Teremtés

Székelykeresztúrra voltunk hivatalosak, szerkesztőségileg. Ugye, július vége, ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc, Petőfi és a Nagy-Küküllő partján fekvő kedves kicsi székelyföldi város olyannyira összenőttek az eltelt bő tizenhét évtized alatt, mint mondjuk Budapest és a Duna, Kolozsvár és a szőke Szamos, valamint Mátyás király, Nagybánya és a festőiskola, Petőfiék és Koltó, vagy éppenséggel Háromszék és Gábor Áron – a maga negyvennyolc-negyvenkilences, páratlan önvédelmi harcával.

Székelykeresztúron Petőfi kultusza mindenben – szobrokban, emléktáblákban, könyvekben, képekben, igyekezetben, levegőben, égen-földön – megtestesül, jól van ez így, s mindebből mit sem von le az, hogy szerte a Kárpát-medencében ejisze alig van olyan magyar település, ahol ne találtak volna valamilyen szálat vagy történetet, amely arról szól, hogy Petőfi ott is járt, ott is írt verset, s ott is elköltött egy ebédet vagy vacsorát. Mondom, rendben van ez így.

Szóval Székelykeresztúron Petőfire emlékeztünk a városnapok eseménysorozatába illesztetten. Hét eleji csendesebb műfajban, természetesen, ismeretlen részleteket feltáró helyi mélyfúrás adalékaitól gazdag vetített képes előadással, könyvkiállítással, unokáktól nagyszülőkig terjedő korosztályoknak kiírt rajzpályázatra érkező munkák díjazásával, reneszánsz és könnyebb műfajú muzsikabetétekkel, és persze Művelődéssel. Merthogy hivatalosak voltunk.

Az egész délutánt átfogó, estébe hajló rendezvények természetes velejárója szokott lenni, hogy főleg zárt térben és meglehetősen tömény melegben az emberek egy idő után elkezdenek pilledni, a figyelem lankadni, a gyermekek, bocsánat, a fiatalok és az annál is fiatalabbak izegni-mozogni-mocorogni, s ilyenkor kell kitalálni valamit. János kollégánk és barátunk, aki mindenesünk, nélküle mit sem érne az egész, nos ő az, aki legalább öt-hat lépést tesz a sakktáblán, mielőtt szól – képletesen és ténylegesen egyaránt. És keresztúri. Pontosabban: a Nagy-Küküllő partján fekvő kedves kicsi székely várossal összenőtt falvi. Szóval zárt térben és meglehetősen tömény melegben az emberek egy idő után elkezdenek pilledni, a figyelem lankadni, a fiatalabbja pedig mocorogni, s ilyenkor úgy kell kitalálni valamit, hogy néhány tőmondatban munkánk tárgya és lényege is beleférjen, és véle együtt valami ébresztő. Szóval: Tudják-e, miként teremtette Isten János barátunk szülőfaluját? Nem. Hát úgy, hogy minekutána megteremtette a világmindenséget, így szólt az Úr: Fiat lux. Lőn. Aztán látta, hogy jót cselekedett, s azt mondta: Fiat falva. Az es lőn.