A Kós Károly rajzolta laptól függetlenül engem is rabul ejtett a képeslapok mulandó életünk környezetének legszebb arculatait megörökítő világa. Olykor őseimet is odaképzeltem az Osztrák–Magyar Monarchia egyre szebbnek és otthonosabbnak képzelt időszakába, ahol egy székelyföldi kicsiny falunak is elégedettek lehettek a lakói, mert ők voltak az okosok, nem a gépek.
Különös előszeretettel kezdtem gyűjteni a Kolozsvár egyes részeit ábrázoló képeslapokat, amelyek a századforduló előtti néhány esztendőtől az első világháborúig szinte teljes lenyomatát adták a „kincsesnek” elhíresült városnak, Erdély egykori fővárosának. Tűéles felvételek, amelyek a műteremben készült vizitkártyákra emlékeztetnek. Nem csoda, hiszen mindkettőt ugyanazok a kiváló fényképészek – vagy inkább fotóművészek – készítették, mint a „cs. és kir. udvari fényképész” Dunky Fivérek, Ferenc és Kálmán. Egyik kedvencem az erdélyi történelem mementója – egy meggyötört képeslap –, amely a Főtér délkeleti részét ábrázolja, mélyen betekintést engedve a Deák Ferenc utcába. Középtájon jól kivehető a minorita templom barokk sziluettje. Főtéri sarkánál a Szeszák Ferenc alkotta Kárpátok őre elnevezésű szoborművel és a még eredeti formáját őrző Teleki-házzal, amelynek kijelölt traktusában dr. Gidófalvy István királyi közjegyző irodája fogadta klienseit.
Báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola üdvözlete
Ha a valóságnak megfelelően egymás után teszem a képeslapokat, kiadják Kolozsvár nagyobb utcáinak teljes hálózatát, az indóháztól kezdve végig a Ferenc József (ma Horea) úton a református (Millenniumi) templommal, a sarkain négy palotával ékeskedő vashídon keresztül a Széchenyi térig, majd a Wesselényi (Regele Ferdinand) utcát végigszelve a Főtérig. Onnan pedig háromfelé ágazva a Bethlen-bástyáig. A Kossuth Lajos (21. Decembrie 1989) utcában az unitárius kollégium és templom, majd a Kereskedelmi és Iparkamara – vele szemben a protestáns teológia épülete –, tovább az EMKE-, az erdő- és pénzügyigazgatósági-, valamint az igazságügyi palota után a Hunyadi téri (Ştefan cel Mare) Nemzeti Színház beiktatásával. A Deák Ferenc (Eroilor) utcában a Kaszinó, a minorita templom és rendház mellett elhaladva, az ökumenéban egyesült Farkas (M. Kogălniceanu) utca érintésével a Ferenc József Tudományegyetem, vele szemben a piarista rendház, a római katolikus főgimnázium, a Kalazantinum hármas egysége, a megírt sorsát el nem kerülő első városi kőszínház, a református kollégium, valamint templom szemnek s léleknek egyaránt jóleső látványa kíséretében. Nyugati irányban az Unió (Memorandumului) vagy a Jókai (Napoca) utca igénybevételével az egyik útvonalon az Egyetemi Könyvtár (akkor még ott állt a Szent György-szobor), a volt megyeház vagy a másikon a 48-as unió kimondásának helyet adó Vigadó (egykori Redut), majd a Kós-féle „kakasos” templom és a Gazdasági Tanintézet közbeiktatásával máris a Monostoron vagyunk. Az útvonalak egyes részein integethettünk volna az „ájvájnak”, a főleg vonattal érkező utasokat szállító városi gőzvasútnak, amelyet komótos haladása közben a képeslapok is megörökítettek.
Gyűjtőtevékenységem eredményességében nagy áttörést jelentett, amikor az antikváriumok is elkezdték árusítani a régi lapokat. Nem is szeretek belegondolni, hogy az addig haszontalan hely- és porfogónak minősített helytörténeti emlékek hol és hogyan végezték.
Levél Aurel Isacnak
Miután sok darabból álló és sok személy kézírását magán viselő levelezéseket dolgozhattam fel – amelyek között képeslapok is voltak –, óhatatlanul is nagy érdeklődéssel kezdtem vizsgálni, ki írta a képeslapokat kinek, milyen tartalommal. Sok esetben szöveges részük fontosabb információt hordozott, mint a látványosabb, képes felük. A lapokra is kiterjesztett kutatásaim során nagyon izgalmas felefedezéseket tettem. Azzal biztattam magam, hogy emberi mivoltomból adódóan a kelleténél jobban nem lehetek nagyobb bűnös, mert a szerencse reám villantotta mind a 32 fogból álló elefántcsont fehér fogsorát. Meg is csíptem magam olykor-olykor, hogy jól látom-e, amit látok. Az első felfedezésem a Mátyás király szoborcsoportot ábrázoló egyik laphoz fűződik, amelyet újévi jókívánságaival Balogh Árpád (1852–1934) operaénekes (1902–1914 között Kolozsvárt lépett fel) küldött kollégájának, erdőtarcsai Bende Ödön (1862–1924) „színművész úrnak Nagy Somkút (Erdélyben) Színháznál”. Miután sikeresen megfejtettem a szereplőket, olyan öröm fogott el, mint amikor a kolozsvári levéltárban megértette a többségi levéltáros, hogy a fondjegyzékben szereplő anyagok közül mit szeretnék megnézni.
Kelemen Lajos képeslapja
Miután a képeslapok keresését kiterjesztettem külföldi webshopokra is, felfedezéseim – és velük élményeim – magasabb szintre emelkedtek. Legnagyobb meglepetésemre a vásárlók szeszélyének kiszolgáltatott lapok között nagyon sok erdélyi vonatkozású feladót vagy címzettet találtam. Ezen nincs meglepődnivaló, hiszen az erdélyi történelem 20. századi hányattatásai során számtalan nemzedék tagjai hagyták el a szülőföldjüket úgy, hogy valamilyen családi emléket magukkal vittek, önmaguk régi életére és az otthonmaradottakra emlékezve. S ezek közül napjainkban olyan korosztály tagjai lépnek le örökre az élet színpadáról, akiknek ezek a papírneműk – képeslapok, levelek, fényképek – mindennél többet jelentettek.
A nyugati kereskedőt csak a lapok témája érdekli, a tartalmukat nem érti, hiszen számára valamilyen kimondhatatlan nyelven íródtak. Kivételt képeznek az ilyenek kereskedelmével foglalkozó román gyűjtők. Talán két hete lehet, hogy egy bukaresti gyűjtőtől olyan marosvásárhelyi városrészt ábrázoló képeslapot vettem, amit Kelemen Lajos (1877–1963) levéltáros-történész írt Valentiny Antal (1883–1948) irodalomtörténész, bibliográfus kollégájának. Kelemen Lajos többezres levelezésének sajtó alá rendezése közben a kézírásával kelek és fekszem, így nem csoda, ha rögtön felismertem jellegzetes betűit. Azt máig sem tudom, hogy az eladó tudta-e, miről nevezetes terméke. Én nem árultam el neki.
Az elmúlt hetekben szinte számolatlanul jelentek meg az erdélyi vonatkozású emlékek. Köztük forrásértékű fényképekkel, amelyek egyikén Kőmíves Nagy Lajosné Tessitori Nóra (1883–1969) szavaló- és előadóművész fiatalkori, ismeretlennek számító fotója aranyozta be a napom. Már-már azt gondoltam, hogy ezeket nekem válogatták ki. Mindenfajta rendszert mellőzve kerültek a kínálat kiszámíthatatlan anyagokat magába foglaló weboldalaira. Még a lélegzetem is elállt, amikor a kolozsvári Főteret ábrázoló képeslapon megpillantottam, hogy báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola (1876–1948), a marosvécsi írótalálkozó egyik háziasszonya, a Református Nőszövetség elnöke, gróf Bánffy Miklós múzsája nagy ákombákom betűi uralták a teret. Egy római régiségkereskedő árulta a lapot, ami nem meglepő, mert az ott élő, a 14. század óta ismert nemesi család sarja, Bentivoglio d’Aragona számára küldte francia nyelvű üdvözletét. Egy jó éve jelent meg Szilvássy Karola életét összefoglaló munkám, címlapján kisfia addig ismeretlen fényképével. A később előkerült lap kimaradt a kötetből, amit nem bánok, mert a könyvet agyonhallgatták, így legalább lapja révén szólhattam arról is.
Gróf Wass Ottilia levelének borítékja
Másik üdvözlőlapon Szádeczky Lajos (1859–1935) történész, kolozsvári, majd szegedi egyetemi tanár küldte üdvözletét párizsi barátjának. Egyik kézzel festett lapon – a postabélyegző tanúsága szerint – 1911. december 28-án, az újesztendő alkalmából gróf Kuun Gézáné báró Kemény Vilmát (1847–1917), Kuun Géza (1838–1905) orientalista, akadémikus özvegyét köszöntötték.
Most azért izgulhatok, hogy a még úton levők külföldről épségben érkezzenek meg.
A képeslapok kapcsán legalább egy mondat erejéig emlékezzünk meg azokról a kereskedőkről, akik ezeket a városi anzikszokat forgalmazták. Közülük is kiemelkedik kiadóként Schuster Emil díszműkereskedő, akinek hadnagyi rangot elért fia az első világháborúban hősi halált halt. Kelemen Lajos tanítványa volt az unitárius kollégiumban. Megrendült tanára annyira gyászolta, hogy Kolozsvár mindhárom napilapjában nekrológot közölt róla. A képeslapok segítségével kiolvasható és rekonstruálható emberi sorsok annyira felkeltették a figyelmem, hogy elhatároztam, segítségükkel próbálok egy várostörténetet megszerkeszteni, amelyben nem Kolozsvár látnivalói, hanem elfeledett polgárai lesznek a főszereplők, s akik korábban magukra hagyott mentorokként talán rávezetnek annak a megismerésére, milyen is lehetett a sokat emlegetett boldog békeidőkben Kolozsvár lelkülete.
Piaca van a régi borítékoknak is, a bélyegek, a pecsételések vagy egyéb jelzések miatt. Sajnos üresek, a bennük lévő egykori levél a kereskedőnek nem érték, főleg, ha el sem tudja olvasni, vagy az ott szereplő név neki nem mond semmit, ezért eldobja. Két – ebben az állapotában is – fontosnak gondolt üres borítékra leltem. Az egyiket Wass Ottilia (1829–1917) írónőnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesület jótevőjének – aki Kolozsvárt a Főtér 11. szám alatti palotáját az EME-re hagyományozta – címezték Párizsból: „CABINET DE MINISTRE DE L’INSTRUCTION PUBLIQUE ET DES BEAUX-ARTS” nyomtatott szöveggel. A levél címzése ritka formája miatt figyelmet érdemel: „Klausenburg, Transylvania, Autriche – Hongrie. A másik borítékot az 1848–49. Történelmi Lapok című folyóirat kolozsvári szerkesztőségének címezték.
Még aznap felfedeztem két „igazi” levelet, mindkettő címzettje Emil Isac (1886–1954) költő, publicista, 1920–1940 között az erdélyi és bánáti színházak felügyelője. Mindkettőt Budapestről küldték Kolozsvárra. A korábbit 1899. október 4-én címezték: „Aurel Isacu student Kolozsvár, Sétatér utca 18.” részére. A kolozsvári Egyetemi Kör olvasótermének fényképe alatt olvasható, Budapesten 1902. január 7-én írt levél egyik mondata a székesfőváros antireklámja is lehetne: „az időt csak eltöltjük valahogy ebben a gyenge városban”.
Gróf Kuun Gézáné báró Kemény Vilmát üdvözlő lap
A látókörömbe eső erdélyi relikviák legjobb esetben is csak a jéghegy csúcsát jelentik. Így is szerencsés vagyok, éppen születésnapomon két csoportképpel hozott kapcsolatba jó sorsom. Az 1909. március idusán készült felvételeken a kolozsvári Március 15-iki Állandó Bizottság tagjai, a másikon a 48–49-es Honvédegylet tagjai pózoltak, a nyomtatott tablók hátoldalán a jelenlevők teljes névsorával.
A régi, de ismeretlenségük okán mégis az újdonság varázsával ható, még feldolgozatlan szerzemények is jól mutathatják, hogy írásbeli emlékeink és hagyatékaink nagyobb megbecsülést érdemelnének. Félő, hogy a világban szétszóródott erdélyiek halála után az általuk őrzött emlékek örökösök vagy érdeklődés hiánya miatt az enyészetéi lesznek, ezáltal megsemmisülnek családi és közösségi múltjuk napjainkra egyre jobban felértékelődött, fontos mozaikdarabkái. Az erdélyi egyházi levéltárak és közgyűjtemények minden bizonnyal partnerei lesznek a magántulajdonban lévő és már kallódásnak indult erdélyi emlékanyag megmentésének. Az általam feldolgozott levél- és irattári anyagok általában az MTA gyűjteményeinek polcait gyarapítják.
Talán lélekben már újjászületett századunk okmány- és iratmentő Kelemen Lajosa, Jakó Zsigmondja és Kiss Andrása. Cseke Péter biztatásával: „Legyen eszünk, ha már volt!”
(Borítókép: Korabeli képeslapon Kolozsvár Főtere, az erdélyi történelem szimbóluma)
