Hölgyeim, jöjjön egy kis rákenroll!

Már az első két mondatban ott van az a különleges csáberő, amely arra készteti az embert, hogy folytassa az olvasást: lám, mi történik ezzel a tökéletes asszonysággal, akinek a férje „mindig tettre kész”, s ezúttal is „tettre lett kész”… Kovácsné mellett Szabóné, Varga Kinga, Nagy felesége és Marika is feltűnik a könyvben, megismerjük hétköznapjaik ügyes-bajos részleteit, s egyebek mellett azt is megtudjuk, hogy milyen az élet janikkal, ugyanakkor az erdélyi magyar néplélek és a kisebbségi helyzet sem marad „érintetlenül”.

A publicisztikák zöme korábban az Erdélyi Naplóban és a bothazi.transindex.ro oldalon jelent meg, a szerző aztán Rostás-Péter Emese felelős szerkesztő javaslatára vette fontolóra, hogy egy csokorba gyűjtve kiadja őket. És milyen jól tette, hogy igent mondott a felkérésre – fűzhetjük hozzá a péntek esti könyvbemutató tapasztalataira alapozva. A kuncogással, nevetéssel, hahotázással, néhol sajnálkozással és együttérzéssel teli pillanatok után, amelyekben kinek-kinek része lehetett otthona vagy munkahelye „magányában”, a Minerva-házban igazi közösségi élménnyel gazdagodhattak az egybegyűltek. Botházi Máriával – vagy ahogyan azt a könyv hátoldalán Demény Péter írja, Marival, esetleg ahogy a Krónika szerkesztőségében szólították: Maresszel – egykori munkatársa, Koós Imola beszélgetett, akivel részleteket olvastak fel a kötetből, sokak arcára csalva mosolyt.

Az est folyamán elhangzott, hogy Rejtő Jenő és Méhes György nagy hatással volt a szerzőre, mint mondta, az írásaikon nőttek fel, miközben olvasták, nagyon sokat kacagtak már gyermekkorukban. Talán innen ered ez a stílus, a körülötte lévő dolgokra való reflektálás, amely gyakornok korában, a Szabadságban egyetemistaként közölt írásaiban is megjelent.

Nem véletlen, hogy Botházi Mária óhatatlanul megfigyel mindent, ugyanis „újságíró-aggyal működik”, pontosan vissza tud emlékezni arra is, hogy ki hogyan volt felöltözve az adott helyzetben. S bár a személyes élményei is be-bekúsznak a szövegeibe, fontosnak tartja leszögezni: nem a saját életéről ír, ha így lenne, naplót vagy blogot vezetne. Eleinte egyes szám első személyben írta a szövegeit, egyik olvasója pedig felháborodott levelet küldött Jenőnek, a „megszólalónak”: „finoman” jelezte, hogy meg akarja verni. Mások meg azt kifogásolták, hogy miért nem veszi kölcsön a férje Volkswagenét ahelyett, hogy a Daciát használja… Halkan teszi hozzá: ő nem is tud vezetni.

Idővel egyes szám harmadik személyre váltott, így jött a képbe a többiek mellett Szabóné és Kovácsné; amióta ők beszélnek az életükről, már nincsenek ilyen fura visszajelzések. Elgondolkodtató viszont, hogy miért vették ennyire készpénznek az általa leírtakat, ami végeredményben azzal is összefüggésben áll, hogy valószínűleg nem értették a szövegekben rejlő iróniát. – Markánsan meghatározza ma is az olvasói szokásainkat, hogy szüleink, nagyszüleink hogyan olvassák a sajtót: amit az újság megírt, az úgy van. Úgy érzem, egyrészt ez a magyarázat, másrészt pedig, hogy az emberek valószínűleg nem olvasnak sok ilyen jellegű szöveget, hogy el tudjanak vonatkoztatni, és más síkok is feltáruljanak előttük – mondta Botházi Mária.

A kötetben az erdélyi magyar újságírók közhely-kalendáriuma is megtalálható, amelyből kiderül, hogyan „kell” újságot írni az év négy évszakában. Decemberben aktuális lehet: „Nagy a hó és hideg van – járhatatlan erdélyi utak, Gyergyóalfaluban ismét mínusz 25 fok, hidegrekordok felemlegetése, úgy száz évre visszamenően.” Balázs Imre József biztatta a szerzőt, hogy folytassa a közhely-kalendáriumot, és a könyvet is ő szerkesztette. S hogy tényleg ennyire meg akarnak felelni az erdélyi nők, mint ahogyan az a kötetből kitűnik? Kilóra ezt aligha lehetne mérni a szerző szerint, mindenesetre ráférne az erdélyi nőkre „egy kis rákenroll: engedjék el magukat, dőljenek hátra, ennek a férfiak is nagyon örülnének”. Segíthet ebben a Boldogság juszt is a tiéd is.

(A borítóképen: Botházi Mária és Koós Imola a bemutatón, fotó: Fall Sándor)