Mikor e sorokat írom, még nem tudni, mi lesz a sorsa a 13-as kormányhatározatnak. (Jó szám ez a 13, nekem mindig bejött). És mielőtt azt hinnék, teljesen elment az eszem, s ilyen embert és idegrendszert próbáló nehéz időszakban értelmetlenül viháncolok egy komoly napilap hasábjait pazarolva, hadd nyugtassam meg a kedves olvasót: nem ment el, sőt most jött meg igazán.
A 13-as kormányhatározat gyalázatos. Ezen nincs mit szépíteni, árnyalni, szemlélni különböző szemszögekből. Akárhonnan nézzük, ennek nem lett volna szabad így megszületnie. De ha már meglett ... hát kihoztuk belőle a legjobbat! Arra jó volt, hogy végre nagyon sok ember fejében kicsapódjon a biztosíték, hogy szinte percek alatt elfelejtsen minden beletörődést, apátiát, legyintést, tehetetlenséget. Hirtelen ezrek fejében gyúlt ki a régen hasznavehetetlennek hitt kis piros égő: TENNI KELL VALAMIT! És akkor már nem számított, hogy este van, hogy hideg van, hogy másnap munkanap... menni kellett, szólni, hogy itt vagyunk, hogy nem tetszik a rendszer, hogy nem lettünk még komplett agyatlan zombinyáj, hogy nem veszünk be éppen minden maszlagot, hogy igenis igényünk van rá, hogy azok, akik minket képviselnek, elszámoltathatók legyenek, hogy igényünk van rá, hogy az érdekünkben dolgozzanak. És a következő napokban minden eddiginél többen néztek utána, mi is a gond a Btk.-val, tanulmányoztak paragrafusokat és olvastak elemzéseket a helyzetről. Felfedezték, hogy van factual.ro – ahol a közbeszédbe került kijelentések igazságtartalmát, tényszerűségét elemzik. Kicsit ráébredtek, hogy mégiscsak el kellett volna menni szavazni, kicsit megtapasztalták, hogy van súlya annak, hogy hányan emelik fel a szavukat. És igen, sokan most tudták meg, hogy a politikusok az ország törvényeit nem az emberek és a demokratikus jogállam hatékony működése céljából hozzák, hanem a saját befolyásuk növelésére, egymás ellen irányítható fegyverként, hatalmuk bebetonozására használható eszközöknek tekintik.
És aztán felbukkant ez a tábla Sepsiszentgyörgyön a „Jos volanu” felirattal – és akkor tudtam, hogy valami hatalmas dolog történt még – a román közéletben zajló fontos folyamatokkal párhuzamosan öntudatra ébredtünk MI, ERDÉLYI MAGYAROK. Végre, végre állampolgárként, a történések aktív részeseiként jeleztük, minden eddigi petíció és gyertyás tüntetés, és zászlómizéria és táblaügy fölé emelkedve, hogy itthon vagyunk ebben az országban. Bár nem lakunk Bukarestben (Teleorman sincs Bukarestben!) ugyanúgy ránk is tartoznak a „nagy ügyek”, mi is ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazokban a rohadó kórházakban szerzünk nozokomiális fertőzést, mint Petrica vagy Mitica. Mi is kimentünk, mi is azt mondtuk: a kormány, a kormánypárt ne mentegesse a korrupt politikusokat, s különben is, mi már Nagy Feró óta tudjuk, hogy „hazudni, csalni, csúnya dolog”. Nem csak kisebbségi jogokat tudunk követelni, hanem a többségiekkel minket összekötő problémákban is van véleményünk, nem sunyítunk, nem számítgatjuk, hogyan is húzhatnánk hasznot a helyzetből, hogyan is legyünk a mérleg nyelve.
És jelent még mást is ez a 13-as: megméretkezett élő egyenesben a képviseletünk, és bizony nagyon kevésnek találtatott. És sajnos ezen sincs mit nagyon árnyalni, mérlegelni. Adott volt egy helyzet, amikor nagyon gyorsan és nagyon határozottan azt kellett volna mondani: a magyar embereket képviselő szervezet ismeri a diplomácia és a taktikázás művészetét, azonban az alapvető erkölcsi, emberi értékek mindezek fölött állnak. A szervezet nem mondta. Kivárt. Fogalmazgatott, körülményeskedett, árnyalgatott, magyarázott, kontextusba helyezett. Rosszul tette. Ez a szituáció ugyanis igen egyszerűen a fekete-fehér kategória, még akkor is, ha ritka az ilyen. Fel kellett volna ismerni...
Nem tudni mi lesz sorsa a 13-as határozatnak. Talán visszavonják, talán nem. Talán megvitatják majd a parlamentben a Btk. vonatkozó bibis passzusait, talán mégis az lesz a végeredmény, hogy a PSD kiszedi a „penalokat” a szószból – hiszen övék a parlamenti többség.
Egy dolog azonban biztos: Románia polgárai nemzetiségtől, vallástól és sok egyéb megkülönböztetéstől függetlenül, az elmúlt héten példát mutattak civil kurázsiból, emberségből, méltóságból, összefogásból – minden olyan értékből is attitűdből, amelyek a demokratikus társadalom ismérvei, s amelyekről nemrégen még azt hittük, végleg elvesztek a modern kampánystratégiák, a post-fact kommunikáció és egyéb szörnyszülöttek áldozataiként. És hihetetlenül büszke vagyok magunkra, erdélyi magyarokra, hogy ezt képesek voltunk meglépni, hogy végre úgy viselkedtünk, mint aki otthon van az országában. Végre sikerült levetni a lassú halálra ítélt enklávé szélmalomharcosának jelmezét. Végre állampolgárok voltunk – a szó legnemesebb értelmében. És mindezt felsőbb utasítás, irányítás nélkül – csupán azért mert így diktálta a lelkiismeret.
Örkénytől tudjuk: „az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik.” Tőlünk ennyi tellett ébredésünk első hetében. Szép munka. Folytassuk!
