Az azonban már kissé meghökkentő volt, hogy amikor a magyar M1 brüsszeli tudósítója az Unió illetékesének feltette a kérdést, hogy mi a véleménye a Tudose-féle akasztással való fenyegetésről, az illető szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy nincs vélemény. Annak az Uniónak nincs véleménye, mely ennél jelentéktelenebb vétségek esetén is tanítóbácsis szigorral lép fel, s irgalmatlanul osztogatja a körmösöket. Egy egész kisebbséget érintő otromba fenyegetés nem számít…
Bár legyünk tárgyilagosak, a brüsszeli apparátust az – egyébként üdvöskének számító – román állam ukrajnai román kisebbségének sorsa is, mint bármely más kisebbségi probléma, hidegen hagyta és hagyja. Persze vannak kivételek is, ha az antiszemitizmus, a cigányellenesség, a melegek és a nők problémái kerülnek szóba, Brüsszelnek rögtön markáns véleménye lesz. És joggal. Csak azt nem tisztázta eddig sem magas tudomány, sem a gondos politika, hogy milyen kritériumokra alapozható ez a nyilvánvaló megkülönböztetés. Mi az elvi-morális alapja annak, hogy a nyelvi-kulturális kisebbségek dolgában – demokrácia ide vagy oda – bármely európai állam háborítatlan önkényuralmat gyakorolhat.
De ha így van is, mi, Nyugat iránt rajongó keletiek azt gondolhatnók, hogy a kelet-közép európai sajtószabadság ügyében irgalmatlan kampányokat folytató, szabad és tárgyilagos nyugati sajtó mégiscsak szóvá tehetné a kérdést.
Nem teszi. Mintha nem lenne szabad neki.
A német AFP hírügynökség, mely az internetes MNS által is reprodukált viszonylag terjedelmes kommentárban tárgyalja a miniszterelnöki lemondás tényét, egyetlen szót sem ejt arról, hogy az épp lemondó miniszterelnök a halálbüntetés elutasítását halálosan komolyan vevő Európában, még ha némi nyelvi leleményességgel „enyhítve” is, akasztással fenyegette azokat, akik az Európa nyugati részén szinte már általánosnak tekinthető etnikai autonómiák ügyében demokratikus párbeszédet kezdeményeznének a regnáló hatalommal.
Arról sem esik szó, hogy az érintett kisebbség képviselői bármi ellen is tiltakoztak volna, és hogy a miniszterelnöki „szigor” Románia és Magyarország viszonyát súlyosan megterhelte. Hogy a magyar külügyminiszter explicit módon lemondást és bocsánatkérést követelt.
Nem, Tudose miniszterelnök csak gondolt egyet és lemondott. „Felemelt fővel” – amint azt az írás szerzője is kiemelte.
Az olvasónak az az érzése támad, hogy nem egy nyugati hírügynökség kommentárját, hanem az egykori TASSZ, Agerpres vagy MTI egy elkallódott tudósítását olvassa. A cikkecske az újságírás igazi paródiája.
Mindez együtt, azaz a Nyugat és a román közvélemény politikai-zsurnalisztikai „bénasága”, az ügy körüli ködösítések, Magyarország és a romániai magyar kisebbség álláspontjának tökéletes figyelmen kívül hagyása meglehetősen tiszta képét nyújtja annak az európai demokráciának, mely Trump amerikai diadalát követően a demokratikus látás- és gondolkodásmód utolsó bástyája gyanánt szereti aposztrofálni önmagát.
Mintha ezt az egész „utóvédharcos demokráciát” a román Caragiale vagy a svájci-német Dürrenmatt találta volna ki. A nacionalistáknak azonban – mert semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a hallgatás, a ködösítés, az elutasítás hátterében idehaza és Brüsszelben egyaránt a nacionalizmus, a kisebbségek legitim törekvéseinek hideglelős elutasítása rejlik – mindenük van, csak humorérzékük nincs. A nacionalista képtelen önmagát a másik szemével is nézni, s így önnön hiperaktív bénaságát sem ismerheti fel. Ettől válik nevetségessé.
Az effajta komédián azonban már és még lehetetlenség nevetni. Merthogy éppen Caragiale, Chaplin, Dürrenmatt hiányzik belőlük. S a távlat mibelőlünk, mely lehetségessé tenné, hogy elengedjük magunkat.
Sajnos nyakig benne vagyunk.
(Fotó: Mihai Tudose Facebook-oldala)
