„Kövek, furcsa szobrok a kertben, amelyek nem abba a térbe valók, elhagyott tárgyak, játékok, letört faágak… Nekem ezek kincsek, amelyeket akár tárgyként, akár rögzített fotóként viszek magammal: ez a kert a kincsek, a különleges tárgyak világa” – fogalmazott Mira Marincaș. A Szatmárnémetiben született fotóművész a művészeti líceum elvégzése után került a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemre. A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó és film szakán tanít fotótörténetet és fotótechnikát.
A gyakran ismétlődő élethelyzetek, események fotókon való megörökítése a művész tudásának mérője: vajon képes-e újat létrehozni, új formába önteni a visszatérő motívumokat, szimbólumokat?
– Mesélj arról, hogy miként formálja látásunkat a fényképezés, mi az egyedisége?
– Egyetlen képzőművészeti ág, ahol az amatőrök új irányzatokat indítottak el. Fényképezéshez ott a mobiltelefon, ennek használatához nincs szabály, felszabadultan fotózni lehet bármit. Hátránya, hogy emiatt nagyon semmitmondóvá válhat a fénykép, szinte mindenki ugyanazokat a kliséket alkalmazza, ismétli. Tartalmat adni viszont már sokkal nehezebb.
– Mi a sajátossága a fotóművészetnek? Mi különbözteti meg a képzőművészet többi ágától?
– Létezik olyan meghatározás, miszerint a festészet a fotóművészetből vette át a „motion”, a mozgás, mozdulat látványának megörökítését, hogyan ábrázolja a festő a sebességet. Pillanatok alatt olyan sajátos látásmódot tudsz megmutatni, ami egyedi. Felismerés, rácsodálkozás a körülöttem lévő világra. Nem rendezem, nem alkotom meg a kép szerkezetét, mert a rácsodálkozás valamire lenyűgöz, és azt örökítem meg. Lehet, nap mint nap elmegyek mellette, amíg egyszer végre megértem, hogy ami ott hever előttem, miért van ott, és mi lehet a lényege, a szépsége, a funkciója. A Teremtő létrehozta, „kitalálta” hitrendszertől, vallástól függetlenül. Legnehezebb a tartalmas szépet megmutatni, fotón ábrázolni.
– Mennyire spontánul működnek ezek a dolgok? Hogyan fogalmazod meg a látnivalót? Hogyan lesz belőle fénykép? Sokat gondolkozol?
– A folyamaton gondolkozom inkább, az aktív séta előtt meditálok, gyaloglás közben rácsodálkozom a körülöttem lévő dolgokra. Hogy mi az aznapi téma? Ami épp gondolatban aznap foglalkoztat. Van, amihez szívesen visszatérek, így néhány év alatt összegyűl egy tárlatra való anyag.
– Számomra ezek a fotók eléggé statikusak...
– Miközben a víz felülete mozgásban van, a képen lefagy. Lelassítom a látványt, a mozgást... Most nem a sebességre gondolok, ebben a hétköznapi felgyorsított világban, ami körülöttem van – a fotókon, a képeken lelassítom. A víz tükröződése azért csodaszép, mert az árnyék a fény mellett nagyon lassan halad, ritmikus mozgást alakít ki. Érdekes látvány az is, ahogyan egy árnyék lassan leválik a falról.
– Mennyire válik ez a mozgás, az elmozdulás a múlté...?
– Szerintem nem így van, a múlt és a jövő csak a jelenben létezik, ezt alkotom meg, nincs látványtervezés, rendezés. Vagy jelen vagyok abban a pillanatban és keretbe tudom helyezni azt, ami szintézise annak a hangulatnak, vagy nem vagyok jelen, de akkor az csak leutánzás, és selejtképpé válik számomra.
– Hogyan választod meg a szereplőket? Különös dolgok kertje a kiállításod címe. Miben különös a te kerted?
– Számomra a kert az édenkerttel kezdődik, ha ezt magunknak felfedezzük és felnövünk benne, van hova visszatérni. De ha tönkretesszük? Lesz-e hova visszatérni? A kertben furcsa, oda nem illő tárgyakat is találhatunk, ottfelejtett játékot például, nagyjából ezek az elemek, amelyek megmozgatnak, visszaemlékezem gyerekkori élményre. Ezért is jelennek meg a fotókon gyerekek, akik felfedezik, mit jelent számukra a kert, lehet az udvar, a tömbházak melletti kis zöldövezetek. Kiránduláskor is számos kis kertet fedezek fel a tájban, ami velem rezdül. Ezek szép pillanatok.
– Az esztétika területéről hogyan közelíted meg?
– Manapság nagyon könnyű polgárpukkasztó képeket csinálni, számomra ezek semmitmondóak.
– Mennyire fontos közelebb vinni az embert, mi az üzenet?
– Érzéseket kiváltani, az emlékek visszacsatolása lenne fontos, hogy gyerekkorában ő is dobott kavicsot a tóba, ott is, akkor is koncentrikus körökben mozgott a víz... Vagy a körhinta esete: milyen az, amikor a világ forog körülötted, hogyan ragadod meg ezt a fotóban... Érdekes a biciklizést képben rögzíteni. Valamikor nagyon szerettem biciklizni – ezeket a látványokat művészien megragadni.
– Új munkákkal is jelentkeztél, a csillagképekkel. Hogyan kerül be a gyöngyfűzés, miben segíti, viszi előre a fotót? Hogy fogtál ennek neki?
– Fotók virtuális térbeli mozgása: ezek analóg technikával készültek, előhívószerrel, fixálással stb. Nagyon régi, emulziós módszerrel készült fotókat áztattam vízben, szárítás után beszkenneltem, kinyomtattam, majd ráhímeztem a gyöngyszemeket. Van, aki ezeket a csillagképeket az iparművészeti tárgyak közé sorolja, nálam ez a genézis: apró porszemcsékből, az ezüstnitrát porából képződik, áll össze a kép, van némi csillogása is, megtöri a fényt. Ezek az apró elemek, finom részecskék mozgatják meg a felületet, konkrétummá, valósággá alakul: visszatérés az eredethez.
– Aranyszínű meanderes rámában van az egyik. Kissé erőltetettnek tűnik. Szándékos volt?
– Igen. A kép két térre oszlik: egyik a keret, és, hogy a keret mögé láss, közel kell menj, hogy lásd a finom, apró részleteket. Olyan, mint amikor a labirintusban vagyok, keresem a kiutat, az utat saját látásmódomban, ami egyedivé tesz. Sajátos kifejezésmód, van, amikor megtalálom, van, amikor ismételem. A keret, a ráma adja a munkának a mélységet, a kép és a keret között szintézis jön létre. Ez a munka nyitómunka a következő tárlatomhoz. Ami itt a falon az utolsó, az lesz a nyitókép – gyöngyszemekből varrt világ.
– Készítesz-e rajzolással kombinált, montázsszerű fotóplasztikákat?
– Igen. Mutatok kettőt is belőlük: a kész fotókra ráfestek, ezek korróziós technikával készültek, kémiai anyagokkal dolgozom, a felületet „megtámadom”, vagy belekarcolok, vagy rárajzolok. A vegyszert feloldom, ráspriccelek a papírra, és nem festéket, hanem emulziót, fixírt használok, különböző hígított savakat, ezektől válnak, alakulnak a meleg vöröses, narancssárgás, barnás árnyalatok. Itt vannak a levéltextúrák. Első kiállításom 2006-ban volt, Belső csend volt a címe. Már akkor is a kert volt a főszereplő, ott fényképeztem azokat a leveleket, amelyek az időtlenségben függtek, csüngtek – elszáradt, elfonnyadt, elhalt állapotukban örökítettem meg, mert akkor az élet és a halál közti lebegés foglalkoztatott. Ezek a levelek áttetszőek, amikor csak a levél erezete marad meg, a köztes rész már elporladt, az enyészet részévé vált... Ezekbe is belerajzoltam.
– Gyerekként is így álltál ehhez a külvilághoz? Finom rezdüléseid a természetre, Isten teremtményeire...
– Gyerekként már érdekelt a mozgás, a természet, az univerzum megrajzolása, pontokat tettem egymás mellé, ezekből állt össze a rajz, amire felfigyelt Muhi Sándor festőművész, rajztanár, és különösnek találta ezeket. Szatmári gyerekként sosem láttam szivárványt, kérdeztem, hogy is néz ki, milyen lehet. Sokszor megrajzoltam, megfestettem az általam elképzeltet, amíg egyszer, otthon a park felett meg nem jelent a szivárvány. Ez meghatározta alkotási folyamatomat. Hogyan került a tudatalattiból a tudatba ez a látvány...
– Miért lettél fotóművész?
– Hm... Gyerek voltam, amikor otthon a padláson egy cipősdobozban régi fényképeket találtam, és próbáltam elképzelni, hogy vajon kiket ábrázol a fotó? Kik lehettek ők? Egy másik dobozban egy kisebb dobozt is találtam, fenyképezőgép volt benne, akkor láttam először ilyet. Szmena-8... Apukám mutatta meg, hogyan működik. Máris elindultam fotózni. A legnehezebb volt a növények, fák fotózása. Nagy nehezen rávettem nagyapámat, aki éppen a juharfaleveleket seperte össze, hogy lefényképezhetem-e, amint seper. Órákon át fotóztam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel, túl pici a doboz, hogyan is férhet bele ennyi kép. Visszamentem apukámhoz, aki felvilágosított, hogy valójában rossz film volt a gépben, és igazából sosem fogom látni, amiket fényképeztem. Annyira megbántott ezzel, hogy a későbbiekben sem engedtem senkit, hogy lefényképezzen. És gépet se lássak többet.
– Hogy léptél ezen túl?
– Kisgyerekként nagyon szerettem cirkuszba járni... De teltek az évek, ettől eltávolódtam, tizedikes voltam, amikor szülinapomra belépőjegyet kaptam egy cirkuszi előadásra. Igaz, annyira nem vonzott már a cirkusz világa, de mégis elmentem. Arra voltam kíváncsi, az érdekelt, hogy a cirkuszisták hogyan élik ezt a nomád életet, a vándorlást, egyszer itt, máskor ott. Beszélgetni szerettem volna velük. Gondoltam, közben vázlatozhatok, de ehhez rövidvolt az idő. Kölcsönkértem az akkori szobrásztanáromtól egy fényképezőgépet, és minden zsebpénzemet negatívokra költöttem. Egy hétig minden nap, suli után odamentem, köztük voltam, ott csináltam az első jó fotómat, ami később az egyetemi felvételis mappámba is bekerült (a többi kép szörnyen sikerült). Valójában a cirkuszisták is emberek, megtaláltam a „kulcsot”, hogyan férkőzzek emberhez, lelkekhez. Bugyboréknak hívták a lovászfiút, ő tanított meg lovat gondozni, csutakolni. Elmehettem a próbákra, az esti előadásokra. Zárt körű érdekes ez a világ. Kiskorúként nem követhettem őket, a sulit sem hagyhattam félbe.
– Következetes voltál...
– Vágytam utazni, felfedezni, de a visszatérés mindennél fontosabb.
– Hogyan kapcsolod össze a természetet, a kertet a számomra nem vonzó ipari létesítményekkel?
– Saját börtönünket építjük ezekkel az épületekkel. Megépítjük, majd elhagyjuk, nem is romboljuk le, de a természet néhány év alatt visszafoglalja, a növények benövik. Néha nagyon rosszul tervezünk, pedig sokkal szebb és egyszerűbb struktúrák léteznek a földön, amelyeket nem az ember hozta létre, például a méhsejtek szerkezetét. Mindannyian csak megfigyelők vagyunk ezen természeti csodáknak.
– Van kedvenc évszakod? Fényképész szemnek...
– A hideget nem szeretem, keveset is alkotok ilyenkor, én is a természethez hasonlóan lelassulok. Télen feldolgozom az addig fotózott munkákat, tervezek, készülök a következő találkozásra. Tavasztól késő őszig megfelelő, tökéletes a fotózáshoz, a tavasz kezdete csodaszép, de mikor a zöld túltelített lesz és foszforeszkáló zölddé válik, neonzölddé, az már nem fotózásra való, azzal nincs mit kezdenem.Borítókép: Facebook
