Ahogyan a bevezetőben említett kötetben olvasható, Palatinus József a Magyarság című napilap 1942. évi 77., április 5-i számában közreadta a kolozsvári Unió szabadkőműves-páholy tagjainak névsorát. A lista lapalji megjegyzése arra utal, élt a gyanúperrel, hogy nem volt teljesen bizonyos lajstroma teljességének hitelességében, de nem tudott ellenállni a szenzációnak hitt leleplező közlésnek, amelytől vélhetően pályafutása megkoronázását remélte. „Hangsúlyoznom kell azonban, hogy az eredeti kartoték hiányában ez a névsor nem teljes, sőt az is lehetséges, hogy a felszabadulás után a katonai közigazgatás alatt történt összeállításban egyesek neve esetleg téves információ alapján került jegyzékbe. Éppen ezért kérem az olvasóközönséget, szíveskedjék esetleges – nem rosszhiszemű – tévedéseimre figyelmeztetni.” S utána a köpönyeg, kövesse bár eső, zápor vagy tornádó. Közben bíbelődjön ki-ki a maga gyanútlanul belekeveredett „kabátlopásával”.
Így is történt: a Magyarság 1942. évi, 81., április 11-i számában a páholytagok listájában való szerepeltetésük ellen tiltakozók neve volt olvasható. Néhány kiragadott példa, akiknek a közéletben játszott szerepének nem tett jót a hamis hírbe hozás: Erdő János unitárius lelkész, Kovács László, az Erdélyi Helikon lektora, Mikó Imre ügyvéd, Mikó Lőrinc egyházi titkár.
A Palatinus József által közzétett lista mégis felértékelődött, ez képezte alapját az 1943-as év elején a Budapesti Törvényszéken elkezdett, majd Kolozsváron, a fővárosi törvényszék hármas büntetőtanácsa által befejezett szabadkőműves-pernek. A tárgyalás során kiderült, hogy Palatinus a listát Beck Albert vezérőrnagytól, Kolozsvár városparancsnokától kapta közlésre. Ez a hír még Kelemen Bélát és Borbola Jenőt, a kincses város rendőrségének főkapitányait is meglepte, miután ők nem tudtak efféle összeírás létezéséről, sőt a második bécsi döntés után megszervezett katonai közigazgatás sem találta meg, pedig bizonyára lázasan kereste. A tárgyalás során Beck Albertnek be kellett ismernie, hogy a sokat emlegetett listát nem a páholy hiteles okmányaiból állították össze, hanem még az előző évben, 1940. október 24-én gróf Degenfeld Kristófnétól készen kézhez kapták. Időközben az elnyűhetetlen lajstrom „rokonszenv vagy ellenszenv” alapján hol rövidült, hol megnyúlt, mint az elszabott szoknya. Ezek után egyet lehetett tenni, hogy a listázottakkal, mint olyanokkal szemben, „akik a magyar állameszme mellett az idegen elnyomatás éveiben is híven kitartottak”, a vádat ejteni. Ezek után kapta Palatinus József a már nem is remélt legnagyobb sajtófigyelmet: a tekintetes Budapesti Törvényszék 19 rendbeli rágalmazás miatt három hónapi fogházbüntetésre ítélte, és bocsánatkérésre kötelezte.
Kelemen Lajos most közzétett írása impúrum, kézzel írt fogalmazvány. Tartalmából kitűnik, hogy Palatinus József felkereste őt hivatalában, és az Unió szabadkőműves-páholy tagjai után érdeklődött. Először általános jelleggel, az emlékezetére hagyatkozva, majd egy előre összeállított listából felolvasott, bizonyos nevek után kérdezősködve. Kelemen Lajos határozottan közölte vele, kik azok, akik bizonyosan nem lehetnek tagjai a kolozsvári páholynak. Közöttük említette felesége, Mikó Erzsébet testvéreit is, akiknek tagságáról – mint sógoruk – feltétlenül tudnia kellett volna. Véleményének határozott kinyilvánítása ellenére is a listán maradtak, László Dezsővel együtt. Nyilatkozata végleges szövegét – az emlegetett nevek tükrében – vélhetően a bíróság kérésére, a Palatinus József ellen lefolytatott rágalmazási perekhez mint szakértő vagy tanú, vagy mindkettőként állította össze.
Fogalmazványa rendkívül lebilincselő és olyan mélyinterjú tárgyát képező témát tartalmaz, mint az ő viszonyulása a szabadkőművességhez, amelyről eddig nem volt semmilyen tudomásunk.
Saját szavai alapján kiderült, hogy „ifjú éveimben a szabadkőmívességért lelkesültem”. Lelkesültségét nem lehet általánosítóan értelmezni, amely kifejezetten a kolozsvári páholyra és annak tagjaira koncentrálódott: „Tudtam, hogy a régi kolozsvári szabadkőmívesség humanisztikus célokat munkált s tagjai között sok köztiszteletben állott derék ember volt.”
Idézett mondatán keresztül lehet fogalmat alkotni arról, mekkora változáson ment keresztül Kolozsváron. Világlátásában döntő változást hozott Erdély szellemi, kulturális fővárosa. A modern nagyváros nemcsak méreteivel volt hatással rá, intellektusával is lenyűgözte. Szakíthatott a régi, 1848 szellemiségében gyökerező álomvilággal. Odaérkezésekor székely származásának és öntudatának minden téren kifejezésre jutó megvallása jellemezte, így válhatott 1902-ben a rejtélyes Hun Szövetség tagjává. Tevékenységéről sokat nem tudhatunk, mert komolyan vette esküjét: „a Hun Szövetség szabályait, törvényeit, szervezetét, a szövetség nevét és titkait soha el nem árulom.”
Az Egyetemi Könyvtárba való bejutása után kitárult a világ. Kiragadott példaként: a Kelet címen kiadott szabadkőműves folyóirat egyik olvasójává vált. A későbbiekben ebben a témában az olvasmányélményeiből sarjadt elképzelését már saját tapasztalatai alapján kiforrott véleményként fogalmazhatta meg. Ugyanis Szádeczky Lajos történész, egyetemi tanár ajánlására megbízta őt dr. Gidófalvy István királyi közjegyző, hogy legyen a Református Kollégiumban tanuló fiának, Pistukának a nevelője. Szegény fiú lévén, kenyérkereső foglalkozás hiányában talán még egyetemet sem végezhetett volna. Ott és akkor derült ki, hogy a közjegyző úr az Unió páholy egyik főmesterhelyettese, aki az akkori liberális polgári világ egyik közéleti értelmiségijeként élénk társadalmi életet élt. A naponta való találkozások, a párbeszédek, az irodában és a fehér asztalnál megforduló kolozsvári vezető réteg – köztük egyetemi tanárai – jó véleménye és saját meglátása alapján személyes meggyőződéseként fogalmazhatta meg: Gidófalvy István nemcsak a „szövetkezeti mozgalom apostola”, hanem saját szavaival „a világ legjobb embere”. A kolozsvári szabadkőművesség és a helyi szabadkőművesek iránti kedvező véleményét az első világháború időszakáig vallotta. Akkor – Ravasz Lászlóhoz hasonlóan – olyan kritikát fogalmazott meg, amely nem tette lehetővé korábbi viszonyulása fenntartását: „tudtam, hogy az 1918. évi forradalom és ennek következményei előkészítésében a budapesti szabadkőmívességnek mily nagy és végzetes része volt”. Páholytag nem lévén, nem volt honnan kilépnie.
Mindezek ellenére – miután egyikőjüket sem a vak érzelmek irányították – az egymást tisztelő, megbecsülő, sőt szerető kapcsolat a közjegyző úr 1921-ben bekövetkezett haláláig természetszerűleg fennállt. Kelemen Lajos principálisa utolsó perceiben is egykori neveltje, Pistuka mellett állt, hogy segítsen elviselni az immár közös veszteséget.
Kelemen Lajos nyilatkozata
A Magyarországba való visszatérés után nem sokkal egy délelőtt megjelent hivatalos helyiségemben valaki kíséretében – kire már nem emlékezem – Palatinus József budapesti újságíró s tőlem a kolozsvári szabadkőmívesek felől érdeklődött. Én kijelentettem akkor, hogy én szabadkőmíves soha se voltam, de ifjú éveimben a szabadkőmívességért lelkesültem s az Egyetemi Könyvtárban, mint gyakornok a szabadkőmívesség tagjainak kézirat gyanánt kiadott Kelet című folyóirata több évfolyamát átolvastam. Én csak innen s azon kívül hallomásból s több évig, mint Szentegyház utcai lakos onnan tudtam több kolozsvári közéleti ember szabadkőmívességéről, hogy lakásom előtt jöttek-mentek a közelben levő Unio szabadkőmíves páholyba.
Tudtam, hogy a régi kolozsvári szabadkőmívesség humanisztikus célokat munkált s tagjai között sok köztiszteletben állott derék ember volt. Viszont tudtam, hogy az 1918. évi forradalom és ennek következményei előkészítésében a budapesti szabadkőmívességnek mily nagy és végzetes része volt. Ezekről pár szót váltva Palatinus József egy terjedelmes névsort mutatott föl, s megkérdezte, hogy az abban foglaltakról meg tudom-e mondani, hogy szabadkőmívesek voltak-e?
Én a névsorban több felolvasottról a már előbb megjelzett alapon meg tudtam mondani, hogy szabadkőmíves volt, de többször megjegyeztem, hogy már meghaltak. Voltak olyanok, kikről megmondottam, hogy szabadkőmívességükről nincs tudomásom s másokról megjegyeztem, hogy bizonyosan tudom, hogy nem voltak szabadkőmívesek. Az utóbbiak sorából különösen jól emlékezem László Dezső kolozsvári ref. lelkészre, kiről évekig én is azt hittem mások után, hogy szabadkőmíves volt, de mikor meggyőződtem tévedésemről, különösen kötelességemnek tartottam őt egy igazságtalan megítéléstől védelmezni. Éppen így dr. Jancsó Béla orvosról, kit gyermekkora óta ismertem s vele egy házban lakom, továbbá sógoraimról, dr. id. Mikó Imre törvényszéki elnökről, és dr. Mikó Lőrinc volt unitárius egyházi titkárról, a későbbi kir. táblai tanácselnökről és feleségéről, valamint ezek fiáról, ifj. dr. Mikó Imréről, a Magyar Népközösség volt titkáráról, jelenleg országgyűlési képviselőről kijelentettem, hogy a három elsőről bizonyosan tudom, hogy soha se voltak szabadkőmívesek, ifj. dr. Mikó Imréről pedig nem tudom, hogy szabadkőmíves páholyba belépett volna. Éppen így nemlegesen nyilatkoztam több, a névsorban előfordult más névről, mint pl. dr. Kristóf György egy. tanárról, kit gyermekkorom óta ismertem.
Palatinus József néhány nevet bemondásom alapján – amint láttam ki is húzott vagy megjegyzett.
(Personal Lajos Kelemen, Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága, 593. fond)
