Ezt a verssort már Manuel Barroso ENSZ főtitkár is úgy értelmezte, hogy lehetségessé válhat az „ők” (mármint az „azok”) és a „mi” közti különbségtétel örökre szóló eltüntetése. Csakhogy ez a látszatra gyönyörű szép, valójában lidércnyomásos látomás, képtelenség. Ezt a képtelen álmot (ki ismerhetné jobban, mint mi, kelet-közép európaiak) már a szomorú emlékű Internacionálé is önnön paródiájává változtatta.
Az persze tény, hogy a szentnek érzett univerzalista ideál már az emberiség egészének megváltására irányuló katolicizmus óta folyton-folyvást a legembertelenebb gyalázatosságok hivatkozási alapjául szolgálhatott. Az egyetemesség eszményei épp azzal váltak iszonyatossá, hogy a mindenkori hatalom az emberi létezés legfelemelőbb adottságára (a határtalan többféleségre), vakon, embertestvéreink millióit tuszkolta az – ugyancsak narkotizáló – „egyenlőség” Prokrusztész-ágyába.
Így fordulhattak az emberi jogok önmaguk ellen. Miközben a társadalmakat az összemberi orgazmus mámorába csalogatva hatalmasabbá növekedtek azoknál, akik – még kétségtelenül a legnemesebb szándékoktól vezérelve – kieszelték őket. Hogy aztán – a vonzáskörükbe vont, vagy a legrafináltabb manipulációkkal megragadott – hatalom birtokában folytonosan tömeggyilkosságokba torkolljanak.
Jakobsen még csak pozitív példával szolgál. A haiti függetlenségi forradalom vezére, Toussaint Louverture a francia gyarmati hatalom ellen éppen annak értékei (a szabadság és önrendelkezés) nevében fogott fegyvert. Maga is a francia forradalom jegyében. Azt már Jakobsen sem említi, hogy a francia forradalmárok odahaza ugyanezeknek az eszméknek a nevében számolták fel a franciaországi kisebbségeket. A girondisták vérpadra küldése sem pusztán forradalmi nézeteltérésekben, hanem Gironde tartomány föderatív törekvései (szemérmes önrendelkezési igényei), azaz tételesen meg sem fogalmazható vágyaik ellen is irányultak. A Párizs-központú „forradalmi csőcselék” terrorjának is szerepe lehetett abban, hogy a törpe kisebbséget képező Île-de-France – nem kis részben a guillotine árnyékában is –a soknemzetiségű Franciaországot (a királyság hasonló törekvései nyomán) alig egy évszázad alatt egységes, egynyelvű és egykultúrájú állammá „varázsolta”. Az ideál mai változata (a kommunista internacionalizmus gyönyörűségeivel kiegészülve), amikor az Európai Parlament a MinoritySavePack imponáló szavazattömegét egyszerűen pulpitus alá söpri, ugyanezekre a szent eszmékre alapoz.
A mai európai öntudat paradoxonai anélkül, hogy annak harsány szószólói ennek akárcsak érintőlegesen is tudatában lennének, ma is az ideálok és a valóság közti (jobbára általuk megásott) árkok figyelmen kívül hagyásának esnek áldozatául. S történik mindez a szinte már Robespierre-i Erkölcs nevében. Hiszen a világnak kevés olyan államalakulata van, amely inkább alapozna az erkölcsre, mint Európa. Csakhogy az illúziók egéről mintegy valamiféle lepkefogóval a földre ráncigált erkölcs itt is csupán eszköz a domináns politikai irányzatok sajátos érdekeinek kikényszerítésére.
De még ha komolyan gondolnák is azt, amit tesznek, hadsereg és elsöprő gazdasági hatalom nélkül a szépséges eszmék soha nem voltak elégségesek arra, hogy úgymond megváltsák a világot. (Sőt, amint azt a 20. század történései bizonyítják, azok sem.) Az Európai Parlamentet pedig szinte kizárólag világmegváltók birtokolják. Persze, ezek a felszaporodott kései „Krisztusok“ sem az Unió imponáló katedrálisából igyekeznek kiűzni a kufárokat, hanem éppenséggel egymás zsebeiben gyönyörködnek. Kölcsönösen.
Európa a nacionalizmusra való válaszként született. A Parlament képviselői nem is szűkölködnek a nacionalizmus, a fasizmus, az identitarianizmus megbélyegzésével. Ideáljuk a nemzetállamok felszámolása, a határok eltüntetése, az egyetemes testvériség intézményesítése. A bevándorlókból azonban korántsem testvéreket, hanem ma már a szó közvetlen értelmében is sokszínű németeket, franciákat, angolokat szeretnének fabrikálni. Csakhogy a másság velünk született megváltoztathatatlan emberi adottság. S mivel közösségi lények vagyunk, közösségekként is csak másmilyenek gyanánt maradhatunk önazonosak. Ekként kell (kellene) elviselnünk egymást. Ennek a ,,kényszernek” nemigen van alternatívája.
Jakobsen is a neves indiai-holland-brit filozófust, Hans Kundnamit idézi: „Európában az uralkodó mítosz a kozmopolitizmus.” Jakobsen ezzel szemben a regionalizmusokra, mint a nacionalizmus ellenpólusaira esküszik. Ami nem azt jelenti, hogy az emberi jogokról le kellene mondani, csupán arról a groteszk ambícióról, hogy a kudarcba fúlt amerikai demokráciaexport diadalmas továbbvivőjeként immár Európa vált volna az emberi jogok felkent védelmezőjévé. Csakhogy az emberi jogoknak is számos változata van. Akárcsak nekünk, embereknek.
Ekként a testvériségnek (a schilleri Brüderschaftnak) is fokozatai lennének. A regionális összetartozás, a nyelvi-kulturális közösségek, az állampolgári értelemben vett társadalmak, az államközi, illetve államok fölötti összetartozás érzés analóg, de gyakorta merőben eltérő fogalmak. A nacionalizmus akkor születik, amikor a fenti felsorolásban rejlő hierarchiák nem a maguk természetes (értsd: emberi) rendjében érvényesülnek, sőt szervesülnek, hanem az egyik közösségnek a másik fölötti – lappangó vagy leplezetlen, mert a legálisnak deklarált – erőszakra alapozott ,,rendjére” rendezkednek be.
Ez a „rend” rendszerint valóságos vagy éppenséggel légből kapott történelmi érvekre, emberfölöttivé dagasztott banalitásokra vagy pusztán hatalmi igényeket legitimálni hivatott narratívákra épül. Az utóbbiak ellen csupán valamiféle önvédelemre alapozott, azaz többé-kevésbé nacionalista érzelmekkel lehet védekezni. Néha muszáj. Ezeket a többségi hatalom kivétel nélkül mindig a legagresszívebb rasszizmussal vagy annak rokonaival törheti le. A folyamatok egymást generálják. Végső konzekvenciájában a védekező (rendszerint kisebbségi) nacionalizmus is agresszívvá torzulhat.
