Mindkét történet konfliktusos, egyaránt válságos helyzetet eredményező. Az úgynevezett támadott, de mondjuk inkább kontestált fél replikájában kilép az addigi dialógusgyanús viszonyból, ahol van némi remény a párbeszédre, az érdemi vitára. Ehelyett mintha csak matekelne egyet, behelyettesíti magát a képletben a nemzettel, s mint ilyen, áldozatként, merénylet célpontjaként statuálja magát. Ezzel a miniszter erkölcsi piedesztálját megkérdőjelező ellenzéki párt románellenes, a magyarországi pedagógusokkal szolidarizáló bárki – akiről tuggyukmihogyki – valójában az általános krízissel megküzdő nemzeti kormány ellen agitál. S ezzel még inkább tolja a dollárbaloldal szekerét. Ez a dollár, meg a balos elkötelezettség így összehegesztve tényleg kedves nyelvi lelemény. Ilyen alapon már a jenjobboldal sem lesz meglepő, ha felbukkan holmi propagandaszószban fel-alá úszkálva.
Komolyra fordítva: az a tényleg elgondolkodtató, ahogyan egy politikai mérkőzést teljesen lecsupaszítanak, mintha dedós gyerekek gyülevész tömege lenne a társadalom (és itt máris elnézést kérek a különféle gondokkal küszködő kiskorúaktól, náluk legalább ott van a felzárkóztatásban rejlő csekélyke sansz), sőt mi több, teljesen elterelik eredeti értelmezési keretéből. Ha galádság, és Románia schengeni csatlakozásának megfúrásával egyenértékű egy doktori dolgozat szakmai kételyeinek tisztázása, akkor logikailag az következne, hogy „békeidőben” majd lehet kontestálni, mint ahogyan a tanárok is tőlünk nyugatra most akkor lennének igaz patrióták, ha hirtelen még találnának egy lyukat a nadrágszíjon, s nem keltenék itt a hangulatot. Mindkét esetben a nemzet hálás lesz: utólagosan kiszámlázza azt a temérdek kiló köszönetet.
