Gy. Szabó Béla (1905–1985) grafikusművész budapesti tanulmányai után 1930-ban Kolozsvárra költözik. Munkához jut a kincses városban, de később meg kell tapasztalnia a nélkülözést is, amikor a történelem viharában munkahelyét megszüntetik. Ettől kezdve már csak a művészetnek él. Gy. Szabó a témák széles palettáját járja körül, de életműve Kolozsvár ezer arcának ábrázolására is kiterjed. Az embert kereste a valós környezetében, éppen ezért művészetében éppúgy megjelenik a kolozsvári nyomor, mint a pompás épített örökség – olvasható a tárlat meghívójában.
„Nyugalmazott lelkészként igyekszem újra és újra Gy. Szabó Béla olyan munkáit bemutatni, amelyek meglepik a közönséget. Ez is ilyen egyedinek mondható tárlat, ahol a kiállított munkák felét még sosem láthatták. Ugyanakkor remélem, hogy aki ide eljön, örömét leli abban, hogy kicsit elidőzzön a kiállításon. Azért ezt a kiállítási anyagot állítottam össze, hogy az idősebb generáció visszaemlékezhessen arra a Kolozsvárra, amelyet már csak képekről ismerhet, illetve hogy a fiatalabbakat rádöbbentsem, hogy volt ilyen Kolozsvár is, ami hozzátartozik városunk történetéhez. Mondjuk, énekeljük, hogy szép város Kolozsvár. A kiállítás célja rávilágítani, hogy valóban szép. Szép emberekkel, szép emlékekkel, és ha ebbe az emlékezésbe bele tudunk kapcsolódni, akkor a saját életünket is szebbé tudjuk tenni általa” – fogalmazott Ferenczy Miklós a kiállítás megnyitóján.
Gy. Szabó Béla neve szorosan összefügg a fametszéssel, mint ahogy a fametszés is Gy. Szabó Bélával, legalábbis az erdélyi közönség számára. Szerte a nagyvilágban híres a művész, aki Gyulafehérváron, majd Kolozsváron élt és alkotott, aki többször eljutott Kínába, a fametszés őshazájába, hogy minél jobban elsajátítsa annak technikáját.
„Hetvenöt alkotást tekinthetnek meg az érdeklődők, a felét először állítottuk ki, a másik felét pedig másodszor. Kisgrafikák, amelyeket közelről kell szemlélni, részleteiben nézni, ugyanis Gy. Szabó Béla nagyon gyors technikával, néhány vonallal adja vissza azt, amit láttatni akar a nézővel” – részletezte Ferenczy Miklós, a hagyaték kezelője.
A kiállítás a harmincas évek Kolozsvárját meséli el, a város külvárosát, az akkori szegényebb városrészt, amely a perifériára sodródott világ impresszionista lírájává vált. Ezekből a tus-, szén- és ceruzarajzokból, kisebb metszetekből és korai munkáiból állt össze az első albuma is, A szegények könyve.
A művész vallomása szerint minden művészet alapja a rajz és az, hogy a művészetet csinálni kell, tehát rajzolni kell, ő pedig rajzolt reggeltől estig – hangzott el a kiállításon. Mint ahogy az is, hogy művészetére először Kós Károly, majd Járosi Andor evangélikus lelkész figyelt fel, és Reményik Sándor tette őt a Pásztortűz illusztrátorává.
Az olajképeket a művész soha senkinek sem mutatta, „én kérem, csak grafikus vagyok” – így jellemezte magát. Valóban, a fametszeteiben alkotott egyedit, amely a múlt század – nemcsak magyar vonatkozásban, hanem világviszonylatban is – nagyjai közé emelte – hangoztatta Ferenczy Miklós.
Gy. Szabó Béla Gyulafehérváron született 1905-ben, vasutas szülők gyermekeként. Elemi és gimnáziumi tanulmányait ott végezte. Gyermekként a Maros melletti, magasan vonuló hegyvonulatok csodálatos körvonalai, az Erdélyi-szigethegység lilás foltjai hatottak rá. Az foglalkoztatta, vajon mi van mögöttük. Tanítójával egyszer felment a legközelebbi nagy hegyre, a Mamutra, ahonnan az Ompoly-völgy tárult a szemei elé, de azután másik hegylánc zárta le a láthatárt, az a mögött rejlő világ szintén foglalkoztatta. Mindig szeretett rajzolni, gimnazista tanára a Székely Bertalan-tanítvány, Reithofer Jenő volt, aki nemcsak a természet szeretetére, de az igényességre is tanította, nevelte. A budapesti műegyetem gépészmérnöki karán szerzett oklevelet, de tanulmányai során rájött, hogy művészi pályán a helye, viszont szégyellte otthagyni az egyetemet. Sokat rajzolt, akkor próbálkozott a pasztellel is, az elsőt édesanyjáról készítette.
A műegyetem elvégzése után, 1928-ban hazakerült a szüleihez. Katonai szolgálata alatt is rajzolt, festett. „Festettem reggeltől estig” – emlékezett vissza a művész ezekre az időkre. 1931-ben álláshoz jutott, a kolozsvári Energia Villamossági Gépgyárban lett tervezőmérnök. A gyári munka mellett csak este és éjszaka nyílt lehetősége a „művészkedésre”, szénnel, ceruzával rajzolt. 1932 decemberében először jelent meg a nyilvánosság előtt a Kós Károly által rendezett kiállításon, amelyen a hat szénrajz mellett két kis pasztellt is kiállított. „Fiatalember, maga miért nem mászik fára?” – kérdezte Kós Károly az alkotót a rajzok láttán. Gy. Szabó Béla ezt biztatásnak vette, és megkezdte a „fára mászást”, vagyis a fába metszést. Első metszetének is ezt a címet adta, a Fáramászó. A metszeten lévő fára mászó ember hiába kapaszkodik felfelé az ágakon, a derékba tört fának nincs csúcsa, nincs hova felmásznia.
Életét három dolog határozta meg, a kielégítetlen, ki nem élt művészi hajlam, az értelmiségi munkanélküli sorsa, és a harmincas évek gazdasági válságának körülményei, amelyek nyomorúságba taszították. Metszetei is ezt a világot öltik művészi formába. Az ötven fametszetet tartalmazó Liber Miserorum (Szegények könyve) 1935-ben jelent meg. Az ebből a korszakból származó metszeteken alig villannak elő fehér vonalak. Sötét, nyomasztó felületek uralkodnak, a fekete alaptónus a hangsúlyos. Ezekből is látható most a képtár falain. Pasztelljein Erdély tájai, a Mezőség kietlensége, völgyek és hegyek vonulatainak változatai, annak végtelen magánya bontakozik ki. Később Európa naposabb, színesebb tájai felé vonzódott, a mediterrán vidékre utazott, Olaszországba, Bulgáriba, Görögországba. Ide is magával vitte a festő- és grafikai készletét, a kicsi széket, és igyekezett minél többet rögzíteni a mediterrán tájak csodálatos, sajátos világából. A szintén ötven fametszetet tartalmazó Liber vagabundi (Barangolókönyv) 1939-ből már felszabadultabb, látványosabb metszeteket tartalmaz. Saját leírásokkal látja el a képeit, rajzait, fametszeteit.
A nagybányai iskola lírai festőiségét felidéző pasztelleket festett. A posztimpresszionizmusra jellemző, a valóság ábrázolására törekvő művészi mondanivaló, a huszonnyolc tusrajzot tartalmazó Homokvilág című gyűjteményes kiadványban teljesedik ki. Ez 1941-ben jelent meg az Alföld, a bugaci homokvilág lírai rajzaiból.
Gy. Szabó Béla újabb és újabb feladatként tűzte ki a természet finomabb jelenségeinek egyre tökéletesebb, sokoldalúbb visszaadását. Szerinte minden a fákkal kezdődött. Eleinte furcsa alakú fák jelennek meg a metszeteiben, majd sorozatosan a rügyező, virágzó, teljes lombozatú fák, végül a kopárak, de ábrázolt fákat szél ringatásában, napfény ölelésében is. Aztán megjelent a hó számos formában, a kemény fehértől az összeesett sárgáig. Majd a víz lett gyakori téma a művészetében. A víz fénye, csillogása a patakokon, lombokon, köveken, állatokon, embereken. Technikája egyre finomodott, tökéletesedett, gazdagodott, vésőjének virtuóza lett. Levonatait nem préseléssel, hanem dörzsöléssel készítette. Elérte, hogy a nyomás változtatásával hozzájáruljon művei tónushatásához, metszetei fekete-fehér voltukban is színesnek hatnak. Fametsző tevékenységét sosem adta fel. Az 1963–64-ből származó Dante-sorozatot a költő születésének 700. évfordulójára készítette, húsz lapon méltó illusztrációja a költő művészetének. Gy. Szabó Béla a Jelenések könyvét is fába metszette, a 22 fametszeten átvonul előttünk az ember örök félelme, öröme, szorongása.
Mindenütt, amerre járt, hagyott valamit magából. Gy. Szabó Béla meghódította a világot, lerajzolta, megfestette, fába véste tájait és a benne élő embert. Életművéből felépíthető az a világ, amelyet bebarangolt Mexikótól Kínáig, a kolumbiai Calitól Helsinkiig, Nagykárolytól Bukarestig, Kézdivásárhelytől Budapestig. Nyolcvanéves korában hunyt el Kolozsváron.
