Születésnapi utazás egyedül, közepes méretű hátizsákkal, olcsó megoldásokkal
Az első rész ITT olvasható.
A Nagy Találkozás Napja
Elérkezett a pillanat arra, hogy végre találkozzam azzal a volt újságíróval, akivel 2003-ban az amerikai Világsajtó Intézet (World Press Institute) ösztöndíjasa voltam. Akkoriban Jinmei Lu a sanghaji állami televíziós társaságnál bemondóként dolgozott, esténként akár 25 millióan is követték a hírműsort. Valóságos celeb volt. Most egy amerikai egészségügyi világcég kommunikációs csapatát irányítja, az irodájában fogadott, ahonnan csodálatos kilátás nyílt Sanghaj rendkívül drága magánházakkal és felhőkarcolókkal tűzdelt belvárosi részére.
Együtt ebédeltünk. A kínai kommunista rendszerrel kapcsolatban már 22 évvel korábban hevesen vitatkoztunk, most nem hozakodom elő a témával. Inkább élvezem a kacsakaját. Annyit viszont érzek a szavaiból, hogy most is az állami vezetés dogmatikai irányvonalával rezonál. Vagy csak egyszerűen hazafi? Kína teljesítményéről, az infrastrukturális beruházásokról, az ország által elért eredményekről, a nép elkötelezettségéről, a fejlődés új útjáról beszél.
Majdnem szerelmes lettem…
A nosztalgiával fűszerezett találkozó után a híres „sanghaji Manhattant” tekintem meg a Huangpu-folyó másik partjáról. Elképesztő, mire volt képes Kína az utóbbi évtizedekben… Eszembe jut, amikor 2001-ben az amerikai külügyminisztérium ösztöndíjasaként a New York-i Brooklyn negyedből Manhattenre tekintettem rá. A kommunista Kína sikerre vitte a kapitalizmust? – tettem fel magamban a kérdést.
Este már az új házigazdánál voltam: Lydia sanghaji otthonában fogadott. Reggel együtt bicikliztünk a metróállomásig, munkába indulásakor nekem is el kellett hagynom a lakást.
A sanghaji könyvtárnál szokatlan és vicces körülményeknek köszönhetően futottam össze egy olyan nővel, akibe majdnem szerelmes lettem. A nálam csak kevéssel fiatalabb Annie bátortalanul keresett egy rendezvényt, én mindenféle újságírói turpisságot, leleményességet bevetve segítettem neki bekerülni a fizetős eseményre. Azonnal egymásra hangolódtunk. A vicces helyzetek, a váratlan fordulatok és a szédítő gyorsasággal felépített „külön világunk”, a konferenciára történő kalandos bejutásunk (európai professzornak adtam ki magam, és sanghaji tudományos munkatársammal kértem a belépést) arra késztettek, hogy felnagyítsak tekinteteket, szavakat, gesztusokat, nevetéseket, mozdulatokat… Rosszul értelmezték a jellegzetes ázsiai kedvességet, kedélyességet és hálát. Körülöttem csak akkor hagyta abba a szikrázást a levegő, amikor megtudtam, hogy férjnél van, s gyermeket vállaltak.
Mindezek ellenére együtt hagytuk a fenébe az egyébként érdekes, a kompetitív mesterséges intelligenciáról szóló szakmai konferenciát, és indultunk meglátogatni Sanghaj városának a French Concession elnevezésű történelmi lakónegyedét, amely tulajdonképpen nem csupán egy városrész, hanem egyfajta „élő történelmi filmforgató hely”. Ahogy beléptünk a sugárútjaira, azonnal érződött, hogy itt egyszerre vannak jelen a 20. század eleji európai elegancia és a Sanghaj saját, sokszínű urbanizációja.
Az első dolog, amit a French Concessionben észrevettünk, azok a hatalmas, franciák által ültetett platánfák: széles lombkoronájuk alatt sétálva valóban olyan érzeted támad, mintha egy párizsi sugárúton járnál, nem pedig egy kínai metropoliszban. A legjobb idő ezekre a sétákra reggel vagy késő délután, amikor a fény átszűrődik a leveleken, és a járdán kávézók, kis pékségek és galériák sora hívogat – minden itt lépésnyi távolságra van, s minden utcasarkon új történet kezdődik.
Wukang Road – az utca, amit mindenki emleget
A Wukang Road, a francia koncesszió egyik leghangsúlyosabb sétálóutcája, mindössze 1,2 kilométer, de 37 védett történelmi épület sorakozik rajta különböző stílusokban – a francia reneszánsztól az art decón át a mediterrán hangulatig. Ez egyszerre klasszikus és kortárs.
A legismertebb a Wukang Mansion (korábban Normandie Apartments) – egy 1924‑ben épült, hajóorra emlékeztető, erősen francia reneszánsz stílusra jellemző, ívesen „lekerekített” épület, amelyről sok városi legenda szól. Egyesek szerint szándékosan tervezték úgy, hogy hajórészt formázzon (bár ez tényleges történelmi bizonyíték híján inkább városi mítosz), a valódi érdekessége az, hogy számos híres helyi író, színész és közéleti figura lakott benne az évtizedek során.
Egy idegenvezető szövegébe „belehallgatva” megtudjuk, hogy a negyed építészeti kavalkád: art deco épületek – letisztult, geometrikus formákkal, gyakran dekoratív domborművekkel, amelyek a korabeli Sanghaj modern arcát idézik. Ugyanakkor jelen vannak a neoklasszikus és a francia reneszánsz villák – grandiózus oszlopokkal és díszes erkélyekkel, amelyek a korabeli elit életét elevenítik fel. Továbbá megtekintjük az úgynevezett shikumen házakat, amelyek egyedi kínai‑nyugati hibrid udvarházak keskeny kapuval, amelyek belső élete sokszor csak akkor fedezhető fel, ha egy keskeny sikátoron át betértünk a belső udvarba. S meg is tettük….
 |  |
Az utcai gesztenyeárusnál és a halféléket forgalmazó hölgynél is lehetett az AliPay mobilos applikációval fizetni
A francia koncesszió nemcsak épületek gyűjteménye, hanem történelem is. Itt tartották például a Kínai Kommunista Párt első kongresszusát 1921‑ben, az egyik csendes, ma múzeummá alakított házban. Ne feledkezz meg a helyiek beszámolóiról sem, mondta az idegenvezető a csoportnak: sokan emlékeznek még arra, hogyan rejtették el a régi időkben a teaházakban a tagokat, vagy láttak titkos dzsesszklubokat és „ópiumlebujokat” a 20‑as, 30‑as évek alatt, amikor Sanghaj már éjszakai életéről is híres volt…
Vasútállomás – akár két itthoni reptér egyben
Másnap szomorú szívvel hagytam el Sanghajt, de főleg a házigazdámat, Lydiát, akivel utolsó este még egy szabadtéri dzsesszfesztiválra is elmentünk. A világvárosból a leginkább a két házigazdám, a külvárosban lakó festőművész, Wen és a belvároshoz közeli lakást bérlő Lydia emlékezetes: név, arc, közös élmény. A művészi alkotások eladásából és alkalmi együttműködésekből származó, csekély bevételekből magát fenntartó művész, illetve a szilárd anyagi háttérrel rendelkező Lydia – egyikük bohém, a másik pedig karrierorientált. Két, egymástól alapjaiban eltérő életvitel, értékrend és -stílus. Kína első két „falatja”.
Mielőtt Hangcsou (Hangzhou) városába utaztam volna a következő Couchsurfing-házigazdámhoz, ellátogattam a sanghaji nemzeti múzeumba, ahol a hagyományos kínai bútorzati stílusról tekintettem meg kiállítást, majd geoládáztam. A kincskeresés csak részben járt sikerrel: háromból csak a GPS-koordináták alapján közterületen elrejtett egy fizikai dobozt találtam meg. Sebaj, utam legalább egy építőtelephez vitt, amely egyértelműen tükrözte a kínai munkastílust: rend, fegyelem és hihetetlen hatékonyság.
Sanghaj egyik külvárosában található óriás pályaudvaron ültem fel a 307 kilométerórás sebességgel haladó vonatra, s utaztam Hangcsou városába. Akkora a csarnokra hasonlító épület, mint két itthoni repülőtér – ráadásul kétemeletes. Mindkét oldalán harminc-harminc beszállókapu, óriás LCD-képernyőkről reklámok „bombázzák” az utazóközönséget. Időben érkeztem, de rájöttem, hogy minden nagyon hatékonyan működik, még legalább egy fél órát geoládázhattam volna. Igen ám, de ez volt az első vonatos és pályaudvaros élményem, s nem mertem rizikózni.
Annyira gördülékenyen siklott a szerelvény a speciális síneken, mintha helyben állt volna. Csak az elsuhanó táj jelezte, hogy mozgásban voltunk. S nem is akármilyen sebességgel haladtunk.
Önjáró csomagkiszállító „dobozok”
Hangcsou vasútállomása is akár egy reptér – 12-13 millióan laknak a városban. Egy idős férfi zongorán játszott, minden patyolattiszta. Buszokkal jutottam el a homoszexuális házigazdámhoz, Jerryhez. Couchsurfing-profilján külön jelezte a szexuális orientáltságát, előre megegyeztünk abba, hogy testileg távol tartjuk magunkat egymástól…
Finom vacsorát főzött, közben társalogtunk. Közösségi projekteket bonyolít le, éppen munkahelyek között volt. Korábbi munkahelyének köszönhetően összegyűjtött egy kis pénzt, most azt éli fel. Nyugodt, nem aggódik anyagi helyzete miatt.
Külön szobát bocsátott a rendelkezésemre, s kulcsot adott, hogy tudjak önállóan ki-be járni a Heron Hill lakótelepen található lakásba, amely nem is Hangcsouban, hanem Liangcsu (Liangzhu) „szatellitvárosban” található. A lakótelepet magas falak és szögesdrót választja el a „külvilágtól”. A forgó vaskaput csupán kóddal lehet kinyitni – akárcsak Amerikában. A környéken sétáltam, mindenhol elektromos robogók furikáztak. Vadonatúj tömbházak, minden csillog-villog. Az volt az érzésem, hogy minden be van építve.
Hirtelen önjáró csomagkiszállító járművekre lettem figyelmes. Házigazdám később elmondta, hogy ezek az önállóan közlekedő „dobozok” megszokott látványt jelentenek.
Megnősülhettem volna
Metróval mentem a Nyugati-tóhoz, a város egyik látványosságához. Hagyományos kínai ruházatba öltözött hölgyek sokaságára és a xiangqi-re, azaz a kínai sakkra és a kártyákra összpontosító játékosokra, valamint az őket körülvevő nézőkre lettem figyelmes. Harmonikus, békés hangulat fogadott, a nyugodtság érzése árasztott el: több órán át sétáltam a tóparton.
Hirtelen erős zenére lettem figyelmes. Csatlakoztam a táncoló párokhoz, több középkorú hölgyet kértem fel táncolni: nem ismerik sem a Szegi Márktól és Andreától a Kolozsvári Társastánc Egyesületnél tanult disco fox, cha-cha-cha, sem pedig a salsa táncokat, de velem együtt mozogtak. Mindegyik kiváló, tapasztalt táncosnak bizonyult. A férfiak szingli nőket mutattak, egyikük fel is kért táncolni, korántsem volt félénk. A páros mozgás után hirtelen megpaskolta a fenekemet, kivette a telefont a kezemből, beolvasta a WeChat kínai csevegőprogramban található QR-kódomat, és sokat beszélt hozzám. Nem értettem, mit mond, s nem akarta a Google Translate fordítóprogramot használni. Később derült ki, hogy ismerkedni akart, késő esti táncterembe hívott, és kijelentette, hogy szingli. Igen ám, úgy illett, hogy a házigazdámmal töltsem az időmet, másnap pedig elhagytam a várost.
Így úszott el a kínai nősülés lehetősége…
Este Jerry házigazdám kérésére a közösségi ház egyik termében összegyűlt angol kör tagjainak előadást tartottam a Couchsurfing működéséről. A hallgatóság nagy része sohasem hallott az ingyenes vendégfogadás-hálózatról, ezért sok volt a kérdés.
FOLYTATJUK
