Az egyesület alapítása az 1867-es kiegyezést követő politikai-művelődési helyzetre vezethető vissza. A központi kormányzat nem foglalkozott eléggé a peremvidékek népnevelésével, felzárkóztatásával. Egyre jobban megerősödtek a nemzetiségi eszméket hirdető mozgalmak, egyesületek. A magyarság kisebbségbe kerülve rendre asszimilálódott. Ennek visszaszorítására, a magyar műveltség terjesztésére több vidéken különböző elnevezéssel magyar egyesület létesült. Erdélyben különösen Hunyad megyében volt feltűnő a magyarság fogyása, s onnan indult el az igény egy erdélyi egyesület felállítására. Az ötletet Haller Károly egyetemi jogtanár, Kolozsvár akkori polgármestere karolta fel, s 1884. december 27-re, a városháza tanácstermébe hívott össze értekezletet. Ezen elhatározták egy közművelődési egyesület felállítását, s megválasztották az előkészítő bizottságot. 1885. április 12-én a Vigadó (Redut) nagytermében tartották az országos érdeklődést kiváltó alakuló ülést, amelyre a torinói száműzetésben élő Kossuth Lajos is helyeslő táviratot küldött, s bejelentette tagságát. Elfogadták az új egyesület alapszabályát, amely szerint Erdély 16 megyéjére terjed ki a működési körük. Óvodák, iskolák, egyházak segélyezésével, könyvtárak, olvasókörök alapításával, kiadványok terjesztésével fogják a „nemzeti irányú művelődést” elősegíteni. Emellett pénz- és hitelintézetek, valamint gazdasági egyletek létesítését is szorgalmazni fogják. A tisztikar összetételét is meghatározzák. Egyelőre az ideiglenes elnök Haller lesz, a titkár pedig Sándor József újságíró. A szervezkedő közgyűlést augusztus 31-re tűzik ki a Vigadóba. 

Ekkorra, főleg Sándor József munkájának köszönhetően, 6303 taggal, 47 fiókválasztmánnyal és 122 000 korona vagyonnal életképes lett az egyesület. Az ülésen képviseltette magát az Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság. Minthogy akkoriban az egyesületek elnöki tisztségét rendszerint főurak viselték, némi vita után Bethlen Gábor grófot, Kis- és Nagy-Küküllő megyék főispánját választották meg elnöknek, Haller ügyvezető alelnök lett, s a fizetést élvező titkár pedig Sándor József. Az évi közgyűléseket vidéki városokban tartották nagy ünnepélyességgel: Sepsiszentgyörgy (1887), Brassó (1888), Szamosújvár (1889), Déva (1890), Marosvásárhely (1891). Az 1892-es budapesti közgyűlésen, az ottani Vigadó termében olyan politikusok jelennek meg, mint Tisza Kálmán, Apponyi Albert. Az 1894-es Tordán tartott közgyűlésen Jósika Miklós regényíró születési centenáriuma alkalmából szülőhá­zára emléktáblát helyeznek. 1895-ben Székelyudvarhelyt az alapítás 10. évfordulóját ünnepelték, meghívott szónokuk Berzeviczy Albert volt. Ekkorra már kétmillió koronán felüli vagyonnal rendelkeztek. Kún Kocsárd gróf algyógyi kastélyát és 1800 holdas birtokát az egyesületre hagyta földműves iskola létesítése céljából. Minden közgyűlésre nyomtatásban közzétett beszámoló és a helyiektől készített Emléklap füzet készült. 1891-ben jelent meg az EMKE útikalauz Magyarország erdélyi részébe Sándor József szerkesztésében. 

Időközben Haller Károly lemondott az ügyvezető alelnöki tisztségről, helyére gróf Béldi Ákost, Kolozsvár főispánját választották, majd Bethlen Gábor elnök halála után, 1897-től ő lett az egyesületi elnök. A 90-es évek második felében némileg lelassult az egyesület fejlődése, mert a kolozsvári születésű Bánffy Dezső báró kormánya magáévá tette az EMKE célkitűzéseit. Úgyhogy még az EMKE támogatta iskolák egy részét is átadták az államnak. Másrészt a főtitkárt országgyűlési képviselővé választották Kovásznán, így kevesebb ideje maradt a szervezésre. 

Egy év késéssel, 1911. szeptember 7-én és 8-án tartották az országos visszhangú negyedszázados jubileumi közgyűlést Kolozsvárt, a sétatéri nyári színkörben. Erre a királyt is meghívták, akinek képviseletében Zichy János gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter jött el. Az eseményt összekötötték az Országos Közművelődési Kongresszussal. A várost kivilágították, a fogadásokat, banketteket a New York termeiben rendezték. Este a színház díszelőadással tisztelgett. Az EMKE történetét és eredményeit Sándor József mutatta be, majd ezeket egy 594 lapos albumban tette közzé. Mint ebből kiderült: immár 4 millió koronás vagyonnal rendelkeznek, 111 megyei, városi és járási szervezetük, illetve nőválasztmányuk alakult, ezek a keleti határszéltől a fővárosig hálózták be az országot. Tagságuk meghaladta a 20 ezer főt, s így az ország legnagyobb egyesületének számítottak: 163 népiskola, 77 óvoda alapítását segélyezték, 118 község lelkészének a munkáját támogatták, 203 népkönyvtárat, 154 daloskört, több ifjúsági egyletet létesítettek, több mint 70 honismereti munka kiadásában vállaltak szerepet. 

A jubileum után vita alakult ki az egyesület további terveivel kapcsolatban, s már nem sok idő maradt a világháború kitöréséig, amikor az egyesületi munka szinte teljesen leállt. A trianoni békediktátumot követően ismételt próbálkozások, új és újabb Alapszabályzat-módosítások után sem kapott az EMKE működési engedélyt. A román sajtó irredentizmussal vádolta. Végül, mikor már működése csak a földrefor­mok után megmaradt vagyona kezelésére korlátozódott, 1935-ben megkapta az állami elismerést. Viszont két év múlva, 1938-ban a királyi diktatúra az ország minden egyesületét betiltotta. A bécsi döntés után tevékenysége főleg a március 15-i ünnepségek megszervezésére, népfőiskola működtetésére korlátozódott. Sándor Józsefet tiszteletbeli elnökként nyugdíjazták. Így aztán ő 1944 végén, mint félreállított vezető, újra beindíthatta az EMKE működését, megbélyegezve az elmenekült, „reakciós” tisztségviselőket. Ismét aktív elnökké választották, az alelnöki tisztségbe Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író került, az ügyvezetői tisztségre Asztalos Sándor jogászt, a főtitkárira pedig Kiss Jenő költőt méltatták. Sándor József 1945. június 6-án, 92 éves korában hal meg, s lényegében vele az EMKE-t is eltemették. Néhány kiadvány, népfőiskolai előadás-sorozat, 48-as ereklye-kiállítás fűződik még az egyesülethez. 1947 júniusában sajtóhadjárat indult a „feudális Magyarországot” képviselő szervezet ellen, s kijelentették, hogy „nincs helye a demokratikus Romániában”. Az utolsó alkalmazott, Kiss Jenő 1947. július 1-jei elbocsájtásával véget ér az EMKE első korszakának története. 

Az 1989-es decemberi fordulatot követően 1991 tavaszán az RMDSZ kezdeményezésére a brassói közgyűléssel újraindult az EMKE munkássága, most már mint ernyőszervezet fogja össze, támogatja és képviseli az erdélyi magyar művelődési egyesületeket.

Az EMKE-palota

Kolozsvár belvárosának egyik impozáns saroképületét vasútigazgatóságként emlegetik a polgárok, s főleg az előtte lévő buszállomással hozzák kapcsolatba. Kevesen tudják, hogy ennek hagyományos neve az EMKE-palota volna. Erre utalnak a két timpanonba illesztett évszámok is.

Az 1885-ben alapított Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, közhasználatú nevén EMKE vagyona a bőkezű adakozásoknak köszönhetően gyorsan növekedett. A tőkét mihamarabb be kellett fektetni. A korabeli Kolozsváron a legjövedelmezőbbnek egy kibérelhető ingatlan építtetése ígérkezett. 1889-ben három lehetőség is felmerült. A Redut (a városi Vigadó) öreg épületének a helyére lehetett volna egy kétemeletes, gyűlésteremmel ellátott modern szállodát építeni, másrészt a Szentegyház utca végének a meghosszabbításában két szembenálló palota felhúzására is alkalom lett volna (utóbb a katolikus egyház ide megépíttette a Státusházakat). Baross Gábor kereskedelmi miniszter a kolozsvári vasúti üzletvezetőség részére keresett megfelelő irodaépületet. Végül az ő ajánlatát fogadták el, amely szerint az új épületet 15 évre kedvező áron bérbe vették. 

Az EMKE az alkalmas eladó telkek közül a Bánffy György tulajdonát képező, az akkori Trencsin tér és Külső-Magyar utca szegletén fekvő, még beépítetlen 4300 m² területű ingatlant vásárolta meg. Ezzel ki is építtette a tér keleti sorát: már korábban felhúzták a pénzügyi és az erdészeti (most ortodox érseki) palotákat. Egyetlen földszintes, a járdára jócskán kiugró ház maradt itt 1959-ig, az utóbbi palotától északra. 

Az épület tervét a vasúti mérnökök javaslatának megfelelően az Oriold József–Endstrasser Benedek építészcég dolgozta ki, majd a felhúzásra 1890. szeptember 25-én a szerződést is megkötötték, amely szerint 1891. szeptember 10-én kellett a hatalmas épületet átadni, ugyanis szeptember 15-én már a vasutasok be is akartak költözni. A szerződést az EMKE részéről gróf Béldi Ákos alelnök és Sándor József főtitkár, továbbá a két cégvezető építész írta alá, a négy tanú között, mint ellenőrző mérnök Pákei Lajos és Ditrói József szerepelt. 

A tér felé 14, a Magyar utca felé 24 tengelyes, kétemeletes irodaépület földszintjét sávosan díszítették, mindkét irányban a középtengelybe kaput alakítottak ki, amely fölé a tér oldalán erkély is illeszkedik, a főpárkányra északra és nyugatra is timpanon támaszkodik. A két felső szint falai klinkertégla borításúak. Az első emeleti ablakközök fölé azon városok és megyék kőből faragott címerét illesztették, ahol EMKE-fiók működött. A címereket Klösz József és Bertha Mihály szobrászművészek faragták, munkadíjukat az egyesület céljaira ajánlották fel. A Magyar utcai timpanonban az építkezés évét (1891), a tér felőliben az egyesület alapítási esztendejét (1885) tüntették fel (ezek ma is láthatók). Az 1285 m² beépített területű, 120 helyiséget magába foglaló eklektikus épületnek csak a tér felőli földszintjén egy három szobából és előszobából álló lakrészt tartottak fenn az EMKE főtitkári hivatala részére. Az impozáns palota tekintélyt adott az egyesületnek. 1899-ben a Trencsin térnek az északi felét el is nevezték EMKE-térnek. 

Hanem a bérleti időszak, a 15 év hamar eltelt, s az EMKE azzal találta magát szemben, hogy a MÁV kolozsvári üzletvezetősége nem szándékozik továbbra is bérelni az épületet, inkább új székházat építtet magának. Az egyesület a korabeli Kolozsvárt nem kapott új bérlőt az épületre. Nagy kiadásokkal kisebb irodákra kellett volna felosztani. Végül abban egyeztek ki, hogy az EMKE eladja az egész ingatlant a MÁV-nak, a főtitkári hivatal 1907. október 1-től átköltözött a szemben lévő református sarokházba. Minthogy már az EMKE-palota gazdát cserélt, a tér nevét is megváltoztatták: halála kerek évfordulóján Bocskai fejedelemről nevezték el.

Az épület az államhatalmi változás után átkerült a román államvasutak (CFR) tulajdonába, s annak tartományi igazgatósága lett. 1923-ban a Kolozsvárt nyilvántartott 128 mérnökből 42 itt dolgozott. Az 1940-es évek rövid „magyar világában” visszatért a MÁV, de aztán újra a CFR tartományi igazgatósága vette vissza. Sokáig innen irányították Kolozs, Bihar, Szatmár, Máramaros, Szilágy, Fehér, Beszterce-Naszód teljes, Maros és Hargita megye egy részének a vasúti hálózatát. Jelenleg Kolozs, Bihar, Beszterce-Naszód, Máramaros, Szatmár és Szilágy megyék tartoznak ide. A tisztviselősereg úgy felduzzadt, hogy még a keletre szomszédos Eperjesi-ház egy részét is használták irodák részére. 1959-ben a dél felé fekvő földszintes ház helyére, az ortodox érsekség palotájáig felépült az új, vörös klinkertéglás szárny a vasúti közigazgatás igényei szerint. 

Az 1991-ben újra megalakult EMKE dicső múltja tanújaként tekinthet a város egyik legnagyobb irodaépületére, az erdélyiek adakozókedvének bizonyítékára.