A minket körülvevő és életünket ma is meghatározó vallási mozgalmak a történelem sikertörténetei: két, vagy akár háromezer év vallástörténetének sikeres befektetései, amelyek egy hatalmas vallásos piacon meg tudtak maradni. A kereszténység is egy ilyen sikertörténet a történelemben, ám szerepe állandó változásnak és válságnak van kitéve, amióta a nyugat-európai felvilágosodás és szekularizáció az intézményesített vallás – az egyház – hatalmát megtépázta. De mi a teendő egy olyan országban, mint Románia, ahol ezek a nyugat-európai strukturális folyamatok nem játszódtak le, vagy csak siettetve, felületesen és kirakatból? A koronavírus-járvány és a Román Ortodox Egyház kapcsolata egy vallástörténeti folyamat hiányára és a romániai társadalom néhány sajátosságára is rámutatott.
Míg Franciaországban a keresztény vallási intézmények a XVIII. században elvesztették szinte minden hatalmukat, és a nyugat-európai államok többségében az állami ügyek, az állam morális, etikai rendszere folyamatosan új értelmezést nyer és kikerül az egyházi monopol hatásköre alól visszaszorítva az egyházat, mint intézményt az állam strukturális ügyeinek rendezésétől, addig Romániában ez teljesen másképp zajlik. Románia minden hazai és európai statisztikában és vallásszociológiai tanulmányban Európa egyik legvallásosabb országaként van számon tartva, ahol a lakosság jelentős hányada istenhivő és közel 55% havonta látogat templomba. Kiss Dénes vallásszociológus szerint, az 1990 utáni deszekularizáció hihetetlen mértéke és Románia jelenlegi, Európában is élvonalban lévő vallásossága három fő okkal magyarázható: a gazdaság helyzet (alacsony életszínvonal, nagyfokú ruralizáltság, elszegényedett kisvárosok), kismértékű vallási pluralizmus (az összlakosság 80% a Román Ortodox Egyház tagja) és az iskolázottság alacsony színvonala. Ez a három faktor állandó probléma a 100 éve létező Románia történetében, elég itt az 1930-ban készült iskolázottsági térképre néznünk, amely nagyanyáink vagy dédanyáink generációjának iskolázottsági szintjét mutatta (az erdélyi magyar és szász átlag 80%-a számított iskolázottnak, a regáti román alig 40%-a). Az archaikus, mélyen vallásos, babonás, iskolázatlan falu idealizálása a két világháború romániai irodalmának és az 1950-es évek népies mozgalmainak is sajátossága volt, érthető reakció az egykori nemesség, majd a városi polgárság politikai ambícióira és politikai-gazdasági monopoljára. Ezt a mozgalmat ugyan elhallgattatta a nacionál-kommunizmus tébolyának idején a diktátor, de 1990 után – a szélsőjoboldali mozgalmak reneszánsza idején – az újlegionarizmus felemelkedésével, Petre Țuțea, a „falusi filozófus” idealizálásával és a gombaszámra szaporodó szerzetes-modellek felemelkedésével az archaikus, ortodox vallási mozgalom is megerősödött. Ezt, a szociológiai igényből fakadó mozgalmat kiválóan megragadta és monopolizálta az intézményesített ortodox egyház, amelynek, mint tudjuk, nem okozott gondot a hatalom közelében maradni sem II. Károly, sem a kommunista diktatúrák bármelyik korszakában. Ez a reakciós folyamat – a falurombolás, a falu erőszakos felszámoltatása, az erőszakos városiasodás, a falusi értékek elpusztítása és nem természetes úton történő átalakulása – hozta magával az új-falú vallásosságának radikalizmusát 1990 után. Ilyen körülmények között esély sem volt arra, hogy a ráció, a két évszázadot késett Felvilágosodás, a nagybetűs Tudomány diadalt arathasson. Románia racionális kisebbsége úgy járt, mint Archimédesz: leszúrták, mint egy kutyát a tudomány oltárán.
Ilyen körülmények között érte Romániát a világjárvány. Egy világjárvány, aminek egyetlen, legfontosabb ellensége a tudomány, az orvostudomány. Az a tudományág, amely alig egy évszázad alatt megszabadította az emberiség nagy részét az évszázadokon át pusztító baktériumok nagy többségétől (himlők, pestis, kolera), amely képes volt alig két évtized alatt a HIV vírust kelepcébe csalni és most már kordában tartani, amely képes volt a TBC bajt részlegesen kezelni, és amely a rákkutatásban ma már genetikai pontossággal ki tudja mutatni testünk kémiai reakcióit és jövőképeit is. Ez az a tudományág, amely több ezer neves kutató révén, Nobel-díjasok egész sorával több embert mentett meg, mint bármelyik vallás vagy próféta – bár természetesen, ez utóbbi állítást mérni aligha lehet és minden bizonnyal, képviselői hevesen tiltakoznak majd.
A napokban, a Román Ortodox Egyház és a román belügyminisztérium külön megállapodást kötött meg, amelynek értelmében az elnöki sürgősségi állapot és gyakorlatilag, egy hadiállapot kellős közepén az ortodox húsvét idején az egyház képviselői és segítői a rendőrség felügyelete alatt osztogatni fogják a feltámadás lángjait. A tény, hogy ilyesmire egyáltalán sor kerülhet egy, az alkotmánya szerint laikus államban, ahol a lakosság 20%-a nem ortodox hívő, eleve diszkriminatív eljárás. Ugyanakkor jól mutatja, milyen politikai hatalma és beágyazottsága van az egyháznak, ha a katonai szükségállapot kellős közepén, amikor egy dombtetőre sem szabad kimennem negyven nap egyedüllét és bezártság után, az egyház képes az állam végrehajtó szerveit mozgatni és saját céljaira használni. Ez a szimbiózis az államhatalom és egyház között sajnos a romániai történelem sajátossága – ahogy Hans Oliver Schmitt kimutatta nemrég Románia száz évéről szóló kis kötetében. Egy sajátos helyzet, amely eltér a Balkán ortodox államaitól is. Romániában az ortodox egyház még a görög, szerb és macedóniai társegyházainál is jóval erősebb hatalmat képvisel a sajátos, fent bemutatott történelmi helyzet és a románság történetének alakulása miatt is.
Mi lehet tehát a megoldás? Bár az egyház népszerűsége a Colectiv tragédiát követően nagyban esett a fiatalok körében és egyre több bírálat éri, népszerűsége a Románia lakosságának mintegy felét jelentő falusi és kisvárosi lakosság körében töretlen. Az elmaradt Felvilágosodás „pótlására” esély sincs: ezek a folyamatok évtizedeket, egy-két generáció-váltást igényelnek, és az új nemzedékek új oktatáspolitikáját. A helyzet tehát igen borús, még ha a José Casanova által hangoztatott változatos szintekre lebontható szekularizáció válfajait is nézzük. Romániában egyelőre csak az individuális szekularizmusnak van esélye, amelynek hosszú út kell ahhoz, hogy társadalmi szekularizációvá váljon. Állami, intézményi szinten pedig belátható időn belül ez aligha fog bekövetkezni, bár Klaus Iohannis megrovó hozzászólása az ortodox egyház és a belügyminisztérium egyébként személyes kapcsolatokra épülő szerződésére reménykeltő volt sokak számára.
A Felvilágosodás – Voltaire, Newton, Einstein, Carl Sagan – kora mifelénk elmaradt, lemaradt, elkésett. Itt ennek írmagja sincs, kósza egyének hagyományteremtő próbálkozásai, amelyek sajnos a történelem sodrában sikertelenné váltak. Az átlagos romániai lakos számára a falu papja, a pópa, a pátriárka továbbra is nagyobb szaktekintély, mint például egy epidemiológus, egy Nobel-díjas vagy egy tanár és ezen sajnos Jézusnak semmilyen gyertyalángja nem fog változtatni egyhamar.
