SZERZŐ ÉS FOTÓ: FODOR GYÖRGY
Virágvasárnap összekapcsolódik a húsvéti misztériumra emlékezéssel. A jeruzsálemi keresztények már a 400-as évek táján összegyűltek e nap délutánján az Olajfák hegyén, hogy hosszú Istentiszteletet tartsanak. Az este közeledtével aztán a püspököt ünnepélyes körmenetben a városba kísérték, miközben a gyermekek olaj- és pálmaágakat vittek a kezükben. Ezt a szertartást hamarosan más keleti egyházak is követték. A pálmaágak megáldása és használata a 8. század közepén alakult ki. Ezeket megáldották, majd kitűzték a lakásban, az istállóban és a mezőkön. Így a körmenet előtti pálmaszentelés – nálunk barkaszentelés – általánossá vált.
A középkorban a szentírási történetet eljátszották, a körmenet pedig dramatizált elemekkel bővült. Krisztus jelképeként keresztet vittek magukkal, továbbá az evangéliumos könyvet, s egy fából faragott „pálma-szamarat” rajta ülő Krisztus-alakkal. Rómában a virágvasárnapi körmenet szokását ugyancsak a középkorban honosították meg.
Ez az ünnep újabb alkalmat jelentett annak kinyilvánítására, hogy Jézus Krisztushoz tartozunk, az ő útját követjük. Dicsőítő énekeket énekelve vonultunk a feldíszített kereszt mögött az oltárhoz a szentmisére. Virágvasárnap az egész húsvéti ünnepkör nyitányát jelenti. A nap jellegét idén Szent Máté evangélista által írt passió (szenvedéstörténet) határozta meg, amelyet a templom Szent Cecília énekkara és szólistái adtak elő mély művészi átéléssel. Elhangzott Werner Alajos (1905-1978) római katolikus lelkész, zenepedagógus passiója. Szólót énekelt György Róbert (evangélista), Potyó István (Jézus), Sándor Csaba (Pilátus) és Starmüller Éva (Pilátus felesége), vezényelt Potyó István.
Erre a napra egyrészt az újjongó öröm volt a jellemző, hiszen Jézust lelkesedéssel, sőt hozsannázva fogadta Jeruzsálem pálmaágakat lengető népe, másrészt viszont a keserűség, éppen a vele szemben kimutatott gyűlölet miatt, amelynek ottani és akkori megnyilatkozásáról számol be a passió. Pilátus a gyorsan lefolytatott kirakatper folyamán háromszor is megállapította Jézus ártatlanságát, aki élete utolsó lehelletéig kitartott az Atya iránti engedelmességben és a megváltói küldetéstudatban. Ennek a célnak megvalósításáért vállalta a keresztet. Azonban nem maga a kereszt volt földi életének a célállomása, hanem a kereszten túlmutató új élet, a feltámadás, illetve a végső megdicsőülés. Keresztényként mi is hisszük, hogy ebben lesz majd része mindazoknak, akik őt követik az Istenhez való hűségben és a kereszthordozásban – hangsúlyozta szentbeszédében Kovács Sándor.
