Az esemény meghívottjai Józsa Erika (Concorde, Táltos RT), Cserey „Csabcsi” Csaba (Vox-T, Kriolit, Harry Tavitian, Urban Tribal Band), Lénárd „Yogi” József (Rival, Trans Express, Compact, KnockOut) és Szűcs Tamás (A Csajod) voltak. A beszélgetést Zilahi Csaba, a Kolozsvári Rádió munkatársa, az Erdélyi magyaRock 1970–2010 kötet szerzője moderálta, aki felütésként röviden felvázolta, miért fontos visszatekinteni az erdélyi magyar zenészek múltjára, hogyan küzdöttek meg a hetvenes-nyolcvanas évek tiltásaival, miként élték meg a rendszerváltást a kilencvenes években, és miként alakult át a koncertszervezés, a közönséggel való kapcsolat az utóbbi évtizedekben. A beszélgetésben négy korszak rajzolódik ki, mindegyikhez egy-egy megszólaló személyes történetei kapcsolódnak.
Nem lehetett „csak úgy” koncertezni
A hetvenes évekről Józsa Erika énekesnő mesélt, aki úgy emlékezett, hogy a zenekaroknak rengeteg akadályon kellett átverekedniük magukat, amíg színpadra állhattak. Egy koncertet nem lehetett csak úgy megszervezni, mindenhez papír kellett, jóváhagyás, gyakran a cenzúra is közbeszólt. A szervezők szerepét az intézmények, a kultúrházak, a színházak vállalták, a zenészek így jártak településről településre. Sokszor bizonytalan volt, hogy eljutnak-e a következő állomásra, vagy megtarthatják-e a koncertet. Józsa Erika úgy emlékszik vissza, volt, hogy a dolgokat hirtelen, egyik pillanatról a másikra állítottak le, tiltottak be. Zilahi Csaba és Józsa Erika azt is elmondták, hogy a plakátokra nem lehetett kiírni a zenekarok nevét, mert a cenzorok nem akartak helyet adni az olyan idegen eredetű szavaknak, mint például a Concorde. „Ez már gyanús volt, mert beszivárgott a Nyugat” – mondta Zilahi.
A stúdiófelvételekhez is szigorú feltételek kapcsolódtak. Csak Bukarestben és Kolozsváron volt lehetőség hivatalos rögzítésre, a magyar zenészeknek pedig még nehezebb volt hozzáférni ezekhez. „A magyar nyelvű dalokkal mindig gyanakvóan bántak. Úgy éreztük, kettős mérce van” – mesélte Józsa Erika. Ennek ellenére sikerült közönséget találniuk. A fiatalok szomjaztak az új zenére, és ahol koncertet engedélyeztek, ott zsúfolásig telt a terem.
„A hangulat mindig felszabadító volt, mintha kiszakadtunk volna a hétköznapok szürkeségéből. A közönség velünk együtt élte meg, hogy létezhet más világ is” – emlékezett az énekesnő.
Cserey Csaba csatlakozott Erika történeteihez, elmesélte, ő a hetvenes évek elején alapított zenekarokat a barátaival, akikkel saját szerzeményekkel próbálkoztak. Kultúrházakban rendezett előadásokon, két-háromnapos turnékon vettek részt. „Elmentünk, játszottunk egy-két napot, és a harmadikat már lehet, hogy lefújták. De ez így szép élmény volt abban az időben” – mondta. Cserey Csaba 1977-ben került Csíkszeredába, akkor alapították a Vox-T zenekart. Zilahi Csaba megjegyezte, ma már elképzelhetetlen lenne, hogy egy zenekar koncertjeit mondjuk a Kolozsvári Állami Magyar Színház szervezze.
Az 1989 utáni időszak: felszabadító, de zavaros
A rendszerváltás utáni időkről Lénárd Yogi József, a KnockOut frontembere beszélt. Szerinte a kilencvenes évek eleje felszabadító, de egyben zavaros is volt. Visszaemlékezett, hogy az első koncertturnéjuk a Trans Express-szel volt 1987-ben, amelyet a marosvásárhelyi színház szervezett.
Ezután a Compact zenekarral profi időszak kezdődött, amikor komolyan megszervezett koncertturnékon vehettek részt. „Úgy képzeljétek el, délelőtt próbáltunk az Equinox klubban, és este már Bukarestben játszottunk úgy, hogy repülővel mentünk oda. A romániai közönség nagyon kedvelte a zenekarunkat” – fogalmazott a frontember.
Más világ jött 2010 után
Zilahi Csaba arra hívta fel a figyelmet, hogy a 2010 utáni években alapvetően megváltozott az erdélyi magyar zenészek helyzete. Szerinte olyan korszak köszöntött be, amelyről a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes években még álmodni sem lehetett. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy erdélyi zenészek Magyarországról kapjanak támogatást lemezfelvételre, vagy meghívják őket magyarországi fesztiválokra.
A 2010 utáni időszakról Szűcs Tamás, A Csajod zenekar frontembere mesélt. Az ő történeteiből már egészen más világ rajzolódik ki. Ma a plakátok helyét a közösségi média veszi át. Együttesével az interneten hirdetnek, ha lemezt, turnét, fellépést szeretnének, azt ők maguk szervezik meg. Volt, hogy a zenekarával a stúdiózást, a videóklip-forgatást pályázati források segítségével valósították meg. Tamás a menedzseri feladatokat a dobossal, Lőcsei Zsolttal közösen látja el.
Magyarországi fellépések: van, aki sosem jutott ki
A beszélgetés egyik központi témája a magyarországi fellépésekhez és kapcsolatokhoz fűződő nehézségek voltak. Józsa Erika felidézte, hogy bár sikerült kapcsolatokat kiépíteniük, ezekért nagyon sokat kellett dolgozniuk. Kapcsolataik többnyire úgy alakultak ki, hogy magyarországi zenészek érkeztek Erdélybe folklórt kutatni, s ezeken az alkalmakon barátságok szövődtek. Így ismerkedtek meg többek között a Tolcsvay testvérekkel, Sebő Ferenccel és a korszak más jelentős alakjaival. Amikor később turistavízummal Magyarországra utaztak, meghívásokat kaptak klubokba. Erika emlékei szerint a hetvenes évek második felében már a Muzsikás együttes társaságában is felléptek. Ezeket a fellépéseket a magyarországi zenészek nagy bizalommal szervezték, hiszen előzetesen sosem hallották őket játszani.
A vízumkérdés azonban komoly akadályt jelentett. A zenészek sokszor hiába kaptak meghívót, a román hatóságok nem adtak engedélyt a kiutazásra. Erika elmondta, hogy a bukaresti koncertszervező iroda rendelkezett döntési joggal, és bár neki sikerült kiharcolnia egy turnét az Interkoncert meghívására, ehhez nemcsak kapcsolatokra, hanem némi „szilvapálinkás diplomáciára” is szükség volt. Hangsúlyozta, sok zenekar soha nem jutott ki Magyarországra, így teljesen ismeretlenek maradtak a határ innenső oldalán.
Zilahi Csaba kiemelte, gyakorlatilag Józsa Erikáék voltak az egyetlen erdélyi magyar zenekar, amely Magyarországon felléphetett a hetvenes, nyolcvanas években. Példaként hozta a Metropol Groupot, amely háromszor próbálkozott, mindannyiszor hiába: annak ellenére, hogy volt hivatalos meghívójuk Budapestről, a román hatóságok nem engedték ki őket az országból.
Cserey Csaba elmondta, neki sem volt lehetősége Magyarországon fellépni, holott számos zenekarban játszott, és stúdiózenészként Bukarestben is tevékenykedett. Kelet-Németországba ugyan kijutott néhány koncert erejéig, de Magyarországra sosem.
Lénárd Yogi első magyarországi fellépésére a kilencvenes években került sor. Később a Moby Dickkel turnéztak, sőt a Szigeten is felléphettek, ahol egy napon zenéltek a korszak egyik világhírű zenekarával, a Jethro Tull-lal. Yogi hangsúlyozta, hogy ezek a lehetőségek a kilencvenes évektől nyíltak meg, és életre szóló élményt jelentettek számukra.
Szőcs Tamás első magyarországi koncertjét a budapesti Oktogon Bárhoz kötötte, ahol temesvári banda előzenekaraként léptek fel. A kapcsolat személyes ismeretség révén alakult ki: az első kislemezüket Temesváron rögzítették.
Az örök kérdés: meg lehet élni a zenélésből?
A beszélgetésen a fizetések kérdése is előkerült. A hetvenes és nyolcvanas években csak azok kaphattak hivatalos fizetést, akik letettek egy vizsgát, és hivatásos zenészként jegyezték őket. Egy fellépésért legfeljebb 200 lejt fizethettek. Erika szerint sokszor előfordult, hogy semmit sem kaptak, de a közönség lelkesedése mindent kárpótolt. Felidézte, hogy olyan körülmények között is megtartották a fellépéseket, amikor a nézők kabátban ültek a hidegben, vagy a koncert közben elvették a villanyt, és gyertyafénynél kellett befejezniük.
Yogi szerint a helyzet ma hasonló: aki magyar nyelven, főleg rockzenét játszik Erdélyben, az szükségszerűen amatőr marad. A gázsi és a tiszteletdíj inkább kiegészítésként szolgál, amelyből jobb hangszereket lehet vásárolni, de biztos megélhetést nem nyújt. Úgy vélte, ma a koncertekkel ugyan több pénzt lehet keresni, mint a kilencvenes években, de ez még mindig amatőr szint.
Cserey Csaba már iskolásként elkezdett zenélni, és bár rövid ideig próbált más munkát vállalni, végül a zenét választotta hivatásául. Fellépett vendéglőkben, lagzikban és bálokban, mert ezekből tudta fenntartani magát. Hangsúlyozta, hogy a felvételekért kapott fizetés rendkívül alacsony volt, de a fellépések és a tanítás hosszú éveken át biztosították a megélhetését.
Józsa Erika a beszélgetés végén azt mondta, hogy pontosan nem emlékszik, mekkora gázsit kaptak egy-egy turnén, de biztosan nem volt jelentős. A legtöbb zenésztársának emellett rendes állása volt: sokan konzervatóriumot végeztek, és zenetanárként dolgoztak. Úgy fogalmazott, a koncertekből senki sem tudott megélni. Tamás hozzátette, bár zenekaruk több lemezt megjelentetett és rendszeresen turnézik, a zenélésből nem tudnak megélni, ez számunkra inkább szenvedély.
A kerekasztal-beszélgetés végén Zilahi Csaba és Szőcs Tamás meglepetéssel készültek, amelyet nagy titokban őriztek. A Csajod zenekar frontembere gitárt ragadott, s felcsendült a cikk elején idézett Beatnemzedék című dal. Spontán jam session vette kezdetét, Tamáshoz Csaba is csatlakozott, Józsa Erika pedig meghatódva hallgatta, ahogy szerzeménye életre kelt a Bánffy-palota falai között.
