Sokféle kihívásnak kell megfelelni
– Közösségi oldaladon olvastam a következőket: „Istentől életet kaptam, Erdélytől öntudatot, Kolozsvártól otthont, nagyszüleimtől hitet, szüleimtől szeretetet, tanáraimtól tartást, barátaimtól megbecsülést és kritikát. Mindezekből az marad érték, amit sikerül továbbadnom.” Ez számodra örökzöld irányvonal, vagy menet közben még változhat?
– Nem hinném. Túl mélyen gyökerező, elemi krédó ez, amely akkor változhatna, ha én magam is gyökeresen megváltoznék.
– Miben nyilvánul meg ez a krédó?
– Az első és nagy szerelmem a régészet. 1987-ben, tízéves kisdiákként vettem részt az első ásatáson a Tordai-hasadék fö- lötti platón, egy bronzkori halomsíros temető feltárásán. Később, 1991-től a nyári vakációim nagy részét a Balaton mellett, Zamárdiban töltöttem, ahol évről-évre Európa legnagyobb avar temetőjének feltárásában segédkeztem. Visszatekintve elmondhatom, hogy az volt kamaszkorom legboldogabb, és talán a legmeghatározóbb része. Napi nyolc-kilenc óra kemény fizikai munka mellett is élmény volt ennek a csodálatos, rendkívül gazdag temetőnek a feltárása. A magyar régészet olyan óri- ásait ismerhettem meg itt, mint Bóna István és László Gyula. Ezen az ásatáson tanultam meg a munka becsületét, és itt döntöttem el, hogy régész leszek. Később Budapesten végeztem el a régészet szakot, majd Kolozsváron, a diplomám honosítá- sához megkövetelt különbözeti vizsgákat követően lettem ré- gész-történész, de érdeklődésem középpontjában mindvégig a késő népvándorlás és honfoglalás kora, illetve az Árpád-kor kutatása állt. Hazatérésem után a közelmúltig az Erdélyi Történeti Múzeumban dolgoztam, azonban sokasodó közéleti vállalásaim mellett egyre kevésbé tudtam a kutatásra figyelni, ezért nehéz szívvel, de úgy döntöttem, hogy felfüggesztem a muzeológusi munkát. Azzal áltatom magam, hogy átmeneti a helyzet, de be kellett látnom, hogy nem lehet egyszerre több lovat becsülettel megülni. Mindkét vállalás teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy ott van a gyarapodó család, s ha felaprózza magát az ember, sehol sem lesz képes megállni a helyét.
– Mikor és minek hatására érlelődött meg benned a közösségszolgálatra való késztetés?
– Engem leginkább az otthonról hozottak toltak ebbe az irányba. Ma is a fülembe csengenek Erzsébet nagymamám szavai: Tanulj honszerelmet, tanulj lelkesedni! De biztos, hogy hajlam is kell ahhoz, hogy valaki erre a pályára álljon. Amikor válaszút elé érkeztem, azzal az erősen vitatható érvvel tudtam továbblépni, hogy a közösségünk jelenlegi helyzetében fontosabb az építkezés vállalása, mint a múlt kutatása. Nem cifrázom, tudatos döntést hoztam, amellyel a közösségszervezési tevékenység javára a mindennapjaimból erőszakkal kiszorítottam a régészetet, s ezért most is furdal a lelkiismeret. Bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálom azt a feladatkört, amelyben mindkét hivatás megfér egymással. Talán a gyalui várkastély lesz az a pont, ahol amúgy is találkozik a múlt és a jelen, a gazdag történelmi keresztmetszet összefér a közösségszervezéssel és a jövő alakításával.
- Tulajdonképpen minek érzed magadat: politikusnak, aki civil világot épít, vagy civilnek, aki próbál hatni a politikumra?
– Klasszikus értelemben a politikus a polisz, azaz a város és a közösség ügyeit szívén viselő polgár, aki részt vesz a közéletben. Ilyen értelemben minden felelősen gondolkodó közösségi ember politikus, velük együtt én magam is. Más, napi és pártpolitikai értelemben, már jó ideje nem érzem magam annak. Volt benne részem, lelkesen csináltam, amíg tudtam, de úgy érzem, hogy nem rám szabták azt a zakót.
Közeli és távolibb közveszélyek
– Kolozsvár és Erdély vonatkozásában eddig csak a „hagymakupolás honfoglalás” tényét éltük és éljük meg, de már felrémlett egy másikfajta „honfoglalás” veszélye is. Szerinted mi várható itt nálunk, tíz-húsz év múlva?
– A hagymakupolás honfoglalásról sokat beszélhetünk, de az olvasóközönség jól ismeri a folyamat lényegét. A helyzetet még cifrábbá teszi, hogy az erdélyi magyarságot igencsak megtépázták az elmúlt évtizedek. A kommunizmus, a nagy kivándorlási hullámok és az 1989 utáni új világ, amelytől sokan várták jóhiszeműen, hogy pár év alatt – közösségi értelemben is – minden gondunkat megoldja. Nem így történt, s mindeközben a közösségi immunrendszerünk egyre gyengült. Jött a sötét funari majd a csalókán délibábos poszt-funari korszak, és ma már az is látható, hogy a nagyreményű Európai Unió is egyfajta cinizmussal viszonyul az erdélyi magyarsággal együtt az európai őshonos kisebbségek ügyéhez. Jelen pillanatban a hagymakupolás honfoglalásnak semmi sem vet gátat, és mi ebből a helyzetből csakis akkor jöhetünk ki jól, ha mindezek dacára, az építkezésre összpontosítunk. Anélkül, hogy bezárkóznánk, a saját közösségeinket kell felmérnünk, megerősítenünk, és szükség szerint újraszerveznünk. Szemléletváltás kell, mert túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy belefeledkezzünk a minket ért méltánytalanságokból és sérelmekből fakadó önsajnálatba. Letargia helyett csakis egy céltudatosan tervező, aktívan építkező közösségként lehetünk újra versenyképes és megkerülhetetlen része Erdélynek és Kolozsvárnak.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
