Így működnek a hivatások. A többi az sima mesterség.
Ezért esik nehezemre elfogadni, amit az ország egyre több kórházában tesznek az orvosok. Tömegesen felmondanak és magukra hagyják pácienseiket. Orvosnak lenni az egyik legfelemelőbb életcél, hatalmas munka, rengeteg áldozat, kevés külső jutalom. Életek mentése, az emberi élet legkomolyabb szolgálata. Odajutni sem könnyű. Hat év egyetem, rezidensség, sok-sok hálátlan idő- és energiabefektetés. Aztán az ember bekerül orvosként egy rendszerbe. És ugyanúgy, ahogy az idealista tanárt, jogászt, kezdő naiv politikust, lelkészt, az orvost is nagyon gyakran durván pofozza vissza a valóságba a rendszer.
Ismerjük jól: tudatlan, politikailag kinevezett potentátok, hájas tarkójú akarnokok, pénzlelkű menedzserek hemzsegnek mindenfelé. Igazi csúszómászó típusokká nevelte őket az elmúlt negyven év kommunizmus és harminc év posztkommunizmus. Életszemléletük jól be van állítva a náluk főnökebb főnökök iránytűje szerint.
Amint annak idején jöttek az elvtársak „onnan fentről”, ma is jönnek, sokszor ugyanazok. Ugyanonnan fentről.
Amint annak idején jól elkülönült a Munkásosztály és a munkásosztály, ma is megvan, hogy kinek kell gazsulérozni, kinek kell a titkárnő behozza a káfélucát, s kit lehet naponta megalázni. Az egyetlen különbség, hogy ma még viccből sem neveznék magukat a munkásosztály képviselőinek.
Felfele nyalni, lefele taposni.
Ilyenek ülnek sokszor kórházmenedzserekként, gyakran előkelő kapcsolatataik, vagy pártmunkájuk révén kinevezett agresszív dilettánsokként az orvosok nyakán is.
Annak idején drótra tűzött kukoricával és zöldre festett vetéssel ringatták illúzióba akit kellett, és ezek a reflexek itt vannak, hiszen a napi hírekből teljesen nyilvánvalóan kiderül, hogy a járvánnyal kapcsolatban Szucsávából jelentett hivatalos adatok és a jelenlevők, a szemtanúk elmondásai között komoly eltérések vannak, nyilván valahol beépült a hírfolyamba egy hatékony kis szépítés. Minden rendben van, mint anno az ötéves terv, miközben az orvosoknak a legelemibb védelem sincs meg, nem is beszélve gyógyszerekről, egyebekről.
Mentség tehát van bőven. És mégis úgy gondolom, hogy aki ezek miatt cserben hagyja a betegeit, az gondolkozzon el azon, hogy esetleg minden idő-, pénz- és erőbefektetés ellenére pályát tévesztett.
Akárcsak a katonák, ő is felesküdött annak idején valamire.
Háborús helyzetben a katonaszökevényeket rendszerint kivégzik. Rettentően sajnálom és nem tudom elítélni őket, mert nem tudom, mit tennék a helyükben.
Lehet, hogy én is sírva s reszketve menekülnék a csatatérről, feleségem és gyermekem fényképét szorongatva. Azt viszont tudom, hogy amint elmúlt a sokk, eljutnék az egyetlen logikus következtetésre: engem az Isten sem katonának teremtett, nem vagyok, nem is lehetek soha az, egyenruha ide, vagy oda.
A hátgerinc és az egyenes lelkiismeret okán ugyanezt a gondolatmenetet tudom ajánlani a szökevény (volt) orvosoknak is, akik járvány közepette, múlt századi felszerelés, abszurd, életveszélyes körülmények, működésképtelen rendszer és idióta főnökök okán felmondtak és hazamentek szeretteikhez.
