A Hunyad megye területén sűrűn előforduló régiségek első gyűjtője Megyericsei János (1470?–1517) gyulafehérvári kanonok volt, aki mintegy 120 római kori feliratot gyűjtött, és elsőként azonosította Várhegyen Sarmisegetusát, a római Dacia fővárosát. A megye három évszázad elteltével, 1823-ban került ismét a figyelem középpontjába, amikor báró Nopcsa Elek várhegyi birtokán két római mozaikpadló került a felszínre. Ettől kezdve mind nagyobb figyelmet fordítottak a régiségekre, a gyűjtemények híre gyorsan túllépte a megye határát. Theodor Mommsen, a híres német epigráfus már a 19. század 50-es éveiben Hunyad megyébe látogatott, hogy anyagot gyűjtsön a római feliratokat összegző hatalmas művéhez. Nem csoda, hogy dr. Fodor András a régiségek gyűjtését intézményesített formában szerette volna végezni, ezért a magyar orvosok és természetvizsgálók 1854. szeptember 3-án Kolozsváron tartott vándorgyűlésén, Hunyad megye nevezetességeiről tartott előadásában felvetette egy régészeti társulat megalakításának szükségességét. Vass József piarista tanár 1856-ban újra felvetette a gondolatot a Hunyad megyei régiségbarátok című, az Erdélyi Múzeumban megjelent cikkében, ám ezek a kezdeményezések nem jártak sikerrel.
Az egyesület 1880. május 13-án alakult meg Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat (HTRT) néven azt követően, hogy dr. Sólyom Fekete Ferenc törvényszéki elnök a Déván megjelenő Hunyad című lap 1879. évi 31. számában felhívást tett közzé Derítsük fel múltunkat és mentsük meg emlékét címmel. A társulat elnöke a nagy tekintélynek örvendő történettudós és orientalista, gróf Kuun Géza (1838–1905) lett, aki a tisztséget 1905-ig töltötte be. Alelnöknek magát az alapítót, Sólyom Fekete Ferencet választották, aki jogászként komoly történelmi ismeretekkel rendelkezett, de gyűjtőként, forrásközlőként és történészként is elismertnek számított. Kettejük érdeme, hogy az újonnan megalakult társulat rövid időn belül nemcsak országos viszonylatban, de Európa-szerte ismertté vált. Az egyesület feladatának tekintette a megye területén található régiségek helyszíni állagmegóvását, múzeum létrehozását és fenntartását, továbbá a tudományok művelését, okmánytárak közlését, a vármegye történetének megírását. A társulat hat szakosztállyal működött, éspedig: geotopográfia és néprajzi szakosztály, természetrajz és természettudományi szakosztály, archeológiai szakosztály, történelmi szakosztály, statisztikai szakosztály, valamint az évkönyvet szerkesztő bizottság. Megalakulásakor az egyesület 37 alapító, 162 rendes és 318 pártoló tagot számlált, és a létszám – a vármegye közönsége érdeklődésének köszönhetően – folyamatosan gyarapodott, az érdeklődés még az utolsó években sem csökkent.
A társulat tevékenysége rendkívül sokrétű és intenzív volt. Felolvasásokkal egybekötött kirándulásokat szerveztek a megye területén, ezek célja a megye műemlékeinek megismerése mellett új tagok toborzása is volt. Kiemelt fontosságot tulajdonítottak a történelmi emlékhelyeknek, ezért emlékoszlopokat állítottak, 1889-ben a kenyérmezői csata helyszínén, a millennium évében a vaskapui csata helyszínén. A megye fontos szülötteiről sem feledkeztek meg, így került emléktábla az 1892-ben elhunyt Salamon Ferenc történész dévai szülőházára, de a nemzet nagyjairól is megemlékeztek, 1881-ben Kazinczy-emlékoszlopot avattak a dédácsi arborétum területén, ahol a költő 1816-ban egy hónapot töltött a Gyulay család vendégeként.
A műemlékvédelem területén is rendkívüli eredményeket értek el. Csere útján 1888-ban a társulat birtokába jutott a várhegyi amfiteátrum és környéke, 1893-ban megvásárolták a dévai Várhegyet, ami az átiratással kapcsolatos eljárások miatt csak 1905-ben vált az egyesület tulajdonává. Mindezekkel egy időben lázas kutató- és gyűjtőmunkával dolgozták fel a megye római kori emlékeit, néprajzi viszonyait és a nemesi családok tulajdonában levő okleveleket, ennek eredményeképpen kerülhetett sor 1900 után a Hunyad vármegye története első, az őskortól a honfoglalásig terjedő kötetének megírására (1902), a munka Téglás Gábor, gróf Kuun Géza és Torma Zsófia érdeme. Az egyesület elismertségére utal, hogy fennállása második évtizedére 40, a magyar királyságon belüli (33 magyar, 4 német, 1 román, 1 horvát és 1 szarajevói) és 12 külföldi (4 bécsi, 2 grazi, krakkói, 1 lembergi, 1 prágai, 1 bukaresti és 1 belgrádi) egyesülettel, illetve könyv- és levéltárral állt kapcsolatban.
Korán felvetődött, hogy a gyűléseken elhangzó tanulmányok írásban is jelenjenek meg, eljutva ezáltal az érdeklődők szélesebb köréhez is. Az első Évkönyv kiadására 1882-ben került sor, ezt 21 további követte. A kötetek első része a közgyűléseken felolvasott tanulmányokat, a második része a társulat életére vonatkozó közléseket tartalmazta, a tanulmányok elsősorban Hunyad és Zaránd vármegyék történetével és régiségeivel foglalkoztak, de helyet kaptak a néprajzot és az élővilágot bemutató publikációk is.
Ahol az egyesület kevésbé bizonyult sikeresnek, az a múzeum megalapítása és fenntartása, ennek oka egyrészt a megfelelő helyiség és az anyagi fedezet hiánya, másrészt a szakmai hozzáállás volt. Nagy felelősség terhelte az állami hivatalokat, akik a társulatot nem támogatták. Noha már 1904-ben felmerült a kérdés, a pénzügyminisztérium a társulat, a megye és a közoktatási miniszter sokadik kérésére csak a világháború utolsó évében bocsátotta rendelkezésre a Magna Curiát. Addig a több ezer darabot számláló gyűjtemény szabályosan hányódott. A Magna Curia toronyrészének kibérlése és átalakulása látszott megfelelő megoldásnak 1880-tól, amit az egyesület által kinevezett bizottság nem talált megfelelőnek. A leleteket 1890-ig bérházban tartották, 1890–96 között az állami főreáliskola céljára felajánlott épület bal szárnyában, 1896-tól a főreáliskola telkén, különálló épületben felhalmozva, zsúfolva, ami nem tett jót a látogatottságnak. A múzeumigazgató, Téglás Gábor jelentette a körülményeket, de megoldás nem született, ezért a látogatottság megoldására a feliratos római köveket a törvényszék folyosóin helyezte el, de azokat 1899-ben át kellett költöztetnie a vármegyeház lépcsőházába. Réti Lajos 1901-ben a dévai református műemlék templomot, gróf Bethlen Miklós főispán a vajdahunyadi várat tartotta alkalmas helyiségnek, míg Téglás Gábor teljesen új, modern épületben gondolkodott, a felek végül nem tudtak kiegyezni. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége 1904-ben hasonló ajánlatot tett, ekkor a választmány megismételte szándékát, miszerint ragaszkodik ahhoz, hogy a múzeum számára a Magna Curiát jelöljék ki mint a célra legalkalmasabb épületet. Ezt nem tudta megvalósítani sem Téglás Gábor, sem utóda, Mailand Oszkár, csak az 1913-ban megválasztott Mallász József, akinek erőfeszítései sikerrel jártak, de munkája gyümölcsét Trianon után a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat már nem élvezhette. És hogy mennyire szükség volt a saját épületre, jól mutatja a gyűjteményre vonatkozó utolsó, 1946-os adat, amely szerint az állományt 1264 darab könyv, 54 folyóirat, a levéltári anyag mintegy 4 ezer darabja, számos térkép, a régiségtár állományát 9627 (leltárba vett) tárgy, a néprajzi gyűjtemény állományát 434 tárgy és végül a természetrajzi gyűjteményt 702 tárgy alkotta.
Az egyesület fennállásának végét Trianon jelentette, de ez csak a másfél évtizeddel korábban elkezdődött folyamat zárómozzanata volt. A gondok a századforduló táján már jelentkeztek, amikor az alapító nemzedék (Kuun Géza, Sólyom-Fekete Ferenc, Téglás Gábor) munkáját a velük együtt tevékenykedő fiatalabb nemzedék (Ballun Ernő, Barthos Indár, Király Pál, Szinte Gábor, Veress Endre) nem tudta átvenni, mivel hivatásuk viszonylag hamar elszólította őket Déváról. Így az egykor rendkívüli színvonalat képviselő egyesület bedolgozókhoz fordult, ami egyben a véget is jelentette, és ezen már az sem segített, hogy vezetőségébe a megye politikai és társadalmi elitjét választották. A HTRT közel 30 éves kutató- és ismeretterjesztő munkássága azonban széles körben és hosszú távon hozzájárult Erdély kulturális értékeinek, valamint történelmi hagyatékának feltárásához, népszerűsítéséhez. A társulat által megjelentetett 22 évkönyv mai napig alapként szolgál a megye történetét kutatóknak.
Felhasznált irodalom:
Bodó Cristina: „Începuturile societăţii de istorie şi arheologie a comitatului Hunedoara”, in Sargetia III (XXXIX) Serie nouă, Deva, 2012
Bordi Zsigmond Lóránd (szerk.): Válogatás a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyveiből, Tortoma Kiadó, Barót, 2021
