A kissé barokkosra sikeredett címmel közölt cikk az 1859 óta jogfolytonos egyesület olyan tárának felállítását szorgalmazná, amelyben azok a tárgyi emlékek kerülnének elhelyezésre, amelyek az erdélyi magyar művelődéstörténet művelőivel voltak szoros kapcsolatban. Magyarán: használati, jellemző vagy jellegzetes tárgyaik. Természetesen nem olyanokra gondolok, mint például valamelyik tudós pohara. Az ilyen tárgyak tucatszám fordulhatnak elő, másrészt egy tudósra nem lehet jellemző a pohara, mert akkor egészen másképpen kellene meghatározni a foglalatosságát.
Nem kell túl messzire visszamennünk az időben. Olyan személyiségekre gondolunk, akik, bár már nem élnek közöttünk, de emlékezetünk még élénken reagál nevük hallatán. Így tesz memóriánk Kelemen Lajos nevére is.
Írásom alapgondolatát egyébként Jancsó Elemér Kelemen Lajos munkásságát és életművét méltató cikkéből merítettem. Nevezetesen ebből a mondatából: „Az elárvult íróasztal, amely mellett hat évtizednél többet dolgozott, nemcsak emlékét idézi, de új munkára serkentő ihletet is ad, mert tudása az általa összegyűjtött anyag, átadott tapasztalatai korszerű átértékelésben tovább élnek és hatnak a múlt haladó hagyományait kutató tudósok munkáiban.” (Korunk, 1963., 9. sz., 1215.)
Hirtelen felvillant az emlékezetemben atyai jóakaróm, Debreczeni László Horea úti kis lakásának képe. Ahogyan ott ül íróasztalánál, körülötte kézikönyvei, a falról pedig Kelemen Lajos 1940-es évekbeli fényképe tekint le. Akkor árulta el, hogy ő tulajdonképpen Kelemen Lajosnak, egyik példaképének az íróasztalánál ül és dolgozik, amely annak halála után került birtokába.
Mint tudjuk, lassan tíz esztendeje már, hogy Debreczeni László is a Házsongárdi temető lakója lett. Lakása is elárvult, majd idegenek költöztek oda. Hozzátartozói, kik vele éltek, kitelepedtek Magyarországra. Magától adódóan felmerül a kérdés, vajon hova lett az a bútordarab, amelynél tanulmányait, leveleit írta, rajzait, felméréseit készítette. Jancsó idézetének lényegére visszatérve megállapíthatjuk, hogy Debreczeni Lászlónak valóban „munkára serkentő ihletet” adott. Új tulajdonosa – ha szintén szakmabeli – gyarapította-e a könyvtárak katalóguscéduláit? Ismeretlensége miatt a kérdés egyelőre költőinek bizonyul.
Nos, ilyen jellegű tárgyakra gondoltam, amikor egy leendő gyűjtemény darabjait elképzeltem.
Ha ilyen jellegű gyűjtemény kezelésével és gyarapításával lennék megbízva, természetesen nem íróasztal-gyűjteményt állítanék össze. Mint korábban említettem, jellemző vagy jellegzetes tárgyakat próbálnék összegyűjteni. Például próbálnám megszerezni Szabó T. Attila Szótörténeti Tára első céduláját, amelyet még közel egymillió darab követett, azokat a sakkfigurákat, amelyeket Kós Károly saját kezűleg faragott ki, próbálnám megszerezni az erdélyi református egyházban 300 évet szolgált magyarherepei Herepei család címerfestményét, amelyet Köpeczi Sebestyén József festett meg, Tulogdy János turistabotját, amely oly sok Kolozsvár környéki kirándulásra elkísérte. Bizonyára sokan sokféle ötlettel tudnának szolgálni a gyűjtemény fejlesztése érdekében.
Mindezt miért írtam le? Arra szerettem volna a figyelmet felhívni, hogy a nálunk levő ilyesfajta értékeket mint letétet tekintsük mindaddig, amíg az Erdélyi Múzeum-Egyesület tárai felállításra nem kerülnek. Ott természetes környezetükbe és a legjobb helyükre kerülnének. Kelemen Lajos íróasztala is.
A fiatalság naivitásával közel három évtizede leírt soraimat ma is vállalom, de ha sejtettem volna előre érdektelenségbe fulladásukat, talán le sem írom.
1995 óta sok víz lefolyt a Szamoson, de az íróasztal ügyében előrelépés nem történt. Pedig – ugyancsak a Szabadság februári számában olvashatóan – Emil Boc polgármester úr példákat is felsorolt, kinek milyen jelentősnek tartott tárgyára gondoltak a leendő kolozsvári gyűjtemény kialakításakor. Ebből pedig nem maradhat ki – a benyújtás előtt álló kiváló más javaslatok mellett – a Kelemen Lajos munkásságára emlékeztető relikvia sem.
Mindenekelőtt le kell szögeznünk – amivel mindenkinek tisztában kell lennie –, hogy Kelemen Lajos Marosvásárhelyen született, amelyet ő maga is sokszor és jelentőségteljesen hangoztatott. Szólnia sem kellett volna, hiszen Maros menti székely volta – legendaszerűen – sokszor vulkánként tört fel lelkéből. Ezzel párhuzamosan ezernyi szállal kötődött a kincses városhoz, amelynek történelmét, művelődés- és művészettörténetét szinte senki nem ismerte olyan jól, mint ő. Ettől a várostól kapta röpke tízévnyi házasság után elvesztett, holtában is holtáig szeretett feleségét, bölöni Mikó Erzsébetet, s leányukkal, az 1939-ben, fiatalon elhunyt kicsi Erzsébettel immár a feltámadásig a Házsongárdi temetőben nyugszanak.
Hozzáértő információja alapján az íróasztalhoz tartozó széket – bizonyára nem sejtve származását – a Bánffy-palotában elhelyezett Szépművészeti Múzeum egykori igazgatója, Alexandra Rus művészettörténész használta.
Nem tudhatom, milyen tárggyal kívánja – ha kívánja – szerepeltetni Kelemen Lajost a felállítandó Kolozsvári Személyiségek Múzeumában a Magyar Unitárius Egyház vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Lehetséges, hogy az egykoron látókörömbe került íróasztal már nincs meg, elpusztult vagy nyoma veszett, lappang egykori megmentője és őrzője, Debreczeni László 1986-ban bekövetkezett halála utáni tulajdonosváltás óta. A nemes cél érdekében akár közösségi ügyben végzendő tudományos jellegű kutatás is megszervezhető lehetne.
Ha a közös erővel végzendő leletmentés sem hozna eredményt, a veszteség miatti sajnálat mellett újabb lehetőség ötlete merülhet fel. Ugyancsak magántulajdonban van az az elkallódástól megmentett pecsételő, amelyet Kelemen Lajos könyvtári és levéltári főigazgatóként használt.
