Az állam és intézményei iránti bizalom kényes, változékony, de fontos dolog: kéz a kézben jár a törvénytisztelettel, a társadalom fejlődésének lehetőségével. Amint az állampolgároknak az állami keretekkel szembeni bizalma csökken, távolodik a rendezett, jól működő társadalom eszméje, nő az engedetlenség, a szabálysértés mértéke. Az ingatag keretek, a fejletlenség és fejetlenség amúgy is, de a jelenlegi helyzetben különösen aggasztó lehet.
A napokban tüntetők gyűltek a kormányépület elé Bukarestben, akik a gyülekezések tiltására, a távolságtartás szabályaira fittyet hányva, sokan egymást átkarolva tiltakoztak a veszélyhelyzet bevezetése, az újabb járványügyi szabályozások ellen. A román és a magyar sajtó közösségi oldalain közzétett hírek, tudósítások nyomán számos olyan hozzászólás olvasható, amelyek azt tanúsítják, hogy az emberek egy része nem ért egyet a pandémia megfékezésére szánt állami korlátozásokkal, más része egyszerűen nem is hiszi el, hogy járvány van. Ezek a kommentelők, - akárcsak a Bukarestben kivonult tüntetők egy része – úgy véli, hogy valamilyen különös, homályos célú, világméretű összeesküvés folytán a kormányok járványveszéllyel áltatják az embereket, és a sajtó, vagy esetleg bizonyos influenszerek ebben kiszolgáljk őket.
Az ugyanmározók haragszanak a világra, az Egészségügyi Világszervezetre, az államra, mert korlátozza szabadságjogaikat; tiltakoznak, elutasítják, esetenként áthágják a szabályokat, amelyek főként azt a célt szolgálják, hogy a vírus terjedésének mértékét csökkentsék a közösségben.
Nyilván, minden embernek szíve-joga, hogy miben hisz, amint annak megítélése is, hogy mennyire bízhat az államszervezetben. Igen, egy olyan államban élünk, amelynek intézményeiről és politikusairól nemigen lehetne a hatékonyság, tolerancia, széleskörű gondolkodásmód példáit mintázni. Igen, ez egy olyan állam, amelyben meggyúlhat a páciens gondatlanság miatt a műtőasztalon, ahol az egészségügyi miniszternek személyesen kell ellenőriznie a kórházak megfelelő működését, ahol a járvány által sújtott országokból visszaérkező emberek százai zsúfolódnak össze a határon, ahol a politikai játszmák közös nevezője a magyar közösség jogainak és fejlődésének visszaszorítása, s egy européernek vélt államfő politikai eszköztárának is ugyanolyan lényegi kelléke a „magyar kártya”, amint a szélsőséges nacionalizmus élharcosaié.
És igen, vannak médiaorgánumok, amelyek a válsághelyzeteket világvége-hangulattal körítve tálalják; sokszor szűrni kell az információkat, de a mozaikkockákat össze lehet ésszerűen rakni. A történések attól függetlenül is zajlanak, hogy miként mutatják be őket. Másrészt, állam és sajtó régesrég a játszma –szükséges– része, ezért nem élünk természeti törvények szerint, és nem füstjelekkel tájékoztatjuk egymást a távolabi történésekről.
A kérdésnek van egy erős morális vetülete is, éspedig az, hogy ha valaki nem is hiszi el, hogy járványveszély van, legalább az embertársai érdekében alkalmazkodnia kellene az elvárásokhoz és ugyanúgy betartania azt a néhány alapvető szabályt mint a többi. Másrészt, ha valaki nem hisz valaminek a létezésében, akkor vélhetőleg értelmetlen annak a valaminek a morális szempontjaival érvelni is.
Miközben ezeket a folyamatokat és várható kimenetelüket latolgattam, eszembe ötlött egy érv, amely nem humanitárius, vagy morális oldaláról közelíti meg a problémát: a francia matematikus-filozófus, Blaise Pascal „szerencsejátékos érve”. Pascal az Istenhit kérdése kapcsán fogalmazza meg azt, hogy ha az ember szerencsejátékosként méri fel a lehetőségeket, akkor a józan, ésszerű döntés az, hogy a „tétjét” arra a lapra tegye fel, hogy Isten létezik, ha nincs is bizonyíték rá. A szerencsejátékos érve szerint, a legésszerűbb a lehető legnagyobb nyerési esélyt és a lehető legkisebb vesztési esélyt alapul venni. Ugyanis, ha az ember Isten létezésére teszi a tétjét, az örök életet nyeri jutalmul. Ha adott esetben téved, akkor sem veszít annyit, mint amikor Isten nemlétezésére alapozva éli életét, és ez téves döntésnek bizonyul.
Pascal érvét a koronavírus-járványra átírva: egyértelműen nagyobb a nyerési, azaz a túlélési esély, ha a „hitetlen” is „arra tesz”, hogy a járvány valós, eltűri azt a kevés kényelmetlenséget és betartja a szabályokat, mint ha mindkettőt elutasítja. Továbbá, az államhoz és szabályozásokhoz való viszonyuláson túlmenően, arra is gondolhatnak a kétkedők, hogy pontosan azért nem szembesültek a járvány legsúlyosabb „bizonyítékával”, közeli közösségük, családjuk valamelyik tagjának megbetegedésével, mivel sok-sok ember lemondott kényelméről, megszokott életviteléről és betartotta a szabályokat.
