Nagyváradon született, magyar identitású ortodox zsidó szülők családjában. Ott járt iskolába, előbb román nyelvű elemibe és gimnáziumba, majd 1940-től a magyar tannyelvű „Dr. Kecskeméti Lipót” neológ zsidó líceumba. Azon kevesek közé tartozott, akiket nem hurcoltak gettóba, váradi belvárosi lakásuk ugyanis a kijelölt gettó területén állt, és így szüleivel együtt otthonukban maradhattak. Abban a kétszoba-konyhás lakásban, amelyben a gettó működésének időszakában összesen mintegy harminc embert zsúfoltak be.
Tizenhét évesen deportálták – Auschwitzba. Édesanyját ott látta utoljára. Édesapjával együtt onnan Buchenwaldba, majd Magdeburgba kerültek, kényszermunkatáborba. A nehéz magdeburgi munka apját annyira tönkretette, hogy miután három hónap múlva, 1944 szeptemberében, Buchenwaldba mindketten visszakerültek, szülőjét szelektálták, visszaküldték Auschwitzba, és ott meggyilkolták.
Kallós Miklós is megbetegedett, súlyos kétoldali kavernás tüdőtébécét szedett össze, s a korábban hetvenkilós fiatalember harminchat kilósra fogyott. Csoda volt már az is, hogy megérte a láger 1945. április 14-i felszabadulását, s így bekerülhetett a Weimarhoz közeli Blankenheim egyik korábbi Hitler-Jugend épületében sebtében kialakított szanatóriumba.
Néhány hét elteltével visszaindult Erdélybe, de mivel nagyváradi családjából senki nem maradt életben, nemsokára, több buchenwaldi fogolytársát követve, Kolozsvárra jött. Befejezte középfokú tanulmányait, és 1948 elején beiratkozott a Bolyai Egyetem pszichológia szakára. Egy évvel később átiratkozott a filozófia szakra, ahol 1952-ben szerzett oklevelet. Már 1950-től adjunktusként, 1952-től pedig előadótanárként dolgozott, 1959-től pedig a Babeș‒Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékének vezetője volt. Doktori címet 1968-ban, egyetemi tanári minősítést pedig 1970-ben szerzett. Sok diákgeneráció ment át a kezén, s diákjai ma is hálával és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá.
Feleségét, a dési neológ családból származó Havas Katalint (aki több éve szintén nincs már közöttünk) is Kolozsváron ismerte meg. 1949-ben házasodtak össze, 1950-ben és 1955-ben születtek meg gyermekeik: a Zenekonzervatóriumot végzett Péter, illetve a mérnökké lett György.
Kallós Miklós vallásos zsidó családból származott, de a halál- és munkatábori tapasztalat ateistává tette. Ezt a folyamatot, amelynek a természetrajzát ma már jól ismerjük, nemigen lehet sem megkérdőjelezni, sem elítélni. Ugyanez a tapasztalat, illetve a buchenwaldi tábor belső vezetésének hangsúlyosan német kommunista és szociáldemokrata összetétele közelítette őt a baloldalhoz. Azt remélte ugyanis, nagyon sok sorstársához hasonlóan, hogy a baloldal által beígért, ám addig soha meg nem tapasztalt új világot sikerül majd felépíteniük, s abban valóban nem számít majd, hogy ki milyen vallású vagy nemzetiségű, hanem csakis az, hogy ki mennyit képes a társadalom asztalára letenni, ki milyen mértékben tud majd a közjóhoz hozzájárulni.
Hiteles ember volt, meggyőződéseit 1989 decembere után sem tagadta meg. Pedig akkor, nyugalmazott egytemi tanárként választották meg a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnökévé. Ebben a minőségében pedig – a történelmi tapasztalatokból merítve, de anélkül, hogy vallásossá változzék – sokat tett a hitközségen belüli vallásos élet fellendítése érdekében. Teljes erejéből támogatta a közösségének a hitéletét, mert tudatában volt annak, hogy a zsidó nép történelmének a során a vallás meghatározó és megtartó szerepet játszott. Sokak számára emlékezetes marad 1998-as kiállása a nemzetiségi kizárólagosság ellen, amikor e város magyargyűlölő elöljáróját az egyik zsinagógai holokauszt-megemlékezés alkalmával a leghatározottabban rendre utasította és tiszteletre intette.
Az egytemen Kallós Miklós történelmi materializmust tanított, de amint azt néhai diákja, Egyed Péter is hangsúlyozta, a történelmi és a társadalmi kérdéseket szélesebb kontextusba helyezve, a kérdéseket a francia szociológia és a társalalmi rendszerelméletek szemszögéből vizsgálta. A saját, illetve a Roth Endrével együtt írt köteteiben és tanulmányaiban is a humanizmus és az értékek irányából közelítette meg a vizsgált kérdéseket, s emiatt írásaira Nyugaton is felfigyeltek. Emellett jelentős mértékben járult hozzá a kolozsvári egyetemeken a kétnyelvű (román és magyar) filozófiaoktatás megmaradásához és fejlesztéséhez, és megérdemelt tekintélynek örvendett a szociológia és a filozófia művelőinek körében is, akik elsősorban elméleti felkészültségét és munkásságát méltatták és tisztelték.
Kevesen tudják ma már azt, hogy Kallós professzor Kolozsvár egyik jó tollú újságírójaként kezdte el pályafutását. 1947-től dolgozott az Egység című magyar nyelvű zsidó hetilap szerkesztőségében, amelyet 1949-től Új Út-nak neveztek, s amelynek 1952-től 1953-ban történt kényszerbeszüntetéséig főszerkesztője volt. (Neki köszönhetjük, sok egyéb mellett, a leírását annak az első tehervonatos deportálásnak, amelyet a magyar hatóságok 1941 tavaszán Máramaros vármegyében hajtottak végre, és amely alanyainak nagy többsége az 1941 augusztusi kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságok áldozatává vált, illetve a stanislawowi, horodenkai és nadwirnai gettók éheztetéssel és betegségekkel elpusztított lakójaként hunyt el.) Aztán az 1953‒1954 és az 1957‒1958 években az Utunk főszerkesztő-helyettese, 1962–1974 között pedig a Studia Universitatis Babeș–Bolyai filozófiai, illetve szociológiai sorozatainak felelős szerkesztője volt. Számtalan jól dokumentált, körültekintő írása jelent meg A Hét, a Korunk, az Igaz Szó, a Tribuna, az Előre, az Igazság, a Revista de Filosofie, a Viitorul Social és más lapok hasábjain is. Évekig szerkesztette 2000 után a Memento Buchenwald című lapot, amely az új antiszemitizmus, a holokauszttagadás és a fajgyűlölet ellen emelte fel a szavát.
Kallós Miklós tanár úrnak a tudós professzori habitusa, a pedagógusi hozzáértése és nagyvonalúsága, továbbá a hosszas beszélgetéseink őszintesége és mélysége mellett, a derűlátását és a rendkívüli, kifinomult humorát fogom féltett kincsként megőrizni magamban.
Szeretteinek vigasztalódást kívánok.
Nyugodjék békében!
