Előzékenység

Előzékenység
A címben megnevezett tulajdonság legtöbbünkben megvan - normális körülmények között. Részint neveltetés, részint társadalmi elvárás hatására bizonyos dolgokat a legtöbben - és normális esetben - helyesen csinálunk.

Azért mondom, hogy normális esetben, mert sajnos az előzékenység, az a hajlam, hogy a másiknak segítsek, tegyem könnyebbé az életét, jobbá a napját, vagy legalább ne tegyek keresztbe neki, azonnal eltűnik, mihelyst megjelenik heveny és intenzív módon társadalmunk egyik alapbetegsége, a stressz.

A legjobb példa erre a közlekedés. Reggel nyolc körül, vagy délután öt és hét között látványosan modortalan bunkóvá válik a társadalom egy jelentős része, olyankor gépkocsiban fújtató, mindennel s mindenkivel gátlástalanul goromba ökölagyúakkal van dolgunk, akik pár centis előbbre jutásért a legszívesebben kinyírnák egymást.

A törvényhozók és a hatóság csak mostanság kezd foglalkozni az agresszív vezetéssel. Érthető, hiszen a többi közúti rákfene, a gyorshajtás, az ittas, vagy bekábszerezett vezetés, a szabálytalan előzés és a hasonlók ott és akkor életveszélyes jelenségek. Tudom, engem is előztek már meg a Békási szoros sziklákkal szegélyezett szerpentinjén, pedig nem cammogtam.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az agresszív vezetés is életveszélyes helyzeteket okozhat. Előfordult már, hogy félre kellett húznom az útról, mert előttem egy soktonnás tehergépkocsi haladt, mögöttem pedig egy ugyanolyan nyomult nagyjából egy-másfél méterrel mögöttem s egyértelmű volt, hogy ha valamiért hirtelen fékeznem kell, a roncsok alapján még a gépkocsim típusát sem fog lehetni azonosítani.

A másik szempont az, hogy az ilyen helyzeteknek kitett, felbosszantott emberek sokkal könnyebben fognak hibázni, sokkal kevésbé tudnak figyelni és objektív, biztonságos döntéseket hozni, tehát ők maguk is balesetveszélyes tényezővé válnak.

Ezek mellett pedig hadd szóljak egy kevésbé életveszélyes, de nagyon bosszantó szempontról is. Nem lehet éppen mindent az amúgy tényleg rossz infrastruktúrára fogni. Legalábbis Kolozsváron, megfigyelésem szerint a közlekedési dugóknak több mint felét a másokra fittyet hányó, szabályokkal, emberi viselkedési normákkal nem törődő gépkocsivezetők okozzák.

Azok, akik sárgán, sőt, piroson is áthajtanak, pedig teljesen egyértelmű, hogy előttük az útkereszteződésig tartó kompakt sor van, nincs hova haladjanak. Így aztán bent ragadnak az útkereszteződésben, lezárják a sávokat a keresztirányból induló (hiszen nekik éppen zöld lett a lámpa) gépkocsik elől, pedig azok amúgy mehetnének.

Azok, akik húszméterenként váltanak sávot, mert éppen ott és akkor úgy tűnik nekik, hogy a másik sávon gyorsabban halad a sor. Persze, mivel dugó van, nem tudnak simán besorolni, hanem hosszasan állnak srégen, az autó eleje az új sávon, a hátulja a régin. Majd fél perc múlva ugyanazt a manővert végzik el fordított irányban.

Persze, mindezek az ügyeskedések fabatkát sem érnek, hiszen a következő útkereszteződésben egymás mellett fogunk állni ismét, én, aki tartottam  a sávot, aki nem hajtottam be piroson (sőt, értelemszerűen zölden sem) a lezárt útkereszteződésbe és ő, aki sikeresen felpaprikázott engem is és másokat is a viselkedésével.

Hogy mi ennek a magyarázata, arra képzett pszichológusok tudnának értelmes magyarázatot adni igazán, de elméleteim nekem is vannak. Az egyik az a tény, hogy a gépkocsiban ülő embernek megnő a személyes tere, az autó mintegy a teste meghosszabbítása. Ez az indokoltnál sokkal ingerlékenyebbé teszi a kormány mögött ülőt, ha az dugóban, szoros, kényes helyzetekben próbál boldogulni. A másik az – és ez főleg férfiakra jellemző – hogy az autó, és minden ami hozzá kapcsolódik egyfajta macsó férfias szimbólum.  Ha nem  lenne az, az égvilágon senkinek nem tudnának eladni sokszáz lóerős, tankszerű izomautókat, hiszen azoknak a kapacitásoknak a versenypályán kívül nagyjából sehol semmi haszna nincs, az óránkénti kétszáz kilométer feletti sebességeket pedig törvényesen csak a német autópályák bizonyos részein lehet használni. Az átlagos hazai sofőr pedig nem vezet ott annyit, hogy kellő tapasztalatra szert téve biztonságosan tudjon akkora sebességgel száguldani.

Így aztán lehet, hogy nem is előzékenység tanulására van szükség, hanem egy sokkal átfogóbb felnövési folyamatra, amelynek során értelmét veszti s nevetségessé válik a gimnazista korra jellemző erőfitogtatás, megvetendő és kerülendő lesz az alfahímkedés annak minden tragikomikus tünetével együtt. Mert jelenleg a hazai társadalom jó része pontosan úgy viselkedik az utakon, mint ahogyan viselkedtek a fiúk az osztályomban. Hetedikben…