Különös reményekkel vágtunk neki az 1956/57-es egyetemi tanévnek (pár hónappal debreceni „bolyais” látogatásunk és a szomszédos diáksereg itthoni fogadása után); az intézményi önkormányzatiság csíráit kezdtük éltetni, valóságba ültetni, a szabaddá váló Kossuth rádiót izgatottan hallgatni, a házsongárdi írósírokat gondozni, majd gyertyát gyújtani nobember elsején - a bőrkabátosok éber figyelme mellett; akik aztán napok, hetek, hónapok teltével egyre agresszívebben mutatták ki jelenlétüket; a fogdmegek közülünk emelték ki társainkat, például Páskándi Gézát. Elkezdődtek a katonai bíróságon a perek. Meg a szekus beszervezési kísérletek. És 1958 februárjában, Budapestről érkező pártküldöttség élén, leszállt a kolozsvári állomáson Kádár János, s a kivezényelt tömeg, a székelyharisnyába öltöztetett diákok döbbenetére a lerobbant állomásteret Kolozsvár főterének mondta. Egyúttal pedig közölte, kinyilvánította országa nevében, hogy nekünk, Romániában élő magyaroknak milyen jól megy sorunk, szabadságban élünk - Magyarországnak pedig semmi követelése nincs Romániával szemben.
Ötvennyolc, illetve hatvan év múlt el a történtek óta; és mi, így-úgy túlélők, mangunkat valamiképpen (ha korlátoltan is, ha ügyészi vagy olykor csendőrszemektől kísérten) szabadnak vélők - emlékezhetünk és emlékezünk az egykori Bolyai Tudományegyetem központi épületének közelében általunk emelt emlékműnél. Nem parancsra jövünk ide, évről évre, nem valakik sugalmazására, hanem mert szükségét érezzük az együttlétnek, az összetartozásnak, a cselekvésnek. Jövőnk reményében. Illúziómentesen, ám gerincünkre vigyázva. Fel nem adva a hitet, hogy lehet gerinctörésmentes - és nem is gerincferdüléses fiatalokat nevelni.
Ünnepeljünk ezzel a reménnyel, minden külső körülménnyel szembeszállni tudó akarattal, egy korszerű, változásában baráti szellemű Kolozsvár világán dolgozva - lebontva önmagunkban is a határokat.
Kántor Lajosnak, a Kolozsvár Társaság elnökének október 23-i ünnepi beszéde a kolozsvári sétatéri '56-os emlékműnél
