Okát nem ismerték, az addig ilyesmire érvényes magyarázatok pedig egycsapásra megbuktak, érvénytelenné váltak, a társadalom rémülten, eszköztelenül és értetlenül állt a látszólag teljesen találomra pusztító betegség előtt. Nyomában átrendeződtek alapvető elgondolások, szerepek, felfogások, a társadalom szövésének módja új irányt vett, az eredmény végső soron a reneszánsz hajnala volt.
Ezúttal lényegesen felkészültebbek vagyunk. Mérhetetlenül többet tudunk a betegségekről, azok terjedéséről, lefolyásáról. Lényegesen több eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megfékezzük, pusztító hatását csökkentsük. Mindezek ellenére mégis úgy gondolom, a járvány után, és a járvány hatásának kényszere alatt kénytelenek leszünk átgondolni egy sor olyan alapvető dolgot, amelyet eddig természetesnek véltünk, vagy amelyről tudtuk ugyan, hogy nem eszményi, de káros hatásukat elhanyagolhatónak, a világ rendje szempontjából kevésbé zavarónak tekintettünk.
Az első, és legfontosabb reményem az, hogy a járvány sokkhatása felébreszti az emberiséget a tudatlanság és a közöny bódulatából, amelyben a felvilágosodás eszméinek unalmasodása óta ringatózik. Akárcsak a középkorban, a babonákba, a hiedelmekbe és a mindent természetfölöttire magyarázó típusú vallásokba vetett bizalom meginog. Ezek társadalmi jelenléte nem fog ugyan csökkenni, de az emberek minden bizonnyal rájönnek – a halál erős érv – hogy a konkrét, megfogható veszélyek terén máshova kell fordulni magyarázatért és segítségért. Esélyt kapunk arra, hogy újra felfedezzük a tudás értékét.
Az utóbbi évtizedek ugyanis – főleg keresztény-konzervatív és literálbiblikus ideológiák nyomása alatt – a tudás, a tudomány és a tanultság lekicsinylésével teltek az ideológiák és a vallásból kicsavart absztrakt, és gyakran sem az egyén, sem a társadalom érdekét nem szolgáló értékek javára billentve a nyugati gondolkodás mérlegét. Klímaváltozás, szexuális kérdések, oltások és technológiák megannyi súlyos kérdésében döntötték el önjelölt és hataloméhes gazemberek populista szájalása nyomán, hogy a tudósok csalnak, hazudnak, hamisítanak, titokban tartanak és valamiféle propagandát folytatnak. A jelenségnek, és a populisták cinizmusának egyik jellegzetes példája a Greta Thunberg eset: a tudomány és a tudósok több évtizede teljes torokból üvöltik, hogy a klímával baj van, a hatalom birtokosai pedig legyintenek számolják tovább a pénzüket. Aztán jön egy tizenéves svéd kislány és az érzelmekre hatva feltűnést kelt, a világ egy röpke percre odafigyel a kérdésre. És mi a cinikusok arcátlan válasza erre? Nyavalyás manipulált iskolakerülő, fogja be, és hagyja a tudósokat beszélni erről, mert nem ért hozzá!
Gretában valószínűleg nem tudatosul, hogy tevékenysége miért hatásos. Azért, mert tompultságunkban csak az érzelmi ingerekre reagálunk. Ha jön egy virológus, járványügyi szakértő, hálózati fizikus, avagy játékelméleti szakember és érvekre alapozottan elmondja, mit kell tennünk a koronavírus megfékezésére, a legtöbb ember elereszti a füle mellett. Ha azonban azt olvassuk valamelyik gátlástalan álhírcsatornán, hogy az orvosok eltitkolták, de valójában ez a vírus nem is az ami, laborban állították elő a háttérhatalmak, jön majd a kötelező gyilkos oltás, a betegség pedig tibeti gyömbérrel gyógyítható, akkor az szenzáció, arra jön a reagálás, vadul olvassák, bólogatnak, osztogatják. Hát ez most reményeim szerint meg fog változni, legalábbis egy releváns tömeg számára. A tények eddig beszéltek, nem hallgattuk meg. Most gyilkolni fognak és annak kicsit más lesz a hatása. Talán többen elgondolkoznak majd azon, hogy ha a tudósok képesek voltak egy fotel méretű tárgyat kilőni az űrbe s elrepíteni egy távoli égitest egy előre megadott pontjára, ha képesek voltak a kezünkbe adni azt a maroktelefont, amelynek kapacitása meghaladja az embert a Holdra küldő teljes Apollo programét, akkor talán érdemes elhinni nekik azt is, amit a betegségekről, a klímáról, a szexualitásról állítanak. Talán mégis nekik van igazuk s nem a szószékről mikrofonba ordítva hőbörgő, pokoltűzzel s középkori rémekkel fenyegetőző prédikátoroknak, akik a történelem során sokadjára – s eddig még mindig a saját kárukra – szembeszállnak a tényekkel. Talán még azt is sikerül majd korreláció szintjén összevetni, hogy a megfertőzöttek közül hányan áldoztak Kolozsváron s másutt a görögkeleti szertartásokon közös kanálból, s kiderül, hogy az eucharisztia ejsze mégiscsak hordozhatja a vírust. Akik ezzel kapcsolatban dogmákkal hadonásznak, azoknak csak annyit tudok most mondani – a vallás számukra ismerős világába tolva az érvelést – hogy amikor Jézust az ördög csábította, hogy vesse alá magát, mert az angyalok úgyis kifogják, olyat válaszolt, amit nekünk is meg kellene fontolni: Ne kísértsd a te uradat, istenedet!
Elgondolkozhatunk azon is, hogy talán érdemes olyan emberek kezébe adni a hatalmat, akinek bölcsességére, tudására, belátására akár ilyen helyzetekben is lehet számítani és mégsem jó ötlet a legnagyszájúbb bunkót, a falu bolondját megválasztani csak azért, mert gyűlölete egyezik a miénkkel, mert legitimálja és közéletben elfogadhatóvá teszi a fröcsögésünket, mert hízlalja nemzeti érzelmünket, hamis felsőbbrendűségi érzéseinket, vagy mert bohóckodása szórakoztató az unalmas szürke politikusok üres rágódásaihoz képest. A halál előtt az absztrakt dolgokról kiderül, hogy – absztraktok.
Ha a butaság és a közöny társadalmi elfogadása és dicsőítése nem szorul háttérbe és nem válik újra szégyenné, akkor arra leszünk ítélve, hogy az utolsó előtti ember halálát az utolsó mobiltelefonján rögzítse, feltöltse a facebookra, majd depresszióban pusztuljon el, amiért senki nem „lájkolja”.
Az emberek rájönnek talán arra is, hogy egy hírnek a hasznos információtartalma mennyivel fontosabb, mint az, hogy mennyire érdekes. Kiderül, hogy az akkumulátorfejlesztéssel kapcsolatos tudósítás értékesebb, mint az, hogy a bájait mutogató műanyag sztárok melyike kinek az ágyába feküdt be éppen s a szerkesztők is talán meggondolják, melyik hír kerüljön a címlapra, melyikből legyen egy nyúlfark valahol hátul, s melyik az, amelyet talán mégsem érdemes közölni.
Kiderül talán az is, hogy viselkedésünket vészhelyzetben érdemes jobban átgondolni. Sajnos ehhez is tudás kell és az a fránya logika. A játékelmélet szerint sokszor az együttműködés hatásosabb, mint a „mindenki magáért” vak önzés. Erre jó példa egy a napokban körbejárt mém, amely szerint, ha valaki felvásárolja a polcról az összes szappant, mivel így másoknak nem jut és mások nem tudnak kezet mosni, ugyanúgy veszélyben lesz, mintha ő maga nem mosna kezet.
Reményeim szerint az emberek jobban tudatában lesznek annak, hogy világunkban mennyire összefügg minden mindennel, milyen fontosak a hálózatok és milyen erőt hordoz azok ismerete. A járvány elég hatásosan érzékelteti ezt.
Ami az életmódunkat illeti, az elzártság kényszere megváltoztatja a tanulás és a munkavégzés, az ügyintézés menetét. Ha levonjuk majd a következtetéseket, arra is rájöhetünk, mi az ami működik mindebből s mi az, ami nem. Megtanuljuk igazából, nem csupán elméletek és szép kis tanulmányok szintjén, hogy a távoktatás, az online képzés mivel jár, melyek az előnyei és mi az, amihez bizony elmaradhatatlan a szemtől szembe találkozás, a tényleges közösség. Van, amihez oktatóknak és diákoknak egy teremben kell lenni. Rájövünk arra, hogy mi tömérdek időt s energiát emészt fel nagyon sok esetben a munkába menés, mennyi minden megoldható otthonról. Iszonyú sok adminisztratív, irodai és hasonló munkakörben dolgozó tölt el naponta órákat autókban az utakon, szennyezve a levegőt és sokkal kevésbé hatékonyan dolgozva egy rohangálós, zajos irodában. Ennek a fordítottja is sokszor érvényes: sok esetben képtelenség otthon dolgozni, az üvöltő gyerekek, a csengető postás és a kagylóban halmozódó mosatlan meg hasonlók miatt. Ezen a téren hajlékony gondolkodásra lesz szükség, hogy olyan megoldást dolgozzanak majd ki, amelyben mindenki nyer s az a fránya profit is meglesz.
A bezártság olyan, mint egy jól fókuszoló nagyító. Lényeglátást eredményez, mert mindannyian megértjük, vagy megérezzük, melyek létünk lényegi elemei, melyek azok a cselekedetek, értékek és elvek, amelyek valóban fontosak mind az egyén, mind a társadalom túlélése és jóléte szempontjából.
Ha valaki esetleg félreértené: távol álljon tőlem az, hogy a járványt valamiféle pozitív dolognak tartsam. Borzasztó tragédia és mire lejár, jó lesz, ha az áldozatok száma csupán milliós és nem százmilliós nagyságrendű lesz. De fajunk eddig még minden tragédiából tanult azért is, hogy a jövőben elkerülje a hasonlókat s csökkentse azok gyilkos hatását, és azért is, hogy életmódja jobb, amberhez méltóbb legyen. Jól tudom azt is, hogy a közéletben mindezt úgy nevezik: „wishful thinking”, azaz vágyakból kiinduló, a saját reményeinket (indokolatlanul) elhivő gondolkodás. Tudom, hogy egy társadalom gondolkodását, életmódját nagyon nehéz megváltoztatni s a fenti reményeim közül kevés, és nehezen fog magvalósulni. De talán mégis okosabbak leszünk, mint azélőtt. Ehhez kívánok mindenkinek bölcsességet, helyes gondolatokat, egészséget.
