Valamennyien szeretnénk, ha többen választanának környezetkímélő járműveket. A kerékpár egy Kolozsvár méretű városban eszményi közlekedési eszköz lehetne, hiszen a távolságok a legtöbbször nem olyan nagyok. És persze, valamenyien szeretnénk, ha létrejönne az ehhez szükséges infrastruktúra. Ebbe az irányba történnek lépések, ez tagadhatatlan: egyre több a kerékpársáv, van biciklikölcsönző rendszer. Lehet mindezekből sokkal több és jobb, de vegyük figyelembe a topográfiai feltételeket, a város, különösképpen a belváros szerkezetét s azt, hogy a Mátyás királyt látott épületek között egyáltalán mennyi hely marad bárminek. Annak is örülnénk, ha a gépkocsivezetők gondolkodásában beállna az az alapvető változás, amely minden jelentős módosításnak a legnagyobb akadálya. Az, hogy mindenki mindenhova csak és csakis autóval hajlandó elmenni, lehetőleg ajtótól ajtóig. Bárhova parkolva, ahol a jármű elfér: járdára, biciklisávra, mindegy. És sorolhatnám, hogy mi minden kellene még ahhoz, hogy a város ne legyen bizonyos órákban egyetlen fullasztó, benzinfüstbe burkolózó, tülkölő dugó.
Ezért e sorok írója szívből támogatja azokat a kezdeményezéseket, amelyek a személygépkocsi felől a bicikli irányába tolnák el a súlyt, jogokat és lehetőségeket teremtve a kerékpárosoknak. De ugyanakkor bevallom: a fentebb leírthoz hasonló jelenetek eléggé megrendítik ezt a meggyőződésemet.
Úgy gondolom, még ha a változás mindenki érdekét szolgálja, akkor is érvényes az az elv, hogy aki jogokat követel az elsősorban figyeljen oda a kötelességeire.
A szabálytalanul és felelőtlenül közlekedő biciklis veszélyforrás. Ennek dacára naponta láthatunk olyan kerékpárosokat, akik a szabályok teljes mellőzésével önmagukat és másokat is veszélybe sodornak. Csupán töredékük hajlandó például arra, hogy a gyalogátjárón átkelve valóban gyalogossá váljék és a bicikliről leszállva tolja azt. Sokkal gyakoribb az, hogy a zebrán (legyen piros, vagy zöld, mindegy) átguruló biciklis a járda sarkát is érintve sávokon átvág, majd tekeri tovább a pedált szabályoknak, közlekedési sávoknak, mindennek fittyet hányva. És akkor nem szóltam még az olykor látható holtrészeg kerékpárosokról, akiknek pályagörbéje tömény életveszély. És még elvesztendő jogosítványuk sincs, annak dacára, hogy amit csinálnak, azzal maguk és mások életét kockáztatják.
Nem akarom én most ráhúzni a vizes lepedőt a biciklisekre, sőt, távol álljon tőlem az ilyesmi, mint említettem: egyetértek minden kérésükkel, követelésükkel. De azt gondolom, sokkal több öntudatos magatartásra, szabályosságra volna szükség a részükről, ha részükről felelősebb magatartást látnánk, akkor követeléseik is hitelesebben csengenének, több megértő fülre találnának. Elég nehéz ugyanis meggyőzni a biciklisek jogairól mondjuk azt az anyukát, akinek járdán sétáló kisgyereke mellett olykor centikre suhan el egy-egy virtuskodó drótlovas. És bár az ilyesmi nem mindennapos jelenség, szerintem mindenki látott már ilyent. A kerékpáros szervezeteket ezért arra biztatnám, kezdeményezzenek olyan tevékenységeket, tudatosító kampányokat, amellyel a biciklizést szabályosabbá, biztonságosabbá, felelősségteljesebbé tehetik.
