CATANĂ ALINA
– Mesélj kicsit magadról!
– A nevem Bodó-Demeter Alexandra, Székelyudvarhelyen születtem, 23 éves vagyok. Tanulmányaimat a Móra Ferenc Általános Iskolában kezdtem, majd a Kós Károly Szakközépiskolában folytattam és fejeztem be.
– Hogyan kezdődött a kézilabda iránti érdeklődésed?
– A kézilabdát az iskolában körülbelül második-harmadik osztályban kezdték népszerűsíteni. Sok osztálytársam csatlakozott, végül én is kedvet kaptam hozzá. Érdekes, hogy édesanyám is kézilabdázott. Nem éltem meg nyomásként, hogy csatlakozzam, spontán döntöttem a sport mellett.
– Mi motivál, hogy mindig a legjobbat hozd ki magadból a pályán?
– Maximalista vagyok, mindig arra törekszem, hogy a csapat sikerét szolgáljam. Az motivál, hogy győzzünk, továbbjussunk, és hogy segítsem a csapattársaimat.
– A karriered során melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed?
– Nem tudom pontosan a dátumot, viszont az egyik legfontosabb meccsünk volt, az elődöntőbe jutás volt a tét, Bukarest ellen játszottuk, ami székely, magyar csapatként eléggé nehéz volt. Végig fej fej mellett haladtunk , végül 25–25-volt az állás. Körülbelül az utolsó fél percben, a dudaszó előtt sikerült még egy gólt lőnünk, és így megnyertük a meccset, bejutottunk az elődöntőbe. Szerintem ez volt az egész csapat számára az egyik legemlékezetesebb meccs.
– Hogyan készülsz fel a fontos mérkőzésekre?
– Nem gondolom túl a felkészülést. Kis egészséges nyomás mindig van, de lazán állok hozzá. A meccs előtt fejben összpontosítok, de nincsenek különösebb előkészületeim.
– Milyen szerepet játszik a csapatszellem a kézilabdában, a csapatodon belül hogyan erősíted ezt?
– Nagy szerepet játszik a csapatszellem. Ha a csapaton belül nincs meg a harmónia, akkor széthúzás lesz. Ezáltal a játéknak nem lesz kivitelezhető formája. Én vagyok a csapat mókamestere, az az ember, aki mosolyt csal az arcokra. Igyekszem fokozni a hangulatot – akár kisebb beszólásokkal –, hogy mindenki mosolyogjon.
– Mi a véleményed a kézilabda fejlődéséről?
– A kézilabda nem sok dologban változott. Néhány szabályváltoztatás van, mint például a piros lap utáni kék lap, illetve a fordulókban minimális módosítást eszközöltek. Viszont az utóbbi években a sport nagyon eldurvult. A kék lapot valószínűleg ezért vezették be. Amikor a játékos piros lapot kap, akkor kiállítják és az adott meccsen nem szabad részt vennie. A kék lap pedig eltiltást jelent.
– A nagyobb tornák előtt hogyan kezeled a versenynyomást és a várakozást?
– Lazán állok hozzá, nem szoktam szorongani. Igyekszem a maximumot nyújtani, anélkül, hogy túlzottan aggódnék.
– A jövőben milyen technikai és taktikai fejlődést tartasz a legfontosabbnak?
– Fontos, hogy a csapat együttműködjön és „érezzük egymást” a pályán, azt, hogy ki hol van, hová akar elindulni, milyen technikát fog használni, a passzt hogyan, kinek adja majd. Magammal kapcsolatban az önálló fejlesztés nagyon fontos, hogy figyeljem a társaimat, hogy ők hogyan mozognak. Mivel beálló poszton vagyok, a játékom az úgynevezett kinti csapattársak játékától függ.
– Hogyan látod a női és férfi kézilabda közötti különbségeket?
– A férfiak játéka dinamikusabb, ami a testi adottságaikból fakad. A szabályokban viszont nincs különbség.
– Mik a legnagyobb kihívások, amelyekkel a sportágban szembesültél?
– A legnagyobb kihívás az időmenedzsment. Amíg az ember iskolás, addig az ideje nagy részét leköti, tehát hétköznaponként rendszeres edzések, hétvégenként meccsek vannak, tehát rengeteg áldozatot kell hozni, talán ez az egyik legnagyobb kihívás. A sportágban az a kihívás, hogy mindig a maximumot nyújtsd, hogy tökéletesen tudj teljesíteni a csapatnak, illetve az edződnek megfelelően.
– Hogyan segítette a mentális felkészülés a játékban való sikered?
– A mentális felkészülés fontos, hogy a meccsen fejben is ott legyek. Szerencsére, ritkán volt komoly szorongásom, így jól teljesítettem.
– Mi a legfontosabb tanács, amit a pályafutása kezdetén lévő fiatal kézilabdázónak adnál?
– Legyen önbizalma, merjen hibázni, és tanuljon belőle. Ne adja fel, és ne hagyja, hogy egy-egy rossz nap leépítse.
