Biró Vencel (1885–1962) piarista tanár, történész, egyetemi professzor. A kolozsvári tudományegyetemen Szádeczky Lajos, majd Márki Sándor hatására terelődött figyelme Erdély történelme felé. Tanári pályája a kolozsvári róm. kat. főgimnáziumban vette kezdetét. Az egyetemi tanulóidőt is beszámítva – 1904 és 1962 között – ötvennyolc évet töltött a kincses városban. Kezdő tanár korában az Erdélyi Fejedelemséggel kapcsolatos levéltári anyagok feldolgozásával alapozta meg történelmi kutatásait. Komoly érdeklődését látva, Kelemen Lajos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület legendás levéltárosa becses forrásokkal látta el, szakmailag később is segítve, élete végéig barátságába fogadta.
A trianoni békeszerződés az erdélyi piaristákat elszakította a magyar provinciától, szentszéki dekrétum alapján 1921-ben viceprovinciává, 1925-ben önálló romániai rendtartománnyá szerveződhettek. Munkálkodása elismeréseként 1923. április 12-én a szegedi m. kir. Ferenc József Tudományegyetem bölcseleti-, nyelv- és történettudományi kara Erdély történelme tárgykörben magántanárrá habilitálta. Az 1928. esztendőben megalakult Erdélyi Katholikus Akadémia rendes tagjává és tudományos szakosztályának elnökévé választotta. A piarista rend is elismeréssel adózott munkássága előtt. 1934-ben a rendi káptalan a romániai rendtartomány főnökévé emelte, amivel súlyos gondokat rakott vállaira. Onisifor Ghibu egyetemi tanár irredentizmus vádjával feljelentette, szerinte a rendi címerben a magyar korona látható az M. A. – Magyar Állam jelentésű – betűkkel. A piarista rend megnyerte a pert, nem kellett a perben követelt 100 millió lejt kifizetni. 1940 nyarán ismételten rendtartományfőnökké választották.
1940. október 1-től a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetem Erdély és Kelet-Európa történeti tanszékének nyilvános, rendes tanára lett. 1940. október 24-én, mint a magyar művelődés és szellemi élet területén kimagasló alkotót, Corvin-koszorúval tüntették ki. 1944-ben tudományos munkásságának összefoglalásaként a Márton Áron alapította Erdélyi Iskola folyóirat felkérésére megírta az Erdély története c. művét. A második világháború után, 1947-ben, az egyre nehezülő időkben ismét a romániai rendtartomány főnökévé választották. Megbízatása félbeszakadt, 1949. július 30-án a 810. számú rendelettel Romániában feloszlattak minden tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozó szerzetesrendet. Baráth Béla főesperes-plébános jóvoltából a főtéri plébániatemplomban, később a piarista templomban egyházi szolgálatban maradhatott. Utolsó tudományos jellegű megbízatása – az 1882. évi latin nyelvű egyházmegyei névtár lefordítása és magyarázata – kiváltotta Márton Áron püspök elismerését. 1962 tavaszától a közkedvelt – becenevén – „Venci” sokat betegeskedett, december 2-án a főtéri plébánián elhunyt.
Az erdélyi magyar történetírás feladatai címen megjelent, időszerűségéből azóta sem veszített írásában beteljesítendő feladatot hagyott szakmai utódaira: „Az erdélyi magyarság megírandó története szellemit, anyagit, politikait és társadalmit, egyénit és közöst egységbe olvasztani és összefogni van hivatva, mindamellett még külön erdélyi magyar művelődéstörténetre is szükség lenne, amely a szellemi és anyagi művelődés mozzanatait aprólékosabban is feltüntetné. Ebben tér nyílik annak kimutatására, hogy Erdélyben mit jelentett a magyar szellem.”
Szemléletmódja ma is követésre méltó: „Az erdélyi magyar történetírásnak elsősorban saját múltunkból kell merítenie. Természetesen ez nem annyit jelent, hogy a magunk történetét a többi nemzet történetéből kiszakítva képzeljük, hanem az együtt élő nemzetek történelmi kutatásaival kapcsolatban.”Gondolkodásmódjában az események tényeken alapuló, logikusan felépített bemutatása, a múlt felidézésének lényegre törő ereje és az erdélyiekre jellemző mindenre kiterjedő szemléletmód érvényesült. Egyaránt otthonosan mozgott a székely gondolkodásmód néha csalafinta útvesztőiben, mint Kolozsvár utcái, házai között, mintha ott született volna. Erről így vallott:„kolozsváriaknak számítanak azok, akik itt élték le hosszú tanárkodásuk összes éveit, három évtizeden túlmenően. Ide tartozik jelen összeállítás szerzője is hasonló helyzet alapján.”
Becses életműve miatt dicséret illeti rendfőnöke, Magyar Gábor döntését, hogy a szerzetesi életút elején álló ifjú piaristát Kolozsvárra irányította. Beteljesedett életútja és a két gyűjteményes kötetben olvasható írásai alapján kijelenthető, hogy az erdélyi lelkületű Biró Vencel kolozsvári papként, tanárként, tudományos munkásként valóban kiérdemelte a Házsongárdi temető nyújtotta földi halhatatlanságát.
