezését, utakat, utcákat, ipari szférát szabályozó törvények létrehozása), a következő évtizedben pedig tovább nőtt a politikai kontroll, egészen addig, míg a projektek jóváhagyási folyamatában az államfőé lett az utolsó szó. A lakásigény növekedése ebben az időszakban sem hagyott alább, az 1950-es évek átlaga 6000 új lakás/év volt, amely az 1980-as évekre 300 ezer új lakás/év átlagra nőtt.²⁰ Elkezdődött egy erős, faluról városra történő migrációs folyamat is, amely szintén új lakások létrehozását tette szükségessé.

A 60-as évek másik fő projektje a lakásépítés mellett, új „civil központok” (centre civice) létrehozása volt, amely a 20. századi eleji amerikai „City Beautiful” nevű mozgalomból inspirálódott, ennek keretén belül született meg a „Civic Centers” fogalma is. Daniel Burnham építész fogalmazta meg a mozgalom elméleti alapját, miszerint a szépség kérdését meglehetősen restriktív módon kell kezelni, mint szabályszerűséget, és egyfajta, a reneszánszra is jellemző építészeti harmóniát kell elérni. Mindettől a társadalom mentális és testi egészségének javulását várták.²¹

A szocmodern építészet Romániában hűen követte a szovjet példát, mely a közel tíz éves megszállás alatt közvetlenül fejtette ki hatását. Elkezdődött a nagy volumenű beruházások tipizálása, végbement a kézi kivitelezésről az ipari kivitelezésre való átállás, a tervekhez való szigorú hűség a kivitelezésben elengedhetetlen volt, s mindez a mennyiség elvének a minőség elvén való felülkerekedését eredményezte az építészeti programban.²²

Bár a kollektív lakóépületek típusa volt kitéve leginkább a formai leszűkítésnek, idővel ennek sikerült levetkőznie a ráragadt gúnyneveket (pl. gyufásdobozok / cutii de chibrituri). Az 1950-es évek legelejére jellemző földszintes sorházak vagy ikerházak után, 1953 és 1960 között megjelentek a később legelterjedtebbé vált három-négyemeletes tömbháznegyedek, majd 1960 után a hatalmas méretű tömbházak, amelyek az előbbi típusnál immár két-háromszor magasabbak voltak. 

A kereskedelmi és szolgáltatási egységek fejlődése valamelyest párhuzamba állítható a tömbházak fejlődésével, azonban az előbbiek uralták a városközpontokat, főleg a nagy kereskedelmi komplexumok és áruházak megjelenésével a 70-es években. Áttérve az ipari építészetre, ki kell emelnünk, hogy talán ez az első olyan terület, amelyen belül a vasbeton használata hozzájárult a modernizmus kifejeződéséhez. Figyelemre méltó szerkezeteket hoztak létre, jellemző volt a nagy nyílások kialakítása, például a sportcsarnokok, az Állami Cirkusz vagy a Nemzetgazdasági Pavilon épületeinek esetében. Az oktatás területén az általános iskolák, a szakiskolák, a líceumok, a felsőoktatási és kutatási célú intézmények épületei egyaránt helyet kaptak az építkezési programban. Az egészségügy építkezései esetében a 60-as évektől volt megfigyelhető a kórházi épülettípusok létrehozása, ezzel párhuzamosan pedig a nemzetközi orvosi gyakorlathoz való közeledés is. A plasztikus kidolgozást illetően, mind az oktatás, mind az egészségügy épületei, de a kommunikációs és közlekedési funkciójú épületek is egy bizonyos mérsékelt modern formanyelvről tanúskodnak. A kultúra területét külön kell megvizsgálnunk. Kezdeti, kissé banális megjelenése az építészetben a munkásklubokra és a mozikra korlátozódott. Idővel megkezdődött a kultúrházak népszerűsítése, ennek további kategóriákra való lebontása (szakszervezetek háza, ifjúsági ház, tanulók háza, a tudomány és a technika háza), amelyeknek segítségével az új szocialista társadalom idilljének képét kívánták erősíteni.

Összességében elmondható, hogy a háború utáni évek építészetét a szocialista realizmus irányzata uralta, egészen 1958-ig, amikor a Román Munkáspárt (PMR) plenáris ülésén azt megfosztották trónjától. Ekkor kijelentették, hogy az anyagi szempont immár felülír minden más szempontot az építészeti projektekben, ezáltal az építészeknek egyedül ennek, a ma szocmodernnek nevezett irányzatnak a szolgálatában kellett állniuk.

Bibliográfia:

¹ Rusu, Dumitru-Trandafiropol, Alexandru-Varenic, Sorina: ArhitecturaModernist-Socialistă. România și Republica Moldova. B. A. C. U., 2018, 11. / ² Rieder Gábor: Minek nevezzelek? Szocreál és szocmodern. Műértő, 7–8. sz., 2005. / ³ Zahariade, Ana Maria: Arhitectura în proiectul comunist. România 1944–1989. Bukarest, Simetria, 2011., 43. / ⁴ Zahariade, 2011, 57. / ⁵ Zahariade, 2011, 103. / ⁶ Stroe, Miruna: Locuirea între proiect și decizie politică. România 1954–1966. Bukarest, Simetria, 2015., 15. / ⁷ Rusu, 2018, 11. / ⁸ Rusu, 2018, 29. / ⁹ Major Máté: A moszkvai építészeti kongresszus után. Szabad Művészet. 9. évf., 3. sz., 1955., 136. / ¹⁰ Stroe, 2015, 41. / ¹¹ Rusu, 2018, 11–12. / ¹² Stroe, 2015, 41. / ¹³ Stroe, 2015, 42. / ¹⁴ Stroe, 2015, 43. / ¹⁵ Rieder, 2017, 75. / ¹⁶ Rieder Gábor: Szocmodern = szoc(ializmus) + modernizmus. In Borus Judit (szerk.): Keretek között. A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1969). Budapest, Magyar Nemzeti Galéria. 2017, 60–84., 77., 82–83. / ¹⁷ Stroe, 2015, 40. / ¹⁸ Rusu, 2018, 22. / ¹⁹ Rusu, 2018, 23. / ²⁰ Rusu, 2018, 24–25. / ²¹ Rusu, 2018, 24–25. / ²² Rusu, 2018, 28–29.

FOLYTATJUK