(Csicsókeresztúr, 1832. szeptember 26. – Szászváros, 1899. november 14.)
Édesapja Torma József (1801–1864) történész, megyei királyi pénztárnok, Belső-Szolnok vármegye 1848-as követe, országgyűlési képviselő, aki amatőr régészként Csicsókeresztúron előszeretettel végzett ásatásokat. Édesanyja a korán elhunyt örmény származású Dániel Mária Jozefa, Dániel István, illetve Fráter Krisztina lánya. Zsófia igen büszke volt örmény gyökereire, szoros kapcsolatot ápolt az armenológus Szongott Kristóffal, a hozzá írott levelében felvázolta az örmény nép eredetére és őskori történetére vonatkozó elméletét.
Torma Zsófia pontos születési ideje sokáig ismeretlen volt, életrajzírói többnyire 1840-et tüntették fel világrajövetele éveként. A Matricula Baptistorum de Csicsókeresztúr bejegyzése szerint Josephus Torma és Josepha Daniel lánya, Sophia 1832. szeptember 26-án született a család negyedik gyermekeként, testvérei Lujza, Júlia és Károly. Lujza nővérének férje, Makray László az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban honvéd alezredesként szolgált Bem seregében, de bátyja, az alig 18 éves Károly is vitézül küzdött a zsibói fegyverletételig. Édesanyja korai halálát követően a szatmári leánynevelő intézet növendéke lett, majd miután apját is elveszítette, Lujza nővéréhez költözött fel Pestre, ahol annak gyermekeit nevelte, egyiküket, Lászlót később örökbe is fogadta. Az 1860-as évek végén Szászvárosra költözött, és ettől kezdve minden idejét a kutatásnak szentelte, felismerte ugyanis szűkebb pátriája rendkívül fontos régészeti, néprajzi, őslénytani, kőzet- és ásványtani értékét, s eltökélt szándéka volt mindezt a világ elé tárni. „Az ifjúság röpke ábrándképei helyett komolyabb törekvések népesítik be akaratlanul is lelke világát, s minden iránt lobbanékony érdeklődéssel viseltetett, amit a hazai föld természeti ritkasága, vagy régiség alakjában eléje tárt” – írta róla tanítványa és tisztelője, Téglás Gábor.
Tordos határában 1875-ben kezdte meg az őstelep feltárását, amelyre Vén András helybéli református tanító hívta fel a figyelmét. Ezt követően 1876-ban közel száz leletével Budapesten részt vett a 9. Nemzetközi Ősrégészeti Konferencián, 1877-ben a Szebeni Honismertető Egylet tiszteletbeli tagjává választotta. Első publikációja 1879-ben jelent meg Hunyad vármegye Neolith (Kőkorszakbeli) telepei címmel, 1880-ban kiadta a nándori barlangcsoportban végzett ásatásainak ismertetését. Még ugyanebben az évben meghívták a német antropológusok berlini nagygyűlésére, ahol Schliemann és Virchow a legnagyobb elismerésben részesítették. Továbbá 1882-ben Németország múzeumait tanulmányozta, Frankfurt am Mainban részt vett a német antropológusok 13. nagygyűlésén, majd végiglátogatta Bécs, Budapest, Kolozsvár és Nagyenyed őskori gyűjteményeit. A hazai érdeklődés hiányában 1894-ben Jénában németül jelent meg az Ethnographische Analogien (Néprajzi összehasonlítások) című munkája, amelyben a világon elsőként alkalmazta a társtudományok bevonását a régészeti munkába, kapcsolatot teremtve ezáltal az egyes szakterületek között. A teljesen új módszer eredményeképpen megállapította, hogy a tordosi, a trójai és a legkorábbi sumér műveltség forrása közös.
A tordosi leletekkel kapcsolatban Torma Zsófia meg volt győződve arról, hogy az edénytöredékeken a magyar ősi írás, a rovásírás jegyei láthatók, azok nem egyszerű díszítőmotívumok. Csakhogy ebben a külföldi tudósok, akik nem ismerték a rovásírást, nem tudták megerősíteni, a hazai kutatók véleményét pedig döntő módon meghatározta a finnugor eredet szószólójának, Hunfalvy Pálnak a véleménye, aki ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt nem volt önálló írása, s a hun–székely rovásírás nem más, mint néhány 17. századi tudós találmánya. Így Torma Zsófia véleményével teljesen magára maradt, még bátyja, Torma Károly régész is legfennebb névjeleknek, mesterjegyeknek volt hajlandó elfogadni a feliratokat. Amikor 1876-ban leleteit felküldte a budapesti ősrégészeti tanácskozásra, Hampel József régész, a Nemzeti Múzeum munkatársa, az Archeológiai Értesítő szerkesztője két darabot, egy arcos urnát és egy bálványfejrészletet kivett az új kőkori gyűjteményből, azt állítva, hogy azok római koriak. Torma ragaszkodott ezek visszatételéhez, és bizony a hozzáértő tudósok figyelmét pontosan ez a két darab ragadta meg a legjobban. Ez után Hampel ott ártott neki, ahol csak tudott, sőt a Zsófiáért rajongó Téglás Gáboron és Hermann Antalon is gúnyolódott, a kéziratban maradt, 2500 rajzzal – ezek Szinte Gábor dévai rajztanár munkái – illusztrált főművéről pedig kijelentette, hogy azok „közzétételre nem alkamasak”, ezzel máig ható kárt okozva nemcsak a régésznőnek, hanem az egész magyar őstörténet nemzetközi megítélésének is. Érdekes, hogy Paul Reinecke német régész, aki Torma Zsófiánál vendégeskedett, gyűjteményét tanulmányozta, anyagot és magyarázatokat kapott az idős régésznőtől, amikor 1896-ban az Archeológiai Értesítőben tanulmányt jelentetett meg Tordosról, de anélkül, hogy mentorát csak egy szóval is említette volna, semmiféle bírálatban nem részesült. Torma rendkívül önzetlenül segített mindenkinek, többek között Francis Haverfield oxfordi régésznek is, aki így folyamodott hozzá: „Alig merem kérdezni, de mint Ön is tudja, a régészek nagyon szemérmetlenek, hogy kölcsön adhatna-e nekem néhányat ezekből a kincsekből? Szeretném, ha gyűjteményem mellé még volna három bálványom, három csigolyám és az a különös négy oldalas tárgy…” Persze, hogy Zsófia küldött anyagot, gondosan csomagolva boldogan, Haverfield pedig azonnal elfelejtette őt. Mások kihagyták a szakirodalomból, az általa mélyen tisztelt és népszerűsített Schliemann elfoglaltságára hivatkozva elutasította, hogy könyvéhez előszót írjon.
Torma Zsófia szorgalmas munkájának gyümölcsét, a 10 387 régészeti leletet számláló gyűjteményt hosszú ideig saját, szászvárosi otthonában állította ki, 1891-ben 5000 forintért és évi 800 forint életjáradékért az Erdélyi Nemzeti Múzeum érem- és régiségtára vásárolta meg. A lépésre azért volt szükség, mert Torma egész vagyonát kutatásaira és jótékonyságra áldozta. A Magyar Tudományos Akadémia 1896-ban levelező tagjává választotta, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának értesítése, amely szerint tiszteletbeli doktorrá kívánják választani, 1899-ben érkezett meg hozzá. „Holt lóra patkó” – mondta erre rezignáltan az idős régésznő, aki kezdetben nem is volt hajlandó elfogadni a megtiszteltetést. Még ugyanazon év november 14-én szívrohamban elhunyt. Földi maradványait Szászvároson temették el, később Csicsókeresztúron, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
Felhasznált irodalom
Colţofean, Laura, Zsófia Torma: A pioneer of prehistoric archaeology in nineteenth-century Transylvania, in Szabó–Bolindeţ–Rustoiu–Gligor (ed.), Adalbert Cserni and his Contemporaries. The Pioneers of Archaeology in Alba Iulia and Beyond, Editura MEGA, Cluj-Napoca, 2017.
Erdélyi Örmény Gyökerek, 2009. július–augusztus.
Friedrich Klára, Torma Zsófia, egy asszony a magyar régészet szolgálatában, in Friedrich Klára – Szakács Gábor, Ősök és írások, Regiszter Kiadó és Nyomda Kft., Budapest, 2008.
Fülöp Júlianna – Sipos Szabolcs, Torma Zsófia élete és munkássága, kézirat
Madarassy Enikő – Friedrich Klára, Tanulmány dr. Torma Zsófiáról, az első tudományos módszerrel dolgozó magyar régésznőről, aki felfedezte és elsőnek kezdte kutatni a tordosi kultúrát (https://magyarmegmaradasert.hu/files/k_aktatar/tzs_mefk.pdf).
Roska Márton, A Torma Zsófia-gyűjtemény az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában / Die Sammlung Zsófia von Torma in der numismatisch-archaeologischen Abteilung des siebenbürgischen Nationalmuseums, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T., Kolozsvár 1941.
