(Alsófarkadin, 1794. július 6. – Déva, 1884. január 12.)
A felsőszilvási Nopcsa bárók elmagyarosodott román származású család tagjai. A család anyai ágon rokonságban állt a Hunyadiakkal, erre utal a címerükben fellelhető, csőrében gyűrűt tartó holló. A család eredete a 14. századig vezethető vissza, és szorosan összefügg a Szilvásy családdal, de a Nopcsák házasságkötések révén rokoni kapcsolatban álltak a Kenderessi, Csulai, Barcsay, Sinkay, Brazovai, Móré, Váradi, Szalánczi, Naláczi, Kozma, Bája és Zselénszky családokkal is. Az idők folyamán a Nopcsa család tagjai igen fontos tisztségeket töltöttek be. A bárói címet László testvére, Nopcsa Elek (1775–1862) szerezte meg, aki maga is szép politikai pályát futott be, és aki a bárói rangot 1856-ban átruházta testvérére, majd 1874-ben az egész családra.
Nopcsa László viszonylag korán, 20 éves korában, 1814-ben nősült, első felesége a kézdiszentléleki Kozma Ágnes volt, aki 52 éves korában Kolozsváron elhunyt. László újranősült, második felesége a 26 éves Baja Mária (1821–1882). Mindkét feleségétől egy-egy fia született, első feleségétől Ferenc, a másodiktól pedig Elek.
Hivatali pályafutását alacsonyabb beosztásokban kezdte, majd nagybátyjának halála után, 1833-ban ő lett Hunyad vármegye főispánja, amiről 1848 áprilisában kénytelen volt lemondani. Erdélyi viszonyok között igazi nagybirtokosnak számított: kastélya volt Alsófarkadinon, Szacsalon, Zámon, háza Déván, Nagyszebenben és Kolozsváron. Alsófarkadini birtoka a Pojána-Ruszkáig terjedt, felölelve az erdőségeket is, ide tartozott Kraguis (Crăguis) falu is, ahol Téglás Gábor szerint aranyat is mostak, de övé volt a Maroson a sószállítás monopóliuma és néhány aranybánya Abrudbánya környékén, ahol hamis pénzt is veretett.
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésekor Nopcsa Hunyad megye főispánja, és már március 27-én katonaságot kért a román parasztok ellen. Több más császárhű, mindennemű reformmal szemben ellenséges magatartást tanúsító főúrral együtt az április 12–14-én tartott megyegyűlésen a főispánságról lemondott. És noha márciusban még katonasággal akarta megfékezni a román parasztokat, engedett Andrei Şaguna püspök rábeszélésének, felveszi a Vaszilika nevet, s részt vett a május 15-én Balázsfalvára összehívott román nemzetgyűlésen, ahol megválasztották a román forradalmi bizottság alelnökének, és tagja lett a császár elé járuló 12 tagú bizottságnak. Gheorghe Bariţiu megjegyzi róla, hogy „amikor azonban felálltunk, hogy letegyük a félelmetes esküt, Nopcsa is felemelte a kezét, de kesztyű volt rajta. Egy tüzes ifjú rákiáltott: húzza le, és Nopcsa nyomban lehúzta.” Ebből az incidensből mai napig élő szólás támadt Déva vidékén: „Jos cu mănuşa, Vasilică”, azaz „Le a kesztyűvel, Vaszilika” – mondják ma is a szemtelen emberre.
Amikor júniusban a császárnak engedni kellett, s szentesítette az Erdély és Magyarország egyesítéséről szóló törvényt, Nopcsa László azonnal hátat fordított a románságnak, és „hazafias” szolgálatait felajánlotta Pulszky Ferencnél, a magyar külügyminisztérium munkatársánál. Csakhogy a székely honvédek nem bocsátották meg a kétszínű magatartást, és 1848 november 3-án megtámadták Zámot, ahol az orláti román határőrezred katonái állomásoztak, majd december 2-án visszatértek, s a kastélyt földig rombolták.
Az események után Nopcsa egy időre Bécsbe költözött. Noha a főispáni szék elvesztésével jelentős anyagi kár érte, és birtokainak jövedelme is egyre csökkent, ő dúsgazdag nábobként élt. A végbement társadalmi változásokat hazatértét követően sem volt hajlandó elfogadni: „Ti az én embereim vagytok, nektek nem parancsol a vármegye” – mondta egyszer Réthy Lajos, Hunyad megye egykori tanfelügyelője szerint, amikor a román parasztok elpanaszolták neki, hogy fiaikat besorozták, és jelentkezniük kell Déván.
Minden erőszakos tette ellenére is a Hátszeg-vidéki románság még nemzedékek múlva is jótevőjének tartotta, mert mesés vagyonából bőkezűen ajándékozott. A nép bajait meghallgató főúr képét ábrázoló egyik visszaemlékezés szerint, amikor meghallotta, hogy szolgabírója embertelenül bánik a parasztokkal, előbb üzent neki, majd maga elé hivatta, s leszidta, végül, amikor ez sem használt, úgy felpofozta, hogy az helyben meghalt.
Déván hunyt el 1884. január 12-én, 90 éves korában, a hátszegi római katolikus templom külső falához épített Nopcsa-kriptában temették el első felesége, Kozma Ágnes mellé.
Jókai Mór először 1853 május–júniusa között járt Erdélyben, ekkor hallott először az egykori főispánról, aki mesés vagyonát nem átallott rablóvezérként, csempészként, pénzhamisítóként is gyarapítani. 1858-ban, második erdélyi útja során az író bejárta a Mócvidéket, Dézna, Kőrösbánya, Brád, Abrudbánya, Verespatak, Topánfalva, Vidra településeket, a Fehér-Kőrös völgyébe érve meghallotta a Fatia Negra-történeteket, és a suttogva elejtett megjegyzéseket, miszerint a titokzatos, fekete álarcos haramia voltaképpen Nopcsa László. A Jókaival foglalkozó irodalom azóta bizonyította, hogy Jókai a Szegény gazdagok című regényének Hátszegi Lénártját igenis Nopcsáról mintázta, erről tanúskodnak az író naplójában olvasható, Nopcsával kapcsolatos bejegyzések. Az tény, a főúr annyira feldühödött, hogy halálosan megfenyegette Jókait, sőt üldözte azokat, akiket azon kapott, hogy a regényt olvassák. A dolog odáig fajult, hogy Nopcsa az 1860–1861-ben négy részletben megjelenő regény miatt beperelte az írót, aki az 1884. január 18-án kiadott nyilatkozatban ünnepélyesen kijelentette, a regény alakjai „semmi élő személlyel nem azonosíthatók”. Csakhogy a nyilatkozat megjelenésének napján Nopcsa már hat napja halott volt, tehát nem számított élő személynek, így a per végül Jókai javára dőlt el.
A Szegény gazdagok, az egyik legolvasottabb Jókai-regény már 1924-ben színpadra került, majd a filmvilágot is meghódította. 1933-ban megjelent az első román nyelvű fordítása, ezt követték a cseh, a szerb, a német, a holland, az angol és a lengyel nyelvű kiadások. „Nem csoda, hogy a megyénk és a szomszéd megyék területén a 19. század első felében garázdálkodó rejtélyes Fatia Negra, alias báró Nopcsa László viselt dolgaira nem borult a feledés homálya, és hogy a megyénkbe látogató turisták még napjainkban is kíváncsian érdeklődnek minden iránt, ami vele kapcsolatos. Amikor 90 éves korában (...) meghalt Déván, egész biztosan nem gondolt arra, hogy majd legendává, a harmadik évezredben is közismert monda-, regény- és filmhőssé válik, még ha negatív értelemben is” – írja róla találóan Schreiber István.
