A dévai ferences rendház és templom története a bolgár nemzeti függetlenség kivívásáért 1688-ban kitört csiproveci felkelés vérbe fojtásáig nyúlik vissza, amikor a törökök által megfélemlített, életben maradt lakosság menekülni kényszerült. A törökök elől menekülő bolgár katolikusok papjaik vezetésével kis csoportokba tömörülve előbb Havasalföldön, Olténiában és Munténiában, később Erdélyben találtak menedéket. Az akkor protestánsnak számító Erdélybe a megszálló osztrák csapatok vezetőinek támogatását élvezve érkeztek, akik őket az alvinci kincstári birtok területén, illetve az ugyancsak kincstári igazgatás alatt álló jelentős katonai központokban, Gyulafehérváron és Déván telepítették le.
Déva bolgár telepe 1712-ben jött létre, amikor gr. Stephan von Steinville tábornok, Erdély főparancsnoka elfogadta a Brădiceni-ből, Krajovából, Aninószáról és Târgu Jiuból Hátszegre menekült 43 bolgár család kérelmét, és engedélyezte számukra a letelepedést a kincstári tulajdont képező határrészben, az általuk szabadon választott Maros és Cserna közötti területen. Erdély akkori közjogi helyzete és a Diploma Leopoldium vonatkozó rendelkezései igen kedvezőek voltak az érkezettek számára. A fiskus érdeke az volt, hogy a kincstár javaihoz csatolt lakatlan területekre bevándorlókat telepítsen, és így tegye azokat jövedelmezővé. A Dévára betelepülő bolgárok mentesek maradtak az erdélyieket sújtó katonai szolgáltatásoktól, a kvártélyozástól, sőt 1849-ig közösségük vezetésére saját esküdteket és bírát választhattak. Egyetlen kötelezettségük az volt, hogy a kincstárnak fizessenek évi 50 forint adót. Az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békekötést követően további 18 család érkezett Dévára.
A bolgár (bulgarita) ferencesek templomépítési kísérleteit nemcsak a protestánsok, hanem a Szent István királyról nevezett erdélyi stefanita ferencesek, a jezsuiták, sőt maga a katolikus püspöki helynök, Antalffi János is ellenezte. Következésképpen 1712-ben az erdélyi ferences kusztódia medgyesi gyűlésére idézték az első telepeseket Erdélybe vezető ferences atyákat, P. Marinovich Blasuist, P. Jovecherin Lucast és P. Gungics Antoniust, akik visszautasították az ellenük felhozott vádakat. Helyzetüket Ildefonso de Biesma rendfőnök 1714. szeptember 14-én kiadott templomépítési engedélye rendezte, amelyben jóváhagyta a dévai ferences kolostor építését. Noha a rendfőnök dekrétumának köszönhetően megkezdhették az építkezést, szükségét érezték annak, hogy 1715. december 3-án saját híveikkel is kössenek hűségnyilatkozatot, ennek értelmében a bolgár közösség hű marad a dévai szerzetesekhez, és helyükbe soha nem kíván kineveztetni más papokat.
A bolgár közösség 1712 tavaszán látott hozzá elemi iskolájuk, templomuk és házaik felépítéséhez. Kezdetben ideiglenes templomot építettek, valószínűleg nem időtálló anyagokból, amely 1723-ban szűknek bizonyult a hívek befogadására, ezért lebontották, és a bolgár nép adakozásából 1724-ben felépítették az új templomot. A templomon kívül kápolna is épült Lucas Bibich elhunyt felesége emlékére, amelyről 1902-ben Issekutz Antal így írt: „Magam is itt születvén Déván, a barátok iskolájában tanultam megismerni a betűket mint kisgyermek, s tudom, hol állt ez a kápolna, de csak romokban, fedél nélkül úgy, hogy a templomocskának csak körfalai meg a tornya voltak meg, belsejében térdig érő víz, s ebben koponyák meg csontok voltak láthatók, mígnem a harmincas években a rom eltávolíttatott, s a templom ürege betöltetett.”
P. Antonius Gigenonich 1728-ban befejezte az emeletes kolostorépület keleti és déli szárnyainak építését, amelyeket P. Georgius Frankovich bővített ki a nyugati szárny 1735-ös megépítésével. P. Bonaventura Lenich házfőnök vezetése alatt, 1764-ben az építkezés lezárult, azt követően, hogy az épületet a mai formájában újjáépítették, mivel a talajvíz miatt a régi használhatatlanná vált.
A bulgarita provincia, amelynek Déva volt a központja, 1851-ben a magyarországi Kapisztrán Provincia része lett, 1900-tól pedig az erdélyi ferencesek Szent Istvánról elnevezett (stefanita) provinciájába tagolódott be. A kolostort 1948-ban, az egyházügyi „reform” következtében megszűntették, a szerzeteseket elűzték. Az épületben az 1970-es árvíz tetemes károkat okozott, a helyreállítás 1992-ben történt meg, amikor a Böjte Csaba testvér által létrehozott dévai Szent Ferenc Alapítvány és a magyar tannyelvű Magyarok Nagyasszonya Kollégium költözött be a kolostorba. A római katolikus egyház az épületet véglegesen csak 1999-ben kapta vissza.
A templom legértékesebb berendezési tárgyai az oltárok és a szószék. A rokokó stílusnak megfelelően gazdagon diszített főoltár és mellékoltár 1777 táján készült el, özvegy gr. Haller Jánosné Daniel Zsófia támogatta a famunkák elkészítését, míg Baranyai Antal, br. Jósika Antal, Macskási Ferenc, Nopcsa József és Haller Magdolna az aranyozás költségeit fedezték. A templom építésének történetére utalt a diadalíven található, 1890-ben lemeszelt felirat: STRVXERAT HANC AEDEM PIETAS ILLI OBFVIT AETAS/IAM NVNC HOC REPARAT PIETAS QVOD LAESERAT AETAS, azaz „Emelte volt ezt az épületet a kegyelet, de ellenére volt a kor, Most pedig azt javítja a kegyelet, mit elrontott volt a kor.” (Kovács András)
Az ötszintes torony homlokzatát tükrös lizénák és övpárkány tagolja, a torony melletti falfülkében Mária-kegykép domborműváltozata látható. Az átalakított bejárati portálénak csak tört ívű szemöldökkel határolt elegáns oromzata maradt meg, amely leginkább a Magna Curia rokokó portáléira emlékeztet.
A templomhajót három-három pár párkányfejezetes pilaszter által tartott fiókos dongaboltozat fedi, a szentély boltozatát sugarasan elhelyezett fiókok tagolják. A hajó nyugati részén található a pillérekre támaszkodó, félköríves árkádokon nyugvó karzat. A templom egyetlen faragott kerete a barokk sekrestyeajtó-keret. A templom berendezéséhez tartozott az a kőböl faragott szenteltvíztartó, amely jelenleg a kolostor udvarán található.
A kolostorba a templom melletti főbejáraton vagy a délkeleti oldalon lehet bejutni. A földszinten, az északkeleti szárnyban találni a sekrestyét, egy nagyobb helyiséget, e mellett kezdődik a cellasor, amely a templommal szemközti szárnyon az újabb refektóriummal és a nagy konyhával folytatódik. A földszinti helyiségeket téglából rakott keresztboltozatok és fiókos dongaboltozatok fedik. Az emelet helyiségeit egységesen mennyezettel fedték, amelyeket helyenként stukkóból készült párkánnyal szegélyeztek. A két szintet a bejárat szomszédságában és a sekrestye mellett lépcsők kötik össze.
Az épület külső homlokzatát övpárkány osztja, és vakolatból kialakított koronázópárkány zárja, illetve lizénák osztják tükrökre, amelyekben különböző formájú és méretű ablakok kaptak helyet. A délkeleti szárny földszintjén hiányzik a lizénás tagolás, az ablakok kicsik és dísztelenek, akárcsak az ezen az oldalon található bejárat is. Az udvari homlokzaton feltűnő az építőanyag változatossága. A három évszázados templom 2023-ban kívülről teljesen megújult.
Felhasznált irodalom:
Issekutz Antal: Adatok Déva XVIII. századi történetéhez, in A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat 13. évkönyve, Déva, 1902.
Kovács András: Déva – ferences kolostor, Erdélyi Műemlékek 4 (2. kiadás), Kolozsvár, 2007.
Szabó Henriette: Ferencesek Déván, in (uő.) A Dévai Ferences Rendház 1850 előtti könyvei, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
